Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) július-december • 53-103. szám

1903-09-10 / 73. szám

XXX. évfolyam. Békéscsaba 1903. Csütörtök, szeptember hó 10-én 73. szám. BEKESMEGYEI EOZLONY POLITIKAI LAP. Telefor-szám 7. Szerkesztőség : Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fülé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. A jövendő. BudapeBt, szept. 9. Abból a küzdelemből, amely az ujabb katonai terhek emelése ellen indult meg, lassankint egy oly nagyarányú nemzeti ellenállási akció fejlődött ki, amely áthatja a társadalomnak mondhatni összes rétegeit s oly változásokat idéz elő, amilyenekre gondolni, egy évvel ezelőtt a legmerészebb ábrándozó sem mert volna. Elég utalni arra a magatartásra s forrongásra, a mely az országos szabadelvű pártot áthatja, azokra a nyilatkozatokra, a mikkel alvidéki szabadelvű párti lapok számolnak be az ország minden vidé kén megnyilvánuló hangulatról és irányváltozásról. A nemzeti jelszavak hangoztatásánál oly katonai program került a politikai küzdő térre, amelyből lealkudni bajosan lehet annak, aki az eljövendő politikai korszakban némi szerepet óhajt játszani. És ebben a helyzetben a király Budapestet elhagyja anélkül, hogy a magyar kormányválságot előbb elintézné. Elhatározott szándéka a válságot magára hagyni, ha kell még két hétig, ha kell négyig, ha akkor sem megy magától, három hónapig is. Ez alatt az idő alatt nem lesz felelős kormány és nem lesz országgyűlés sem. Ő felsége megunta a viszonyokat és egyelőre nem fog további lépéseket tenni a megoldásra. Minden egyébb kombináció üres és alaptalan, ez a való tényállás. A katonaságot bentartják és mar a temesujfalusi gyakorlat lefuvása után valamennyit visszavitték a kaszárnyába. Ennek a végzetes elhatározásnak az az oka, hogy a korona a magyar vezérleti nyelvről többé tárgyalni nem akar, a már felajánlott nemzeti konceszsziók nélkül pedig eddig nem akadt vállalkozó, aki belefogni mert volna a szizifuszi munkába. A vezérleti nyelvnél tehát egyelőre megállott Magyarország sorsa és talán az egész monarkiáé is. Móg a személyi kombinációk is háttérbe szorultak, mert senki sem akar tudni megbízásról. Roppant sulyosaa itélik meg a helyzetet mind valamennyien, de tanácstalanul is állanak vele szemben mind valamennyien. íme, ez az oka, miért nem tud senki semmit. Nincs egyéb tudnivaló, mint hogy a király a magyar ezredek magyar vezérleti nyelvét felségjoga alapján nem engedélyezi, az ellenzék alkudni nem akar, tertium non datur. El fog kezdődni a nagyböjt, amelynek az lesz a mottója: ki birja tovább ? Ilyen auspiciumok mellett kezdődik a válságnak uj és utolsó fordulata. A szabadelvű pártban is konstatálták, hogy immár kikerülhetetlen akonfliktus korona ós parlament között, aminek jele, hogy Kabinetet alakítani lehetetlenséggé vált. Maga a szabadelvű párt ismét azon az állásponton van, hogy a pártkonferenciát nem lehet megtartani. Forduló pontot jelent ez az esztendő sok törekvésre ós irányzatra nézve. Bár móg teljes a bizonytalanság a jóvőre nézve, sürü homály födi a politikai látóhatárt. Egy azonban bizonyos, hogy a megkezdett útról többé visszafordulni nem lehet s a tespedós korszakát a nemzeti jogokért, a magyar nemzet önállóságáért folytatott nehéz küzdelem lógja felváltani, amelyben a magyar nép józan belátásától, politikai erényeitől válik függővé, menynyire kerül ki szerencsésen a küzdelemből s mit tud megvalósitani mindazokból, amiknek elóróseért sikra szállott? Higgadt magatartásától függ s politikai józanságától, hogy el ne vérezzék idoelőtt a harcban s ne törekedjék egyszerre elérhetetlen célok után, amiknek megvalósítása csak egy távolabbi s szerencsésebb nemzedék feladatát képezheti. A közélet fórumán vajmi ritkán fordul elő a teljes és tiszta önzetlenség tipusa, de vajmi gyakran azoké, akik mennél zavarosabb a helyzet, mennél nehezebb a kibontakozás, annál jobban érzik magukat s annál inkább értékesíthetik mivoltuknak termelő munkára alkalmatlan képes sógeit. A siker másik biztositéka a nemzeti küzdelem kitartásában és szívósságában rejlik. Régi hibája a magyarnik, hogy nélkülözte a nemzeti nagyság ezen két megbecsülhetetlen erényét. Pedig ha valahol, ugy ebben