Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1903-04-12 / 30. szám

A magános fa közelében fenyő és tölgy csoportok voltak, melyeknek egy része ma is megvan. A juharfa beszédes levelei között halkan suhogott keresztül a szellő s azok csendes zizzenéssel súrlódtak egymáshoz. Itt volt elhelyezve a köitő széke, előtte egy kerti asztallal, s itt irta azokat a csodaszép akkordokat, melyek remegósbe hozták apáink szivét ós ma is viszhangzanak minden magyar ember lelkében. Köztudomásu, hogy József kir. herceg milyen becsben tartja azokat a hársakat. hol Arany János margitszigeti tartózkodásai alkalmával előszeretettel megpihent. Emléktábla jelöli meg azt a helyet hol a üldögélni szokott. A gyulai várkertben nem kisebb kegyelettel őrzik és ápolják a magános juharfát, melynek jótékony árnyában Erkel Ferenc annyit álmodozott, s a hol lelke a madarak dalától, a lombok suhogásától megtermékenyülve, valóságos zenei kincscsel ajándékozta meg a nemzetet. A tisztes fa azóta nemcsak korban, de terjedelemben is nagyon megnövekedett. Törzse olyan vastag lett, hogy egy felnőtt ember kiterjesztett karokkal nem képes körülfogni. Az idő viszontagságai sok ágát letörték, elkorhasztották, de ujak nőttek helyette, s virul, zöldéi olyan ifjúi erővel, hogy ha az öreg mester néma sirjából kikelne, ismét szeretettel pihenne meg kedvenc fája árnyékában. Kár, hogy emléktábla nem jelöli meg, mert jólehet a várkertbe most kevesen járnak be, s ezek is többnyire a grófi család és az uradalmi tisztek ismerősei, mégis sok látogatóban kegyeletes érzelmeket ébresztene fel, ha a paradicsomi szépségű park utjain bolyongva, a magános juhar fára rátalál, megilletődve olvasná az érctábláról, hogy e fa alatt elöszerettel pihent Erkel Ferenc, a ki itt irta meg Bánkbán cimü dal müvének legnagyobb részét. A 1 m á s y n é-K á r o 1 y i Ella grófné bizonyára módját fogja ejteni, hogy a várkertnek ez a nevezetessége ne sokáig maradjon jeltelen, hanem az ércbe vésett betűk már oiesziről hirdessék a hazafias érzésű embereknek : hogy a Hymnusz, Bánkbán. Hunyadi László dallamainak halhatatlan szerzője e magános fa alatt gyakran elmerült a természet szépségeinek szemléletében, s itt nyert inspirációt örökszép zenemüveinek megírására. Gyula város főtéren egy hatalmas arányú mellszobor tükrözteti vissza az őszzene költő jellegzetes arcvonásait, s a közoldalán a „Hymnusz" kezdő akkordjai vannak bevésve. A mellszobor fennen hirdeti azt a kegyeletet, melylyel aiváros polgársága a kiváló ember emlékének adózik, s az ércből öntött cserkoszorukon kivül gyakran látható a szobor talapzatán élő viiág koszorú is, azokból a virágokból fonva, melyek a grófi parkban virulnak. A koszorúkból nem hiányoznak a magános juhar levelei sem, ha már a költő nem mehet többé kedvenc fája suttogásait meghallgatni, kegyeletes kezek gondoskodnak róla, hogy az órcalak árnyékában ott legyenek annak a fának beszédes levelei, melyek szelid zizegésükkel annyi szép gondolatot fakasztottak lelkében ós megtermékenyítették teremtő erejét. Mozgó fényképek. Vetíti: Hostar. A rossz hír. Qelb Áronnak pöre keriilt. Nem valami rendkívüli dolog, de megtörtént. A szomszédjával kapott hajba valamiért, aztán elmentek mindketten panaszra a bírósághoz. Qelb Áron ur meg a felesége is nagyon tisztelték a bíróságot, - de csak ugy messziről. Az üzletnek semmiesetre sem használ, ha a tulajdonosának az újságok törvényszéki rovatában csinálnak reklámot. És Qelb ur meg a felesége