Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1903-03-08 / 20. szám

XXX. évfolyam. Békéscsaba 1903. Vasárnap, február hó 22-én. 71 szám. BEKESMEOYEI KÖZLÖNY Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI LAP. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szam 16 tillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Iskola és az élet. — márc. 7. A közoktatásügyi miniszter arra utasította a középiskolai tanári kart, ogy ezentúl szigorúbban kezelje az .ztályozást s ügyeljenek a tanárok leg arra, hogy a negyedik osztályul az ötödikbe senki át ne léphesn, akiről föltehető, hogy nem való iornányos pulyára. A miniszter ezen ízkedésének nyilvánvalóan az a a, hogy gátat vessen a szel emi •letáriátus további elterjedésének. Igaz, hogy a középiskola negyedik tályában nagyon bajos még meg £ apitani, hogy ki való tudományos •^'yára s ki nem, de ez a szempont lem elég ok arra, hogy meg ne szívleljük a miniszteri utasításban rejlő célzat üdvös voltát. Sokkal többen lépnek a lateiner és a diplomás pályára, mint amenynyire szüksége van az országnak. S mivel mindenki, aki diplomát szerzett, illetőige megva n a törvényben követelt minősítése: e diplomája és minősítése olapján meg is akar élni; rettenetes versengés folyik az érdekeltek közt. Aminek egyik szomorú következménye a szel'emi mnnka elértéktelenitése, a másik nem kevésbé szomorú következménye pedig, hogy a protekció mind nagyobb mérvben jut uralomra. Ha tehát a társadalom nem akar, vagy nem tud véget vetni ennek a rettenetes nyavalyának, a kormány kötelessége, hogy szabályozólag nyúljon bele a szellemi munkaerőnek mennyiségileg és minőségileg való előállításába és felhasználásába. Közoktatásunk minisztereaztakarja, hogy a fékező gép már a negyedik ; osztályban teljes hatálylyal alkalmaztassák. Helyes! Végezzen mindenki négy osztályt, aki csak teheti. Magyarországnak nagy szüksége van müveit iparosokra és kereskedőkre, nagyon helyénvaló tehát, hogy a tudományok és ismeretek bizonyos mennyiségével minél több ember még gyermekkorában megismerkedjék. Ámde egészen mis a tudományos pályára és más az ipari és kereske delmi életpályán, való készülődés. A tanári kar valósággal társadalmi és hazafiúi missziót teljesít tehát, ha a negyedik osztály végén mustra alá fogván a tanítványokat, illő formában, de kellő nyomatékkal arra inti a szülőket, hogy ezt vagy azt a fiút vegyék ki az iskolából, mert ha 10—12 évi kinlódás és súlyos anyagi áldozatok árán (az iskoláztatás nagyon drága passzió) meg is szerzi a diplomát, csak proletár lesz belőle, vagy legfeljebb a protekció révén tog rregélhetni. Különösen fontosnak tartjuk azt, hogy a tudományos pályáról visszatartassanak a szegényebb tanulók. Tudjuk, hogy ez a követelésünk sokaknál visszatetszést fog kelteni, de ez nem tartóztathat vissza meggyőződésünk igaz kimondásától. Nagy rizikó ma a tudományos pálya a gazdagoknak is, de tízszeresen az a szegényeknek. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a szegények előtt torlaszoljuk el a tudományos pályát. Nem! Sőt ellenkezőleg, azok. a szegény tanulók, akik akár szorgalmuknak, akár kiváló képességüknek a jelét adják, azokat juttassa az állam és a társadalom minél előbb abba a helyzetbe, hogy minden gondtól mentesen folytathassák ós végezhessék be iskolai tanulmányaikat. Tegyük őket versenyképessé a gazdagokkal. Ám hogy vagyunk ma a szegónysorsu tanulókkal? Egyik része még az ut elején kidől, a másik rósz elzüllik, a harmadik ha végez is, protekció és családi összeköttetés hiánya miatt nem tud boldogulni Csak egy része — s készséggel elismerjük, hogy a jav i — éri el azt a célt, amiért husz éven át lankadatlan erővel küldött. Da ezek is testileg, szellemileg ki vannak merülve és hova lett fiatal lelkük merész szárnyalása? Ainie nem hisszük, hogy a negyedik osztályban való rostálás megfelelő eredménynyel járna. A gondolatovábbviteléhez ragaszkodva, követelt nünk kell, hogy a miniszteri utasításban foglalt szándék mindvégig figyelemben részesüljön. Ez okból a miniszter gondoskodjék a középiskolákból kilépőknek a további kiképeztetéséről is. Szükséges mindenekelőtt az érettségi vizsga eltörlése, az egyévi önkéntesi jog kiterjesztése és a képesítési törvény megváltoztatása. Amíg ez meg nem történik, sem a miniszteri utasítás, sem a tanárok szigora