Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1903-04-12 / 30. szám

esik Pál és társaival szemben fennálló kisajátítási ügyeket. Ezután a közgyűlés visszatért a rendes tárgysorozat ügyeire s elég gyors egymásutánban kerültek tárgyalásra az időközben érkezett rendsietek és átiratok. Többek felszólalását idézte elő a kereskedelemügyi miniszter ismeretes leirata a megyei vámos utak átvétele ügyében, melyben a miniszter azt kívánja, hogy a község határozatilag mondja ki, hogy a vámos utak területére vonatkozó tulajdonjogra, amennyiben az már eddig némely vámtárgyat képező útra nézve nem illette volna, igényt nem tart. K o r o s y főjegyző határozati javaslata is ez értelemben szólott, de a képviselőtestület a miniszter követelésében a község részéről jogfeladást tátott s széles mederben indult meg a diskusszió. B e 1 i c z e y Rezső, bár hozzájárul az előadói javaslathoz, de nem érti, hogy a miniszter miért félti a vámos utak tulajdonjogát a községtől ? K o r o s y László többszörös felvilágosítások során részletesen magyarázza az ügyet s a különbséget, mely a telekkönyvi és a törzskönyvi tulajdonjog között van. S z a 1 a y József helyesli a határozati javaslutot s ahhoz hozzájárul. Rosenthal Ignác fentartani kívánja a képviselőtestületnek e tárgyban hozott korábbi határozatát; aggályosnak tartja a helyzetet, melyet a miniszteri rendeletben foglalt kívánságnak megfelelő határozati javaslat elfogadása a községnek teremt. Végre is a közgyűlés elodázta a végleges határozathozatalt s felhívta a községi ügyészt, hogy a közutakra vonatkozó törzskönyvi tulajdonjog természetéről adjon felvilágosítást. Tudomásul vették a belügyminiszter leiratát, melylyel ez jóváhagyta az 1903. költségvetés azon intézkedését, hogy a 7—15 év közti elhagyott gyermekek segélyezésére a gyámpénztári tartalékalap jövedelméből 7700 koronát fordít. A mezei dülőutak kitűzése tárgyában hozott közgyűlési határozatot a t'elvégi tehénlegeltető társulat inegfelebbezte, felebbezésükkel azonban az alispán Őket — a közgyűlési határozat helybenhagyása mellett — elutasította. Áz alispánnak ezt a másodfokú határozatát a képviselőtes tület tudomásul vette, s meghatalmazta az elöljáróságot, hogy a tehénlegeltető társulattal az ügy rendezésére barátságos egyezséget kíséreljen meg. A közgyűlés ezután tudomásul vette a vármegyei alispán határozatát, melylyel a sikkasztó csabai árvaszéki ülnököt, Kiss Kálmánt hivatalvesztéssel sújtotta; az igy megüresedett ülnöki állásra a pályázatot annak idején kiírják s a választást megejtik Az alvégi tehénlegeltető társulatnak ismert s évek hosszú során át húzódó kárpótlási ügye került ezután tárgyalás alá a vármegyei alispánnak a járási főszolgabíró utján kiadott azon rendelete kapcsán, hogy : miután a temesvári hadtestparancsnokság a kárpótlás összegét. — melyet a harcászati gyakorlótérül használandó tehénlegelőre évi 10—12 izbeni kiszállásért felajánl — megállapította, most már a képviselőtestület végbaritonja, de kegyetlenül hamis volt az éneke. Mikor készen volt, újból kezdte a gorombaságot. Annál durvább lett, hogy az öreg hangtalanul tűrte. Odafigyeltem folyvást. Es sajnáltam az öreget, akit jól ismertem gyermekkorom óta. — Kidobatom azt a garázda vasutast — méltatlankodtam — s alig tudott lecsillapítani a társaságom Nem igen értették a felháborodásomat. Persze nem ismerték az öreg Jóskát. Elmondtam hát nekik az élettörténetét, ami most, mikor ilyen toprongyosan látja maga előtt az ember, ugy hangzik, mintha mese volna. Tizenöt-húsz esztendővel előbb nagy hire