megegyeztek abban, hogy mielőtt ítéletre kerül a sor, el kell látogatni a bírósághoz. Talán el lehet érni valamit. Azt, hogy a szomszédot ítéljék el. Nem lehetetlen, hogy sikerülni fog, hiszen Döbrégi bíró ur, aki az ügyben referál, éppen szemben lakik és ő, Oelb ur, mindig oly tiszteletteljesen köszöntget neki a boK ajtóból; hogy szinte púpja növekszik a hajlongástól. És a bíró ur is barátságos mindig. Qelb úr az ünneplőbe búvik. Beszélni fog a bíróval Megkéri, hogy az ítéletnél legyen jóindulattal iránta. Olyan ékesen fog beszélni, ahogy csak kitelik tőle. A bíró úr bizonyára meg lesz hatva. És bizonyosan megígéri, hogy Oelb úr érdekében minden lehetőt elkövet. El is mosolyodik Qelb úr, amint a szomszédra gondol. Kezdi szánni is kevéssé. * A bíró úr meghallgatta Qelb urat. Az egész nein sokáig tartott. Alig tíz percig. Az asszony már erősen várta az urát. És ahogy hazatért Qelb úr, az első kérdése az volt: — Nos, mit végeztél ? . . . Qelb úr kedvetlenül csapott a levegőbe : — Nagyon rossz hír. A biró úr azt ígérte, hogy - igazságos lesz . . . Az öcsödiek és a vasút. Mit tegyen Öcsöd ? Tudvalevő, hogy E c s e dy Lajos dr. szentesi ügyvéd engedélyt nyert, hogy Tiszaugh. Kunszentmárton, Öcsöd, Mesterszállás községek és Mezőtúr város érintésével vasutat létesítsen. Ezen vasút kiépítésének egyik lényeges feltétele volt az, hogy Öcsöd község nagyobb összeggel járuljon hozzá a költségekhez, mint nagyrészben érdekelt fél. A tervezet felmerülése alkalmából már is megoszlott az öcsödiek véleménye. Voltak a hozzájárulás megadásának kitartó hivei, de voltak vehemens ellenzői is. Éppen ez okból felette érdekesnek ígérkezett az öcsödi képviselőtestületnek vasárnapra kitűzött közgyűlése, mely hivatva volt a kivánt hozzájárulás ügyében dönteni. És a közgyűlés hosszas ós élénk eszmecsere mellett akként döntött, hogy a hozzájárulást megszavazza. Kimondották 34 szavazi ttal 6 ellenében, hogy Öcsöd község 120.000 koronával járul az uj vasút kiópitésóhez. A községnek ezen elhatározását csak dicsérni lehet. Saját magán segit vele első sorban s nyilvánvaló, hogy azoknak, kik — bár bizonnyal saját felfogásuk szerinti jóhiszeműséggel, azonban mindenesetre kevés alapossággal — a hozzájárulás megadása ellen foglaltak állást, éppenséggel nincs igazuk. Mert ami a vaknak a világosság, az a vasút a földmivelósnek, iparnak, kereskedelemnek, tudománynak ós műveltségnek ós bizony egyoldalú, igazságtalan bizonyítók az, hogy a vasútépítéshez való hozzájárulás csak emeli a közterheket. A vasút ugyanis forgalmával növeli bevételüket s ha van bevétel, könnyebb a közteher viselése is. Öcsödön éppen kisbirtokosok, földmives munkások vannak 2/3 résszel többségben s éppen az teszi a megélhetést, a közteherviselést nehézzé, mert nem tudják bevételeiket semmivel növelni. Nem az a baj tehát általánosságban, hogy ezek nem akarnak, vagy nem szeretnek dolgozni, de nem találnak otthonukban munkát. A vasút közelebb hozza egymáshoz nemcsak az embereket, községeket, országokat ós nemzeteket, hanem a munkáshoz a munkát is. De ne csak a lakosság a/s-dával, hanem törődjünk az 1/3-dával, a vagyonosabb osztálylyal, vagyis a termények eladásával, azaz a kivitellel dolgozókkal is. Tegyük fel, hogy Öcsödön 25 ezer mázsa buza adatik el éven át. Ha vasútja lesz, mázsánként 40 fillérrel magasabb áron adhatja el. Ez 10 ezer korona hasznot jelent az egész községnek. Ez csak egy példa, de ugyanígy példázzuk az árpa, kukorica, zab ós más