nem fogja visszariasztani az ifjúságot a középiskolák felsőbb osztályainak a látogatásától. A minősítési törvény sok olyan kisebbrendü hivatalnoktól is megköveteli az érettségit, aki állásának és kötelességének ugyancsak megfelelhet matúra nélkül is, de meg kell sze reznie az érettségit, mert különben nem juthat kenyérhez és álláshoz. Másrészt bizonyos, hogy az érettségit sok deák, aki esetleg beérte volna 4—6 osztálylyal is, csak azért szerzi meg, hogy megszerezze az egyévi önkéntességhez való jogot. Nos, erre vonatkozólag különösen most, amidőn előtérbe lép a kétévi szolgálati kötelezettség elve, az a véleményünk, hogy az egyévi önkéntességi jogosultságot lehetőleg ki kell terjeszteni. Az érettségi pedig föltétlenül eltörlendő. E helyett az kellene, hogy az egyetemre lépők fölvételi vizsga alá bocsáttassanak s csak azok léphessenek az egyetemi hallgatók sorába, akik a fölvételi vizsgán a követelményeknek megfelelnek. Nagyon természetes, hogy ennyiféle megrostálás után a tanulóknak már csak a java népes tené be az egyetemet. Az államnak mint emiitettük, gondoskodni kell azokról az ifjakról is, akik nem juthatnak fel az egyetemre. Evégből szaporítani kell a kereskedelmi, az ipari és müipari iskolákat. De gondoskodni kell az ipar, a műipar és a kereskedelem fölvirágoztatásáról is. S végül arra kell törekednünk, hogy a tanulóifjúság egyrésze — mindenesetre sokkal nagyobb számban, mint eddig történt — a katonai, illetőleg tiszti pályára lépjen. Ami, ha meg történnék, nemcsak társadalmi és gazdasági, de nemzeti szempontból is nagy hasznára lenne az országnak. Békésmegyei Közlöny tárcája. Saul megtérése. Irta: Karaszy Ödön. A vonat egyhangú zakatolással robogott a sötét decemberi éjszakában. Kéry Dini, a pár hét előtt még irigyelt birtokos, ma már tönkre ment földönfutó koldus, hátát a coupé folyosójának vetve, fásult arccal nézett be a női szakasz ablakán, hol anyja és nővére, a jóléthez szokott nők néma kétségbeesésével húzódtak egymáshoz. Amint édes anyja bánato- arcát nézte, ki gyöngéd szeretettel haiolt mély gyászba öltözött nővére vállára, akaratlanul kicsordult a könny szeméből s lassan gördült alá halvány arcán. Szinte megriadva törülte le a hívatlan vendéget s nehogy övéi észrevegyék, pár lépésre távozott az ajtóból. fögy levelett vett elő tárcálából. Finom, hajszálvékony nőirás volt: mennyasszonyának lemondó levele Néhány sor az egész, bár hideg udvariassággal oda vetett mondat, mely tudatta vele, hogy elvesztett mindent. Keserű mosoly torzította el a fiatalember férfiasan komoly árcát, darabokra tépte a levelet s kiszórta a vonat ablakán. Aztán lehúzta ujjáról a jegygyűrűt s kidobta a levélfoszlányok után. Eltemette a multat egészen, minden örömével, minden bánatával. És eltemette vele ifjúságát, szivét is. Szivét, amely oly nagyon tudott szeretni valakit, amely most hideg, kihalt. — Kihalt ? . . . Dehogy is az, hisz ott van az a két gyászruhás nő, azoknak kell most szerető szív, meleg szeretet, hogy a világ hideg közönye meg ne derroessze őket. Mosolyt erőltetve arcára, nyitott be a tülke kis ajtaján. — Mindjárt megérkezünk édes — szólt anyját gyöngén átölelve s liugocskája arcát szeretettel megsimogatva. Anya és nővér szótlanul engedték, hogy felöltőjüket lelsegitse s az ifjún szeretettel pihenő szemek árulták el, hogy mindketten teljes od adással fogadják annak gondoskodását, a ki ezentúl egyetlen támaszuk, kenyérkeresöjük lesz. A vonat megállott a gyéren világított faJusi állomáson. Kéry Dini lesegítve övéit, elsietett, hogy a csomagokat a kocsira tegye. Rozzant parasztszekér várt rájuk az állomáson. Kötéllel átkötött széna ülés, elöl egy deszka az oldalra kapcsolva: ez volt az egész kényelem. A szénát felpuházva, eligazgatta s anyját, húgát gondosan betakargatva, felült a kicsis mellé. Az úton egy szó sem esett közlük, csak mikor Dini hátra-hátra fordult, hogy megnézze jó helyük van-e, váltott egy-egy pillantast édes anyjával. Kis húga, kit a hosszú éjszakai út s a kocsi rázása álomba ringatott, anyja ölébe hajtott fejjel aludt. A falu fehér házaival már kivált az éjszaka sötétjéből. A kocsis egyik külső utcába fordúlva. rövid hajtás után megállott egy nádfedeles alacsony parasztház előtt. — Itthon volnánk — mondta a magyar paraszt szűkszavúságával s a gyeplőt a lőcsfejre vetve, tohonyán