volt a Jóska cigánynak. Nemcsak a mi városkánkban, meg a környéken, hanem az egész országban. Ugy járt körútra, mint most Pongrácz, Harnza Miska, Banda Marci, Rácz Laci, Bunkó Vince, meg a többi istenáldotta muzsikus. Es amerre ment, mindenütt nagy volt a dicsősége. Sohasem feledem el azt a büszke tartást, amivel a banda ólén állt. Es kiórzett a muzsikájából, hogy a lelkét, a ielkének mélyen járó igaz érzését teszi bele a nótába. Mikor a király előtt muzsikálta a „Repülj fecském"-et, akkor is olyan büszke volt a tartása. Hát hiszen ő is király volt. Egy napon nagy baj törtónt. Jelka elpihent — örökre. A tizenhatéves, sápadt orcájú, vézna, fekete Jelka, a Jóska cigány lánya. Mikor legyömöszölték a föld mélyibe a koporsót, élettelenül vágódott el Jóska a sír mellett. Nagysokára tudtak vele boldogulni az élesztgetéssel. Harmadnap már a banda ólén állt. Csakhogy görnyedt volt az alakja, télónk, alázatos a nézése és mindegyre csak azt a nótát húzta : „Szomorúan ziig, búg a szól." Ez volt a Jelka nótája. Az arca megnyúlt legesen állapítsa meg a kárpótláshoz leendő hozzájárulás mérvét. S z a 1 a y József a képviselőtestület jóindulatába ajánlja az ügyet s a polgárok jogainak támogatását kéri, mert a társulat 12 óv óta nem tud megküzdeni a katonai erőszakkal, mely nem respektálja a magán tulajdon szentségét. Nem csudálja a nemzet elkeseredését a katonai túlkapások ellen. A közgyűlés az előadói javaslat értelmében fenntartja korábbi határozatát s a kincstári kárpótláshoz való hozzájárulás összegét évi 200 koronában állapítja meg. A vendéglősök és kávésok azon kérelmét, hogy az éjjeli záróra töröltessék, s a mulatóhelyiségek reggelig nyitva tarthatók legyenek, — erkölcs rendészeti szempontból a közgyűlés elutasította, sőt a közhangulat közel állott ahhoz, hogy minden mulatóhely este 9 órakor már bezárassék. A csendőr őrsök decentralizációja alkalmából az aradi szárnyparancsnokság az őrsparancsnokság részére ingyen elhelyezést, esetleg az évi bérhez hozzájárulást kér; miután azonban a község még a helyi rendőrség igényeinek ellátására sem rendelkezik kellő fedezettel, — a csendőrszárny parancsnokság kérelmét nem teljesítheti. Az alföldi III. tranzverzális műűt, illetve a gerendási vonalszakasz kiépítése tárgyában mult számunkban egész terjedelmében közölt alispáni íntézvényre nézve a képviselőtestület egyhangúlag elhatározta, hogy az alispán által kifejezett kívánságnak megfeleiőleg hajlandó e vonal zakasz kiépítésének mintegy 120 ezer korona költségét előlegezni, de kérni fogja a törvényhatóságot, hogy ez összeg kamatait mindaddig, mig az állam a kikövezett utat át nem veszi, a megyei útalap viselje. Dél felé járt az idő, a mikor a Jelentések és előterjesztések tárgyalásához foghatott a képviselőtestület A mult évi zárszámadások feletti tanácskozásról lapunk külön helyén számolunk be ; a jövő évi községi közmunka előirányzatról jövő számunkban hozunk tudósítást. A képviselőtestület hazafias készségének, a magyar nemzeti közművelődés iránti nemes lelkesedésének adott kifejezést azon egyhangúlag hozott határozatában, melyben kimondotta, hogy a jelenlegi színház helyett egy a modern igényeknek megfelelő s a muzeum-épülettel egy telken, egy fedél alatt emelendő uj színház épületét szükségesnek tartja; hogy az uj színház építésének költségéhez, a felveendő építési kölcsön amortizációjának tartamára évi 2000 koronával hozzájárul; hogy az uj színház építési költségeihez leendő hozzájárulás mérvének megállapítása iránt a belügyminisztériumhoz a vármegyei főispán utján