terményeket, valamint az állatkereskedelmet is. Ha minden termesztményről ós állatnemről kimutatás állana rendelkezésre, ma, midőn a vasút még nincs meg és látható lenne a vasút lótesülósóből eredő áremelkedés, csodásnak tűnnék, hogy mily hasznot ad a vasúti forgalom egy termelő, földmives községnek a kivitelben. Hát a behozataltól van e mit tartamok az öcsödi termelőkuek ? Az a fogyasztó, aki Öcsödön lakik, nem fog sem Nagy-Becskerekről, sem Szegedről kenyérnek valót és egyebet vásárolni, mig ezen szükségletét otthonában fedezheti, mert mire hazahozatja, jóval többe kerül Hanem igen is kereskedőink, iparosaink olcsóbban adhatják áruikat, mert olcsóbba kerül a szállítás. A fuvaros is többet kereshet, mert több lesz a forgalom, a napszámosnak is több tennivalója kerül. Aztán vegyük azt a szellemi haladást, mit a vasútvonal közművelődési szempontból jelent. És legyünk figyelemmel arra a földrajzi fekvésre s közigazgatási helyzetre, mely Békésmegyében Öcsödnek jutott. Öcsöd Békósmegyónek a megye székhelyétől, Gyulától legmesszebb f&kvő közrege. Van-e Öcsödnek önmagán kivül érdekeltsége Bókósvármegyóben ? Érdeklődik-e valamelyik, itt nagybirtokkal biró földes ur, hogy a szegény lakosság megélhetést találjon, a község fejlődjék ? Régi példaszó : „aki a tűzhöz közelebb van, könnyebben melegszik." Öcsödnek e téren is mindig mostoha sors jutott. A megyebizottsági tagok éppen az utazás miatt csak akkor vettek és vesznek részt a megyegyűléseken, ha kikerülhetetlen. Ha megvalósul, hogy Öcsöd községe vasutat nyer, akkor lesz csak földben, munkában szűkölködő lakosságának boldogulása, a kőznek fejlődése, jövője. UJDONSAGrO K. Húsvét. A véghetetlen nagy isteni szeretetnek és megbocsátásnak felséges szép ünnepére virradt ma az emberiség. Az ártatlanul keresztre feszitett és minden szenvedésen keresztül hajszolt Megváltónak keresztényi türelme, panasztalati szenvedése avatta ünneppé a mai és holnapi napot. Mert „tűrők és szenvedőké a menyeknek országa." És feltámadás jött a nehéz szenvedések után, a menyekbe juta Istennek fia és „ül vala az Urnák jobbján." A keresztyénség hagyományos szokással adja meg a lélek nemes ünnepének külső mázát. Illatos vizzel telitett nagy üvegekkel, raffinirt „priccelők

u-kel járja be húsvét másodnapján a lányos házakat az ifjúság: gavallérok és fiúcskák egyaránt. És készen várja a locsolókat a piros tojás, meg virág Előbb azonban a templomokban ad hálát a Mindenhatónak, hogy megengődte érni újból a feltámadás ünnepét. Csabán az istentiszteletek a következő sorrendben tartatnak : Az ág. ev. templomokban mindkét ünnepnapon d. e. 10 órakor kezdődik az istentisztelet. A nagytemplomban vasárnap Korén Pál lelkész, a kistemplomban Szeberényi Lajos tartja az ünnepi szentbeszédet. Ugyancsak az első nap délutánján 4 órakor C s e p r e g i György lelkész. Húsvét hétfőjén d. e. 10 órakor a nagytemplomban Korén Pál lelkész mond ünnepi beszédet, a kistemplomban pedig C s e p r e g i György urvacsorát szolgáltat. A róm. kath. templom ünnepi sorrendje a következő: Húsvét vasárnap: y