kászolódott le a kocsiról, hogy az ablakot megzörgesse, melynek vászon függönyén keresztül halvány lámpafény világlott a néma utcára. — Ajtót hó, meggyüttünk volna! Ebből állt az egész bejelentés. Pár pillanat multán nyikorgott a kis kapu závárja s egy éltes parasztasszony, esetlen lámpával kezében, lépett ki rajta. Dini óvatosan ölbe véve, húgát emelte le a kocsiról, a csomagokat az öreg asszonynak átadva, bevezette őket az alacsony szobába. Fehérre meszelt tiszta helyiség volt, a legszükségesebb bútorokkal berendezve. Azzal a pár nélkülözhetetlen bútorral, a mit a nagy hajótörésből megmenthetett. A vén családi arckép, meg húgánák fehérfüggönyös ágya árulták csak el, hogy előkelő, úri lakásból kerültek a paraszt viskóba. A kislány idegenkedve nézett körül az alacsony gerendás szobában. Csak mikor ágyacskájára esett tekintete, jelent meg egy halovány mosoly üde arcán s bátyját átölelve szorította fejét annak széles mellére. — Köszönöm Dinikém; de jó vagy édes, még most is örömet tudtál szerezni nekem. De hol alszol te — kérdezte lányos szeméremmel — hiszen itt csak két ágy van ? — Sohse aggódj Anikóm, pompás helyem van Jer megmutatom. A gyermeklány bátyja karjába csimpajkódva ment ki a konyhába, melynek egyik sarkában egyszerű vaságy állott fehér gyapjú pokróccal betakarva. Dini vidám bonhomiával mutatott rá. — íme, ez az én rezidentiám ! A kis láuy könybe borult szemekkel ölelte meg bátyját. — Istenem, ha szegény apánk látná mivé lettünk, megszakadna a szive, mint a hogy tönkre jutásunkkor megszakadt. Nem is tudom, mért ver a jó Isten, hisz apáék mindenkit segítettek, mindenkivel jót tettek. — Igaz Amikó, de hát az Isten ellen ne zúgolódjunk, tudja ő mit miért tesz. Hátha igy lesz jobban. — Dehogy lesz Dini! . . . A régi, nagy uriház helyett van egy szobánk, s neked szegény bátyám barátságos legénylakásod helyett, konyhazug — Ugyan te kis bohó, hisz nem lesz ez mindig igy. Meg nem is baj, közelebb vagyunk egymáshoz. Meglásd nem sokára milyen szép kis lakásunk lesz, csak előbb állást keritek magamnak. Lesz három kis szobánk, virágos kertünk, még galambok is lesznek az udvaron. Csak egy kis türelem Aranyvirágom ! . . . Es Arany virág boldogan ment be újra a kis szobába í. az ártatlanok nyugalmával hajtotta álomra fejét. Kevés idő múlva, mikor édesanyja fölé hajolt, hogy rendes szokása szerint megcsókolja alvó gyermekét, mosolygott az arca. Talán a kis virágos kertről, fehér galambokról álmodott! . . . A konyhazugban álmatlan szemekkel forgott ágyán Dini, s elszoruló szivvel gondolta át újra családja tragoediáját. Végig járta mégegyszer a nagy Kálváriát, mely ősi örökétől, apái házából idáig vezette. Két rövid hét alatt történt minden. Édes apja, három vármegye Gábor bácsija, messze földön hires volt a vendégszeretetéről, meg a bolond jó szivéről, a kihez boldog, boldogtalan fordult pénzért, és soha sem kértek tőle hiába. Aztán ha megadták jó, ha eltelejtkeztek róla, azt se bánta. Annyi váltót girált már jóbarátokért, ismerősökért, hogy számát sem tudja, pedig eleget fizetett már értük. Ha Dini szemrehányást tett neki könnyelmű jóságáért, kacagott egyet. — Ugyan hagyd el Dini! hiszen nem vonhatja meg azt a pénzt a családjától ; szegény hivatalnok embernek minden garasra szüksége van. Aztán meg ez nem kér többé girót tőlem. Igaz, hogy az nem kórt, de kért lehotai Lehotay Gabi, a drusza. A szomszéd faluban volt neki birtoka vagy másfél ezer hold, meg kastélya is rajta. Igaz, hogy több volt az adóssága, mint a haja szála, de az nem az ő baja volt sem ezelőtt, sem ezután. Pompás négy lovon hajtott be a Kéry kúriára Gábor bácsihoz. Udvariasságból egy kicsit benézett a nagyasszonyhoz, Anikónak mondott pár banális bókot, megdicsérte a Dini uj hátas lovát, Gábor bácsi borát s aztán az öreggel bezárkozott az irodába. Ugy egy óra hosszáig tárgyaltak bent. Mikor kijöttek, Lehotay nem győzte szorongatni búcsúszóra az öreg kezét. — Ugyan ne hálistenkedj már öcsém, jó szivvel tettem, csak aztán jóra használd. Jóra is használta. Felvette a huszonötezer forintot, amiért az öreg Kéry jót állt s másnap nyoma veszett. A hitelezők zár alá helyeztették mindenét, de zár alá tették Kéry Gábor birtokát is. Mikor az öreg ur kézbe vette a zárlat elrendelő végzést, elkezdett nevetui. És aztán két héten át nevetett min-