feliratot intéz; végre, hogy a község társadalmának oly értelmű tömörülését, mely az uj színház fentartására gyűjti az erőket, erkölcsi s anyagi támogatásban részesiti. A szín ügyi bizottságnak ez iránti előterjesztését K o r o s y főjegyző ismertette s felszólal ! tak kivüle Rosenthal Ignác, Beliczey Rezső és Szeberényi Lajos, valamennyien melegen támogatva a javaslatot. Hosszabb vitát keltett az elöljárói tanács azon javaslata, mely a W e i s z Bernát által benyújtott igen előnyös ajánlat folytán a méntelep ós dohánybeváltó hivatal között elvonuló út próbakövezését indítványozta A városatyák nem tudtak a kikövezendő útszakaszra nézve megegyezni. A sok ajánlat közül, melylyel a képviselők előhozakodtak, az ügy fontossága folytán s a közszüksóg kellő méltánylásával magunk is azt választottuk volna, amelylyel S z a 1 a y József a vasut-utcának teljes kikövezését hozta javaslatba; a közgyűlés azonban a tanácsot bízta meg azzal, hogy a kikövezendő útra nézve a legközelebbi közgyűlésen tegyen javaslatot. A szélmalom porták ügyében lefolytatott per eredményéről szóló jelentós meghallgatása s az alföldi első gazdasági vasút ügyében hozott közbevető határozat után a tárgyalás a déli harangszóra megszakadt s a még hátralevő ügyek elintézését Zsíros András elnöklő biró a dólutániggyülés teendői közé sorozta. Matyaskó Pált, Jankó Károlyt, Hrvol Jánost, Nevoral Gusztávot. Ulrich Győzőt, Liska Jánost, KJenk Sámuelt. Barna Lajost, Szelner Mihályt, Beke Ferencet, Benjámin Jakabot, Papp Sándort, Kenyeres Györgyöt, Szentkereszti Tivadart felvették a csabai lakosok sorába, mig Domokos Bálint, Herkovics Benjámin és Rechnitzer Ignác letelepedése ellen a képviselőtestület kifogást emelt — A lóosztályozáshoz bizalmi ,férfiakul a közgyűlés Kovács Sz. Ádámot és P at a j Andrást küldte ki saját kebeléből. — Az alsó fehér körözsi ármentesitő társulat részére D-őleket adott el a képviselőtestület 70 filléres egységár mellett. F á b e r Andrásné, László Pálné tanyai szülésznők részére 100—10'J korona segélyt szavaztak meg. Tudomásul vették az egyházak elszámolását a részükre nyuj tott segély felhasználásáról. Schwartz A- Adolf harisnyagyárosnak megengedték, hogy gyártmányain s üzleti papírjain védjegyül a községi címert használhassa Őzv. Monszpart Istvánné részére 200 korona mortuálét szavazta'? meg. S t a r k Adolf és társai kérőimére elhatározták, hogy a motoros vasút építésével a Vasút- ós Fő-utca kövezetéből kikerülő köveket a Széchenyi-utca (fkót oldalának kikövezésére fogják felhasználni. Uhrin László szegénysorsu sárospataki akadé miai ifjú részére 120 korona segélyt szavaztak meg. Végre elvben elhatározták, hogy a Petőfi-ligetben kioszkot létesítenek s megbízták az elöljáróságot, hogy a kioszk tervét és költségvetését a jövő havi közgyűlésen mutassa be. Ezzel a gyűlés délután órakor véget ért. Erkel fája Bizonyára még Gyulán is kevesen tudják, hogy a halhatatlan magyar dalmű költő : Erkel Ferenc, Bánkbán cimü operájának egy nagy részét a gyulai várkertben, az úgynevezett „Erkel-fa" alatt irta meg. Abbban az időben, midőn az első magyar opera megszületett, a gyulai ódon várkastélyban egy nobilis gondolkodású magyar : Wenckheim József gróf lakott, kinek Erkel Ferenc kedves embere volt. A társaságkedvelő, vendégszerető főúr nem titkolta, hogy meieg érdeklődéssel viseltetik a kitűnő zeneszerző munkálkodása iránt, ezért a hol ós a mikor tehette, mindenben segítségére volt Miután tudta, hogy Erkel nagy természetimádó, felhatalmazta hogy szabad bejárása legyen a kastély parkjába a nap