a9 órakor kismise; 10 órakor magyar szentbeszéd, tartja Nemeskey Andor plébános ; ezután ünnepélyes nagymise segédlottel. Délután 8 órakor: Vecsernye, melyet Nemeskey Andor plébános végez segédlettel. Húsvét hétfő: y,9-kor kismise ; 10 órakor szentbeszédet tart tót — Színész ? Az nagyon szép pálya ! És milyen színész ? — Hős; tudja olyan, amelyik kiabál! — Igen, aki meghal! — Az, az. Ugy-e szép? — Nagyszerű, Milyen boldog is lesz maga. — No de most már menjen vissza, mert ha meglátja az osztályfőnöknő, nagy bajom lesz. Tűrhetőt kapok viseletből. — Micsoda? Hát maguknál olyan önkény uralkodik ? Na de ilyet! — Tán maguk nem félnek a tanároktól? — Mi? Hát hogy félnéni*! Nem vagyunk mi gyerekek? Jaj, mi azt"> UK, amit akarunk. Nekünk ugyan nem parancsolgatnak. — No de most már igazán menjen vissza ! No Isten vele. Küldjön képeslapokat. Persze hogy küldtem, a jó ég tudja hányat. Egyik szebb volt, mint a másik ! Hát még amiket ráírtam ? Először csak lopkodtam a versikéket innen is, onnan is. Később aztán már nem találtam nekem valót. Kezdtem hát magam irni. Remek költemények voltak. Tele virágillattal, madárdallal, édes szerelemmel, repeső boldogsággal, megtört szivvel, báuatos lemondással. Meglágyították volna a kősziklát is. Szerettem nagyon a kis Gizit. Egész éjjeleket töltöttem a hold gyér világítása mellett az ő ablakánál és ugy elseje tájt "tincsi zokogó hegedűje húzta az a szebbnél szebb nótákat, külö<t. hogy: Csak egy kis lány van Gizi is szeretett engem. Nem de megírta. Azt is megírta, mikor lett szerelmes belém. Akkor, mikor szavaltam (Az ő szerelme régibb keletű volt.) Természetesen mint már félig-meddig CJ O érett ember, komolyan gondoltam a jövőre! Lemondtam a színészetről. Gizike ugyanis egy kis körülírással kivette a mamájából, hogy színészhez nem adná hozzá, mert azok rossz emberek, meg nem is tudnak megélni, mert mind ellumpolják a keresetüket. Ezt aztán Gizike megírta nekem. f Küzdött bennem a két ideál: a színpad és Gizike. Ez utóbbi győzött. Megírtam Gizikének, hogy nem leszek szinósz, hanem postatiszt. Az leghamarább kenyérhez jut. Ezt ő is helyeselte. Ebben a szent tudatban aztán haladtunk a matúra felé. Tavasz volt, szép rügyfakasztó tavasz. Virágillat töltötte el a rétet. Madárka dalolt a lombos ágakon, virult, örült minden, csak én voltam szomorú. Temetőbe vágytam. A téli kabátomat eladtam és revolvert akartam vásárolni rajta. De aztán mégis mást gondoltam. Megittam a kabát árát. Aztán zsinegre gondoltam, hisz végre is hát meghalni mindegy, akár golyóval, akár zsineggel. Szerető Gizíkómre és szigorú apámra gondoltam. Amattól évek hosszú sora, emettől már csak rövid napok választottak el. Mindketten várnak. Gizike tárt karokkal, dobogó szivvel Jesi jöttömet, az apám? óh az apám szintén tárt karokkal, ámde az ő kezéből csüng valami, amit szomorúan lenget a tavaszi szellő, — egy korbács. Megbuktam a matúrán. Na ezt sohse hittem volna. Azt tudtam, hogy még filozopter korukban felesketik a tanárokat, hogy minden diáknak ellenségei lesznek ós megbuktatják ha az Isten fia is, de ennyire még se gondoltam volna, hogy terjed a bátorságuk. Megbuktattak ! Nagyon sokat sirtam. Gizike is sirt. Ismét egy évvel több ideig kell várnunk egymásra. Pedig nekem már volt otthon is fogalmam a várakozás rettenetességóről. Épen azelőtt való hónapban esett, hogy 19-én levelet irtam haza, hogy küldjék el a jövő havi pénzemet. Azt írták, hogy várjak elsejéig. Rettenetes volt az a tiz nap. Azt hittem megőrülök. Hát még most 3—4, talán 5 évig is kell várnom! Oh! Istenem, de csak kegyet'enül büntetsz! Mikor eljött az apám, el voltam készülve a legrosszabbra. De nem vert meg. Elmentünk az igazgatóhoz. Az igazgató dicsért, hogy igyekvő, jó fiu vagyok, küzdött is értem a konferencián, hogy átmenjek, de hát a tanár urak nem akartak átengedni. Azután elmentünk az osztályfőnökhöz. Az meg egyenesen nekünk