a küzdelemben szükség van rájuk. A kisértósek, a csüggedés és elernyedés végzetessé válhatnak s épp azért súlyos felelőség nyugszik mindazokon, akik a mostani helyzet megváltoztatásánál közreműködnek. Látott súlyosabb és szomorúbb napokat a magyar nemzet. Reménységet nyújt ez arra, hogy ennek a mostani válságnak is a megoldása megfogja hozni a békés munkálkodás ós fejlődés lehetőségét. De épp azért vigyázni kell, nehogy a vissza fejlődós folyamata álljon elő a mai helyzetből, mert ha nem is válik végzetessé a nemzet jövőjére, évtizedek munkáját teheti meddővé, hogy visszanyerjük a már egyszer elért pozíciót s hozzáláthassunk a nemzeti állami folytatólagos kiépítéséhez. Tanév elején Az iskolai beirat.ások bevégződtek. A középiskolák kapuit megint megszállotta a sok muzsafi. Kevés volt a helyiség, hogy belőhessen fogadni valamennyiüket Minden esztendőben felhangzik a panasz, hogy túl vannak zsúfolva az iskolák. Minden esztendőben hasábokat irnak az újságok, tanácscsal látják el a szülőket és az ifjakat, hogy inkább a gyakorlati életre adják magukat, mint az amúgy is túl tömött tudományos pályára. Az esztendő minden napján hallható a panasz, hogy a tudományos pályán nagy a nyomor s a gyakorlati pályákon nagy az emberhiány. Hiába minden ! A középiskolába tóduló ifjúság száma egyre növekedik. Igen nagy része a tanulóknak el se érkezik az érettségi vizsga korlátjáig. Félbe marad a pályájok s eltévesztik az életet. Nagyon sok az egyetemen marad le a versenyből s nem fejezi be a tanulmányait. Még igy is sokkal többen maradnak, mint amennyire az életnek szüksége van. Annyian, hogy egymástól nem tudnak megélni. Egy olyanra, aki megtalálja e pályán azt, amit remélt, s/áz jut olyan, aki csalatkozik. Egy részök nyomorog és éhezik, a legnagyobb rész elégedetlen sorsával, mert legföljebb a mindennapi szűkös kenyeret tudja megkeresni. Mindenki tudja, hogy így van. De azért a tudományos pályára egyre többen és többen jelentkeznek. Magok a szülők is, akik e pályán működnek, akik e pályán zúgolódva viselik annak a nyűgjét, fiaikat mégis csak erre a pályára küldik. Ha statisztikát állítunk össze a középiskoláink növendékeiről és összehasonlítjuk Emlékszik-e ... Emlékszik-e, lopva hogy faggatott: Kit szeretek hát? Magát? Nem magát? Az uram lapot olvasott közelben, Hivtam a kertbe: „Szedjünk ibolyát !" Marokkal szedtük, egymásra dobáltuk, Esküdöztem : Nem ! Magát ? Nem, soha ! Virágot szóró két kezem lefogta S hullott a zápor: kézcsók, ibolya. Hogy alkonyra vált, mentünk ozsonnához Kigyuladt arccal töltém a teát. Az uramnak meg lassan panaszolta: „Nem adott volna egy szál ibolyát!" Aranka. A bank. Irta : Bányai Marozel. Estefelé egy kopott két lovas állott meg a kapu előtt. Három ur ült benne, két elnyűtt ruháju és egy finoman öltözött cilinderes. Előbb a két szegényesebb szállott le, de megálltak a kövezet szélén ós megvárták, mig leszáll a cilinderes, akit aztán előre engedtek. Siető, apró lépésekkel mentek át a kapuszinen, csak akkor álltak meg, mikor a lépcső aljához értek. Két asszony súrolt ott felhajtott szoknyával, a lépcső egy vizben állott. Az urak tétovázva állottak meg, a cilinderes ur bosszankodva rágta a szivarját, mii a másik kettő közül az, aki nagy tes és szük ruháju volt, indítványozta, hogy talán a cselédlépcsőn mennének fel, az száraz legalább. A másik ur, az alacsony, pápaszemes pedig odaállott a lakásmutató elé, megnézni, hogy hol lakik Müller János bankszolga. Nehezen látott, a pápaszem fölé még egy csíptetőt is kellett tenni, mig végre le birta olvasni az emelet ós az ajtószámot. Azután keresztülvágtak az udvaron ós ismét elörebocsátva a cilinderes urat, felmentek a lépcsőn. Mikor a harmadik emeletre fölértek, a kicsi pápaszemes előre ment, ismét feltette a csíptetőjét ós vizsgálgatni kezdte az ajtó fölött a számokat. Végre egy ajtó előtt megállt ós a botjával intett a másik két urnák, hogy jöjjenek. Mikor ezek is odaértek, megnyomta a kis fehér gombot a jobboldalon. Vártak. A cilinderes ur a szivarját rágta, az alacsony ur a szemüvegével babrált, a harmadik ember pedig, akinek mellén és hátán megfeszült a ruha, a kezeit nézte, mintha azon törné a fejét, hogy hová dugja őket Végre félig