bármely órájában. S ő ólt is a felhatalmazással. A várkert az 1848 évet megelőzőleg jóval nagyobb volt mint mostan, miután egyrósze vadaskert gyanánt szolgált. Az öreg gróf szenvedélyes vadász lóvén, nem kiméit költséget ós áldozatot, hogy minél több ós ritkább vadat tenyésszen pagonyaiban. Az A1 m á s s y-féle hitbizományi uradalom mostani dámvad állományának az öreg Wenckheim gróf vetette meg az alapját. A több mint 90 holdas park jelenlegi alakjában is anynyi természeti szépségekkel bővelkedik, hogy a ki látja, nem győz betelleni szemlélésével; ezelőtt 60—70 esztendővel pedig kiterjedésénél fogva még itnponálóbb hatású volt. Akkor a régi gyulai vár maradványait a sánc-árkokban meglehetős mély víz folydogálta körül ós a Fehér-Körös kacskaringós kanyarulatokban húzódott át a vadaskerten, partjain sűrűn beszegve rekettye fűzzel, topolyfákkal ós mocsári tölgygyei. A belső vár viharverte, omladozó falai fölött ott lebegett a hazafin bánit az elmúlt ós porbi hanyatlott régi dicsőség, a sok szenvedés keserű emléke, melyek mind nagyon alkalmasok voltak arra, hogy egy borongó, poétikus hajlamokkal megáldott lelket a multak ködébe visszavigyenek és a képzelő erőt megtermékenyítsék. A várkert már akkor is nagy gonddal volt kezelve. Hatalmas, több századot megért fák voltak benne. Találkozott közöttük olyan is, mely a török félholdat látta ragyogni a mostani csonka tornyon. Berkeiben az énekes madarak százai találtak otthont, zengő dalukkal betöltve minden zugot; midőn vidáman suhantak át a tisztásokon. A zöld gyepszőnyeg tarkítva a kertészet remekeivel, andalítóan hatott a szemre, s költői hangulatba ringatta a benne megfordulókat. Erkel Ferenc előszeretettel kereste fel ezt a gyönyörű helyet, hol kőben, virágban, fákban, a mult megszentelt emlékeiben egy nemzet fájdalma, bánata, kétségbeesése, reménytelen küzdelme, törhetetlen kitartása és diadalmas megújhodása lebegték körül, s hol a méla csendet nem zavarta semmi profán zaj. Az alkotás vágyától megtermékenyült lelke elmerült a messze mult ködös homályába, s azok a látományok, melyek képzelő erejét felizgatták, adták meg az alkalmat dalművei megteremtésére. A parknak különösen abban a részében szeretett tartózkodni, hol egy magános j u h a r f a terjesztő szét lombos ágait. A fa már akkor is tisztes korú volt, mert lombkoronája tekintélyes körületet árnyékolt be. Sűrű, fehér erekkel tarkított levelein alig tudott áthatolni a napsugár s a lombkorona alatt kellemes félhomály derengett. ós vértelen volt, a ruhájához sár, meg gaz tapadt. Igy lehetett látni vagy két hétig s mindennap fakóbb lett az arca, rendetlenebb, piszkosabb a ruházata. Megtudtam, hogy miért. Ott töltötte az idejét mind a temetőben. Letérdelt a Jelka sírjához, a festetlen kereszt elé ós játszotta szivettépő keservesen azt az egy nótát, mindig csak azt: „Szomorúan zúg, búg a szól" .. . azután rádobta magát a sirra és zokogott óraszámra. Egyszerre aztán egészen elmaradt a bandától. A kórházban ápolták, azokkal a többi szerencsétlenekkel együtt, akiknek sötétségbe borult az elmójök. Pár hónap telt bele, mig kieresztették mint — egészségest. Össze volt törve akkor már egészen, roncs valósággal. De hát a kórházi bizonyítvány azt igazolta, hogy egészséges. Neki adta magát az ivásnak ós ugy látszott, hogy azt a kevéske emlékező tehetséget is, amit a kórházból még magával hozott, elölte a pálinka Hegedűt nem vett a kezébe, lehet az is, hogy az atyafiai, akiknek kegyelméből élősködött, dugdosták előle. Sok ideje volt hát s azt mind az ivásnak szentelte. Igy