Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) július-december • 53-103. szám

1903-09-20 / 76. szám

XXX. évfolyam. Békéscsaba 1903. Vasárnap, szeptember hó 20-án 76. szám. BEKESME6YEI EOZLONT POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fö-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét il'ető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. A kisember és a tőke. — szept. 19. A pénz világhatalma közmondásos. Ismeretes egy nagynevű hadvezérnek a kijelentése, hogy a háború sikerét három dolog biztosítja: pénz, pénz, pénz. Montecuculi császári hadvezér egyszerű és mégis világtörténeti nevezetességű mondását látjuk érvényesülni a kultura, a kereskedelem és az iparfejlődés mai modern hadviselésében is. Ámde, ha általánosságban elfogadott felfogás is az, hogy minden vállalathoz el

aő sorban tőke kell, iparvállalatok haszonnal való üzéséhez a tőkén kivül más tényezőket is nemcsak figyelembe kell venni, de szinte bizonyos, hogy vállalatalapitásnil a tőkének csak az esetben van meg a kellő súlya, ha vele a szakértelem és elegendő fogyasztási tér együtt működik, sőt még egy .lépést téve, az is a leghatározottabban állitható, hogy adott viszonyok mellett e három tényező legfontosabbika a fogyasztás, melyet iparvállalatok alapításánál figyelmen kivül hagyni egyáltalán nem szabad. Közgazdaságunkban most ugy vagyunk a nagy tőkóvel, mint a politikában a nagyhatalommal. Utóbbi ha talmában és túlkapásaiban korlátozni csak diplomatikus eljárással lehet, a tőke itt-ott tapasztalható egészségtelen túltengése csakis a törvényhozás megfelelő beavatkozásával lesz ellensúlyozható. Maga a nagy tőke liberális szellemű ugyan, de hazája nincs s egyéb hivatást nem tud, mint önmagát gyarapítani. Gördül-gördűl, mint a lavina, egész útjában gyarapszik, mert az apróbb rokontesteket mind magához ragadja, de azután a szegény embernek a hegylábához ragasztott viskóját el is temeti. A húsz esztendővel ezelőtt rendezettebbé vált péazűgyi viszonyok lehetségessé tették, hogy az ugynevezettjó jelzáloggal rendelkező nagyobb emberek hiteligényeiket, melyek mindenkor az időközi pénzügyi helyzettel vannak függő viszonyban, olcsón és biztosan kielégíthessék. Jó jelzáloggal rendelkező birtokosok, elsőrendű bankok, sőt még a vidéki és másodrangú takarékpénztárak is, szövetkezetek és törvényszékileg bejegyzett kereskedők, a pénz olcsóbbodásával képesek magasabb kamatú kölcsöneiket átcserélni, olcsóbbá tenni. Ézek helyzetén tehát az Osztrák—Magyar Bank mai 3y

2% os hivatalos kamatlábja segített. Hanem a kisemberek (kézművesek, kiskereskedők, kisiparosok, bírák állami és magánhivatalnokok), akik akár apáik adósságából kifolyólag, akár tanulmányaik következtében, akár szükségből vagy könnyelműségük folytán husz esztendővel ezelőtt adósságba keveredtek, még ma is a husz esztendővel ezelőtti súlyosabb pénzügyi viszonyok terhét viselik, mert befolyás és tehetség hijján nekik nem áll módjukban kamatterheiken a kamatláb olcsóbbodásával olyképp könnyíteni, mint a fentemiitett úgynevezett nagy embereknek. Ama legtisztább szociális elvet tartva szem előtt, hogy minden egyén szellemi és fizikai ereje bizonyos értéket képvisel, összeegyeztethető-e a jog, igazság és méltányosság elveivel az, hogy mig a tőkepénzes, bankintézet, vagy törvényesen bejegyzett kereskedő hiteligényeit vagyona és megbízhatósága arányában 3

l/a% os kölcsönnel fedezheti, addig a kisiparos, kisgazda ós hivatalnok még ma is sokkal nagyobb ka nat fizetésére van utalva ? Természeti törvény, hogy az erősebb győz a gyengébb felett, de a világtörténelem azt tanítja, hogy az államháztartás fentartó oszlopait nem a felső tízezrek, hanem az alsóbb néposztály milliói képezik. Ennek az alsóbb néposztálynak pedig ellensége a mindinkább hatalomra vergődő tőke ós az előbb említett tételt figyelembe véve, csak önmagát védelmezi meg az államkormányzat, mely az állami lét fentartó oszlopait ezzel a hatalommal szemben védelmébe veszi. Az államkormányzat van hivatva arra, hogy a népek millióinak tanácsadója, oktatója, gyámja, vezetője legyen. Ennek pedig csak egy módja van Részleges megtorló, vagy humánus intézkedéseket itt hiába alkalmazunk. A „ munkásoknak törvényhozási alapon való felsegélyezése", — „befektetési kölcsönök felvétele: azért, hogy az iparosoknak munkát adhassunk", — „uj hitelalapok létesítése", — vagy „alamizsnák által való segélyezés" célhoz nem vezetnek. Ezek meddő ós elveszett befektetések, melyek anélkül, hogy az általános rossz helyzeten javítanának, egészében mégis az adófizető polgárokat terhelik. Az egyik elnyel ennyi, a misik elnyel annyi milliót ós a társadalomnak minél több osztálya akar belőle részt, annál inkább csak részleges és ideig-óráig tartó a siker. Nem termékenyebb és üdvösebb dolgot gyakorolna-e az állam, a törvényhozás is akkor, ha az ily rendelkezésre álló százmilliókkal, azállampénztárakban gyümölcsözetlenül heverő tőkékkel, egyes humánus célokra s ánt összegekkel stb. stb, mondjuk egy nagy hazai népbankot alapitanának német vagy francia mintára, de mindenesetre hazai viszonyainknak és igényeinknek önzetlen szolgálatára. Bankot, amely arra lenne hivatva, hogy a kisemberek baj út, ideértve a kisbirtokosokét is, gyöseresen orvosolja? Nem uj hitelek nyújtása, hanem régibb adósságaik olcsóba tétele által. A közgazdaságnak minő egészséges forradalma támadna ebből! Zaklatott adósok felszabadulnának az idegen jótállók és hitelezők-kényszere alul, a nélkülözők százezreinek, sőt millióinak évi háztartásában kamatmegtakaritási fölöslegek állanának be. Ezt a kamatfelesleget minden családfő a család életmódjának jobbátételére, iparcikk szükségleteinek bővebb fedezésére fordítaná és élne mindenki, hivatását, társadalmi osztály ós rangfokozat szerint teljesítve, nyu godtan, erkölcseiben tisztábban, a nemzeti jólét előretörekvő szolgálatában. A hadiparancs és következményei. — Fővárosi munkatársunktól. Budapest, szept. 17. Nagy volt már a magyar válságnak a sötétsége, szinte elvesztettük már a belőle kivezető utat. A homályban tapogatóztunk, embert kerestünk, ki sugarat tudna hozni az éjszakába, hogy reménykedhessünk : itne itt mar a hajnal. De nem akadt senki, s maradtunk a régiben. S most egyszerre villámcsapás cikázó fénye világítja meg a helyzetet, látunk már mindent, — bár ne láttuk, ne hallottuk volna soha a „hadiparancsot". Mert már ebben a nagyon is nagy világításban tudunk mindent. Ki meri még mondani, hogy válság van ? Amiatt, hogy reíormálBékésmegyei Közlöny tarcaja. Szerelmeim. - Egy vigéc naplójából. — — A Békésmegyei Közlöny eredeti tárcája. — Irta: Halász Bódog. A sarokban néhány cigány húzta az andalító hallgatót. A kaszirnő kivágott fátyolruhában, szemet kápráztató fényben, illattenger között ült trónusán, a vendéglősné az ablakmélyedésben húzódott meg. A pénztáros kisasszony csinos alakjával, örökké mosolygó ajkával és kendözet len arcával az odaadó ártatlanság képében vonzott, mig a vendéglősné hosszú, selymes szempillái alól kivillanó mély tüzü tekintetével igézett meg. Ha csinos vendéglösnék nem volnának, utazni sem volna érdemes. Mert bizony csak egy jóképű vendéglősné képes egy „teljes leégés" alkalmával az öngyilkosság eszméjével foglalkozó utazó kezéből egy szebb jövő kecsegtetésével a revolvert kimosolyogni. Nagyon sokan azok közül, kik otLhonukból sohasem mozdulnak ki, már puszta hallatára a falusi vendéglősné szónak összerezzenennek. Magok elé képzelik, amikor a konyhában a szakácsnéval oly csetepatét rögtönöz, hogy a lárma egy kilométernyire is elhallatszik(; látják, ahogy boglyas hajjal dől le délebéd után a még sepretlen szobában az egyik vetetlen ág^ra. — Ez a vendéglősné másik fajtából való, egyszerű, Ízléses ruhájában ugy nézett ki, mint egy kifejlett rózsa. A billiárd golyók csattogása és a kártya asztalok mögül egy-egy nyertes ajkáról felhangzó diadalo>ditás közepette ! furcsának találtam, hogy a reggeli kávém elfogyasztásakor sohasem lettem szerelmes, de annál gyakrabban vacsorázas alkalmával, a délelőtti órákban tiszta, pihent elmével bizonyára nincsenek a férfiak szerelemre hangolva, délután már fáradtabb az ész, fogékonyabb a képzelet. És főleg az esteli világítás, a zene, az illat mámorossá teszi a férfit, bódítja, részegíti. Az agyam igen fáradt lehetett, mert rendkívüli vonzódást éreztem mindkét hölgy iránt. A mint szivemben a kettős lakásberendesést rendeztem, megszólalt ezüstcsengésü hangján a vendéglősné. (Az óvhatatlan, hogy ne legyen ezüstcsengésü hangja annak, kit szivünkbe akarunk fogadni.) — Hogy izlett a vacsora ? — Kitűnő volt, nekem nagyon izlett, pedig már alig mertem vacsorára jönni, féltem, hogy itt is libamájfogyasztásra leszek kárhoztatva. — Talán nem szereti ? — Azt hiszem, hogy Adám ősapánk óta aligha született ember, ki a libamájat ne szerette volna. Noe is a megmentendő állatok összetoborzásánál bizonyára a libát terelte legelőször bárkájába, mert minden valószínűség szerint ő sem állott ellenséges lábon a májával. Nálunk férfiaknál ezen libamájszeretet akkor is megnyilatkozik, ha a kislányokat libuskának tituláljuk, hiszen a leglibább libának is felséges a mája. — Lássa — mondja az asszonyka — mi nők nem vagyunk ilyen ínyencek, ezért kereszteljük inkább négylábúak nevére a férfiakat. — Az a nézet dolga. Ha útra indulok a vegyeskereskedések meglátogatására, rendesen vegyes érzelmekkel hagyom el otthonomat. Legtöbb gondot ilyenkor az okoz, hogy mi mindent leszek én kénytelen az uton bekebelezni. Elképzelüeti tehát kellemes meglepetésem, mikor az első nap dicső vendéglőse libamájat hozott, friss tepertővel körítve. Sajnáltam, hogy a főnököm nem volt szemtanuja ebédemnek, mert hatalmas étvágyam láttára napidijamat felemelte volna. Este tovább utaztam. A vendéglőbe érve, kellemes illat üti meg érzékeny orromat. Kíváncsian tudakolom annak okozóját, mire mosolygó ábrázattal adja tudtomra, hogy libamájat, süt az aszszony. Mondhatom, ismét fogyott derekasan a késem alatt. Másnap kiéhezett farkas étvágyával megyek ebédelni. Ezúttal hamis szemű barna asszony tálalja az étket: — Valami meglepetést készítettem, libamájat sütöttem magának. Hogy pompás volt a máj, talán mondanom sem kell. Késő este érkeztem meg a legközelebbi városban. — Enni! ordítottam. Rohan a pincér, sietve térit, de a mikor előkerül a konyhából, fanyar tekintettel mondja, hogy egy kis maradék hideg májból áll az étlap. — Nincsen semmi meleg ételük ? — Legfeljebb ha a máját megmelegitjük. De azért még hírmondónak sem hagytam a májból. Mindennek természetes következménye, hogy másnap délben libamáj pörkölt volt az ebédem. De ekkor megfogadtam, hogy egyelőre szakitok a májjal. Evvel a határozott szándékkal megyek ebédelni másnap. — Szolgálhatok krlásssan, kérdi a vendéglős. — Mi van ? — Marhapörkölt rizszsel, krlásssan. — Nem vagyok én ma született vigéc, hogy pörkölttel pörköljem meg szájpadlásomat. Párolt marhaszeletet csináltasson számomra. — Sajnálom uram, nem szolgálhatok. A szakácsném tegnap elszökött, a feleségem nem tudja elkészíteni. Ehelyett azonban legkövérebb libámat hurcolom vérpadra és a máját megsütve hozom engesztelésül. — Jól van, ölje le a libát, de a combját süsse meg nekem. — Sajnálom uram, de még tegnap leölte a libát a szakácsné s mikor megszökött, magával vitte az egész hust, csak a máját hagyta itt. — Süsse meg a máját, mondám boszszusan. A vendéglős félreértette szavaimat, mert sietve elrohant és néhány perc múlva visszatért a frissen sült májjal. A kaszirnő tetszését megnyerte elbeszélésem, mert annyira kacagott, hogy valamennyi hamis foga kipotyogott a szájából. Erre feloszlott a varázs, mi által vonzódtam hozzá és három másfélméteres lépéssel a vendéglősné mellett termettem. A mikor nem nézett oda a férje, megfogta kezemet az asszonyka, pajkos mosolylyal mondta : — Máskor hozzánk jöjjön lakni is, takaros kis vendég szobánk van, meleg, puha, mint egy párját váró madár fészke. A kaszirnő visszarakta kihullott fogait, megvetően végig nézett rajtam és mikor távozóban megcsíptem az arcát, sziszegve ejtette ki: — Lóduljon tőlem, maga asazonybolonditó. Mégegyszer megszorította kezemet a vendéglősné, ós én eléggé ellágyulva mentem az állomáshoz. Néhány nap elteltével, mikor már hazafelé fordítottam szekerem rúdját, az én vendéglősném férjét ismerem meg egy vá-