kinyílt az ajtó. Utcai ruhában, kalappal, fátyollal valami szép fiatal asszony nézett ki, csodálkozve pillantva a három férfira. Az urak benyomták az ajtót, a nagy, szőke embor pedig rákiabált. — Maga a Müller felesége ? — Én vagyok. — Nohát nem kell azt olyan büszkén mondani. Hol van az a pénz. Az asszony félig csodálkozva, félig megijedve nézett az emberre, aztán bizonytalan hangon kérdezte: — Miféle pénz, kérem ? A három ember egy pillanatra összenézett, aztán ismét a nagy, erös ember szólt. Látszott, rajta, hogy a finom úrra akar hatni, amikor a hangja nyersebb iett. — Nohát ne teketóriázzunk. Elő azzal a pénzzel. Vagy talán nem is tudja ? Az asszony most már félt. A szeme összehúzódott, az ajka is reszkett, amikor kinyitotta a száját. — Mit kérem ? — Hát azt, hogy a maga ura sikkasztott. Most már egészen fehér lett, a fátyolon keresztül is lehetett látni, amint megrándul az arca. Megfogózott a kályhába, egy percig bután nézett a három emberre, azután kezdte kicsomózni a fotyolát. Nem tudott beszélni. Az ember folytatta : — Igen sikkasztott . . . Még hozzá sokat . . . Tizenhétezret. A kis pápaszemes jónak találta hozzátenni : — Forintot. Hallja . . . Forintot. Es nem koronát. Ha móg korona lett volna. . . A nyomorult. AZ asszony reszketni kezdett. A kalapját levette; kezébe fogta és azzal mutatott a másik szobába. — Jöjjenek be oda az urak. Ott jobban beszélhetünk . . . Tessék kérem . . . Bementek. Megint az a cilinderes ur ment elől és leült a ripszdivánra, de nem vette le a cilinderét, mig a másik kettő már hajadonfőtt állott. Most megszólalt ismét a nagy, szőke ember. — Én Szalai vagyok, segédkönyvelö a banknál. Ez az igazgató ur, ez meg a pénztárnok ur. Mi azért jöttünk, hogy megmondjuk maguknak . .. De igaz, maga nem is tudja, hogyan törtónt ... A kereskedelmi bankba vittek tizenhétezer forintot, a férje meg a gyakornok. A fürdőutcában a gyakornok bement egy tőzsdébe cigarettát venni és ezenközben a maga férje megszökött . . . — Nem jött vissza ? — susogta az asszony. — Hát ha azt mondjuk : megszökött, persze, hogy nem jött vissza, vágott közbe az igazgató ur. — Én pedig, meg ezek az urak azért jöttünk, hogy megmondjuk maguknak, hogy jó lesz, ha visszaadják a pénzt a saját jószántukból . . . Akkor ón, tudniillik a bank, elállunk minden réndöri feljelentéstől. Igen, elállunk . .. De a pénzt vissza kell adni . . . Esetleg egy pár száz forintot megtartanak belőle, nem olyan nagy baj. De a sikkasztásról hallgatni is kell, mert ez rontja a bank jó hírnevét... Az asszony siránkozva szaladgált a szobában, megigazítottegyet-mást az abroszteritőn és lóbálta a kezét. — Óh, ón istenem, ha tudtam volna... ha tudtam volna ... de hisz egy pár nap óta olyan különös volt az uram. De hisz nincsen nálam az a pénz, én nem tudtam semmiről. Ma nem is jött haza . . . Az igazgató a botjával dühösen csapott a pamlagra, aztán odafordult a többiekhez. Körülnézett móg a szobában, végül odament, végigtapogatott minden bútort. — De csodálom, hogy ez a gazember ötven forint fizetésből ilyen rendes házat tartott. Egész szép bútorok . . . Igy nem öltözködik egy szolga felesége, igy egy nagysága öltözködik .. . Engem nem csapnak be. Hol a pénz"? Mi? Beszéljen? Most már elkezdett sírni az asszony ós rámutatott egy másik egyablakos szobában egy verrógépre. Bólósmaradókok, gombostűk hevertek a padlón. — Én is keresek, kérem. Tegnap is liferáltam egy ruhát . . . Aztán elcsuklott a hangja. Az igazgató odafordult a másik két emberhez. Mondják meg neki, ne sirjon. Én nem birom látni, ha egy nő sir . .. Egy nő . . . Aztán elkezdte simogatni az asszony karját, a hátát. A hangja becéző, szinte gyerekes volt. — Ne sirjon, lelkem, hisz tudjuk, hogy maga tisztességes . . . Az asszony elhagyta a sirást, amire az igazgató ur odasúgott a segédkönyvelőnek. — Ugy-e, én tudok asszonyokkal bánni. Ugy-e ? . . . A két másik alázatosan mosolygott az igazgató úrra és a tekintetükkel mutatták, hogy mennyire csodálják öt. Az igazgatónak tetszhetett ez, mert jókedvű lett. Az arca már mosolygott, amikor odafordult az asszonyhoz. — Hát Szalai ur itt fog maradni, hisz a férje móg nem jött vissza, talán jön még búcsúzni. Igen, itt marad és ha a