került a teljes züllés útjára, amely újból visszavezette a kórházba. Aztán mégegyszer kikerült. Már akkor az atyafiai unták az eltartását. Kezébe nyomtak egy rozoga hegedűt, hadd járja végig az apró mulatóhelyeket. Az emberek szánalmából behozhatja a napi eleséget. Azóta vonszolja meggyötört, fáradt testét éjszakák idején egyik mulatóhelyből a másikba. Az emberek szánakoznak rajta ós húzatják vele azt a keveset, amit még el nem felejtett. Sokszor találkoztam vele, de soha többé nem hallottam tőle a Jelka nótáját. Ugy látszik, a kétszer átszenvedett nehéz betegség kiölt belőle mindent. Az érzést, az emlékező tehetséget, meg az önérzetet is. Vagy másképp hogyan tűrné a durva gúnyt ós szidalmat, amit olyan kegyetlen élvezettel vagdos hozzá a maga pénzén mulató vasutas. Az ón társaságomat meghatotta a történet s belevágott mindenikünk jóérzésébe az a borízű, otromba hang, amelylyel éppen most rivallt a tehetetlen öregre a részeg vasutas: — Menjen maga zabot hegyezni, de ne muzsikáljon, ha nem tud hozzá. Odacsaltuk az öreget a mi asztalunkhoz. A felfuvalkodott vasutas meg dohogva távozott. Bántotta, hogy megzavartuk a mulatságát. Volt a társaságunkban egy fiatalember, aki értette a hegedűvel való bánásmódot. Azt mondta : — Mi történne, ha eljátszanám a Jelka, nótáját ? Én elleneztem. A többiek azt mondták, semmi sem történne, hiszen az öreg már teljesen bárgyú, nem emlékezik arra sem, ami néhány perc előtt törtónt. Az öreg lekonyult fejjel bámulta a földet, mikor mint visszafojtott zokogás, panaszosan jajdult fel a nóta : „Szomorúan zúg-búg a szél . . ." Mintha villanyütés érte volna, mindjárt az első hacgokra összerezzent az öreg cigány. Aztán lassan felállt, de le nem vette szemét a hegedűről. Szinte félelmetes volt a nézése, olyan mozdulatlan merevséggel tapadt a hegedűre. Ami aztán történt, az hihetetlen gyorsasággal ment végbe. Nem lehetett megakadályozni. Egy szempillantás volt az egész. A sápadt, gyűrött arcú öreg cigány őrült mohósággal ugrott a hegedülő fiatalemberhez, vad erővel kapta ki kezéből a hegedűt és hajadon fővel rohant ki az ajtón, bele a sötét éjszakába . . . . . . Másnap ott találták a temetőben. A Jelka sirján feküdt eszméletlenül. Amikor sikerült életre hozni, mindjárt vihették harmadszor is a bolondok közzé. Gizike meg én. Irta: Katona Sándor. Körülbelül tizenkilenc éves lehettem, mikor a kis Csányi Gizával megismerkedtem. Az ismerkedés történetére is egész jól emlékezem. Én mentem a gimnáziumba (nyolcadikba jártam), ő meg a polgáriba. (Mi libatoriumnak hívtuk ! No de ez mellékes). Mikor a nagy templom elé értünk, jött egy nagy forgószél és szegény. Gizinek lekapta a fejéről a kalapot. Gizi utána kapott a széllel versenyezni akaró kalapnak, óh de ! eközben meg a könyvek hullottak szerteszét. En, mint afféle udvarias maturandusz, rögtön segítségére siettem a kétségbeesett hölgynek. S mig én a széthullott lapokat szedegettem, addig az ón könyveim repültek ezer felé. Természetesen aztán ő segített nekem. Szedegetós közben aztán a nélkül, hogy bemutatkoztunk volna, szóba elegyedtünk. 0 kezdte. — Én ismerem ám magát. — Én is magát. — Honnan? hisz én nem járok tánciskolába I — Az mindegy, azért csak ismerem. Hát maga honnan ismer ? — Én azóta ismerem, mióta egyszer szavalt. Nagyon szépen szavalt. — Hol ? Mikor ? — Március 15-én, a tornacsarnokban! Kezdtem nagyzolni. — Szót se érdemel. Gyengén ment a dolog. Szavaltam én annál szebben is már! — Igazán ? Mikor ? — Sokszor már. Tudja, nálam az könynyen megy. Különben is színész akarok lenni.