esett, hogy neki azóta se éjjele, se nappala, hogy albukttm. Véresre beszélte a száját mellettem a konferencián, de hát az igazgató ur bizony egy kicsit szigorú ember. Azután haza mentünk. A vakációt jól töltöttem, Gizikére gondoltam ós festettem az uj iskolai év elé. Szeptemberben elvittek I a jezsuitákhoz. Azok letétették velem a matúrát. A matura-banketten olyan szépen húzta a cigány, hogy: „Nem ütik a jogászt agyon . . ." Kedvet kaptam. sE most itt vagyok, ahol vagyok . . . * . . . Tegnap csomagot küldött az édes anyám. Küldött egy fogkefét is, amely rózsaszín levélkébe volt pakkolva. A Gizike egy régi levele volt. Szép szarkaláb betűkkel volt irva. Jól esett látnom. Elgondolkoztam, hogy mi is lett Gizikéből ? Bizonyára már azóta férjhez ment. Es az ón szép lapjaimmal, melyek virágillattal, madárdallal, édes szerelemmel, repeső bol dogsággal, megtört szivvel ós bánatos lemondással vannak tele — azokkal a szép lapokkal talán egy gőgicsólö baba játszik, ezer darabra tépi ós szótszórja a padlón, reggel aztán kiseprik a szemetet. Ilyen gondolatok közben átvillant agyamon a mi szerelmünk, meg a matúra ós mert a húsvéti számba tárca kell, leirtam ezt a bolondságot Jó lesz? Hi nem jó, papírkosárba vele ! . . Hozsanna néked I Irta : Köny. Az éjjel nálam volt Gizuska. Az én édes pici hugocskám, aki már husz év óta álmodik álmatlanul a borostyánnal befuttatott családi sírboltban a nagyapa mellett. Szakasztott olyan volt, mint mikor eltemettük. Rövid fehér ruhácskája is az volt, amiben a koporsóba tettük, még a fehér rózsabimbó is ott volt narancsvirág koszorúja, alatt a hová a nagyapa tűzte. Acélkékbe fénylő sötét fekete haja hullámosan omlott alá vállaira, sötét keretet képezve színehagyott, halovány arcának. Kezében selyemfonálra kötve lengett, ringott az utolsó húsvéti ajándék, egy tojásdad, virággal telefestett léggömb, a nagyapa megöntözéseért. Leült az ágyam szélére, megcsókolta izzó homlokomat, s fejét tenyerébe hajtva elkezdett beszélni azon a csengő, bongó üveghangján, melyet ugy szerettünk hallgatni — husz évvel ezelőtt. — batyuskám édes, eljöttem hozzád. Már réges-régen kerestelek. Otthon voltam nálunk, összejártam az egész kertet, bekandikáltam minden bokorba, hogy nem bujtál-e el, mint akkor, régen. De nem találtalak sehol. Olyan idegen a mi régi, kedves házunk, a szobák, a kert. Ugy féltem egyedül, ugy fáztam a harmatos tavaszi éjszakában vékony fehér ruhácskámban. Nem is tudom mért jöttetek el hazulról ? Mikor ott olyan szép volt mi den, mikor ott ugy szerettek titeket. Nem sajnáltátok ott hagyni a nagyapa fáit, anyácska rózsáit? Lám én megsirattam, még most is siratom őket. Nagy dióbarna őzszemeit könnyek öntötték el s lassan peregtek alá halovány babaarcán, le végig fehér ruhájára, onnan meg reám, láncoló arcomra. — Űzött ugye a dicsőség vágya, hires ember akartál lenni minden áron. Mi hasznod belőle? Széthasogattad a lelkedet, oda szórtad tépett lelkednek szines foszlányait az emberek közé, hogy felvegyék, őrizzék, mint valami talizmánt, hogy szivük sebét takargassák a lelked foszlányaiba, hogy azok a fehér dalok egy édes kis lánynak jóságát, hűségét, tisztaságát hirdessék világgá. Mi hasznod belőle? Az emberek elkerülik hideg közönynyel, durván megtapossák s az a galarnblelkü lányka sirva szedegeti össze a sarokba tiport foszlányokat, könnyeivel, csókjaival mossa a szennytől. Sirhattok utána mind a ketten. Lásd jobb lett volna otthon maradni. Ott a tied volt minden: