Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1903-04-12 / 30. szám

XXX. évfolyam. Békéscsaba 1903. Vasárnap, április hó 12-én 30. szám. BEEESHEfiTEI KÖZLÖNY Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI LAP. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELÖFTZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 iillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül i*. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Feltámadás. Á hitetlennek: botrányos bolondság; a hívőnek: boldogító bátoritás e fogalom. Divatos dolog napjainkban fittogtatni a hitetlenséget s gúnyolni a hívőt. Menynyien megfeledkeznek arról, hogy sokkal könynyebb hit nélkül élni, mint önmegtagadással belenyugodni a hitbe s teljesíteni annak követe'ményeit még akkor is, ha kétség köde elborít és veszteség s fájdalom megtántorít. Csak ne restelkednénk sokszor a dolgok mélyére nézni! A hitetlenség hez alig kell egyéb, mint merész tagadást hangoztató felületesség, melyre hamarosan elvezet bennünket a hiányosan képzett lélek féltudásból keletkező megcsömörlése. A hithez, — ha az az önmagát szabályozni akaró lélek mélyéből fakad s nem a mélyértelmű igazságok kereséséről gyáván lemondó csüggedés kényelemszeretete, — erős elhatározás, komoly önmegtagadás, szigorú önfegyelmezés kelle nek, melyek csak kiváló lélek jellemző sajátságai. Könnyebb a hitet'e^ség taposott utján haladni, mint emelkedni az is tenihez a hitnek meredek hegyi ösvé nyén. De aki életében a könynyebbet választja, nem igen érheti el az értékeset. Vajha tudnánk előre törni a hitnek égfelé vezető ösvényén mindnyájan! Vajha hitünk tartalmát a keresztyén élet szabályzó eszméi képeznék s ne tántorodnánk meg a feltámadás rejtélyétől se, midőn lelki életünk vizsgálatába el nélyedünk. Ezen időnkénti elmélyedés és szigorú önbírálat avatja a Húsvet ünnepét igazi ünneppé belvilágunkban És kik valóban lélekben és igazságban ünnepelnek, azoknak lehetetlen felüdü lést nem találni a Húsvét eszmekörében. Tapasztalati tény, hogy az élettel adva van a halál. Ha az elkerülhetlen végre gondolunk: akkor egész életünk lassú elhalás Ezen szomorú kényszerűséggel szemben lélekvidító hitigazság az, hogy a halál átmenet Isten akaratán alapuló új állapotba. Átolvadás az ama örökkévalóságba, melyhez képest a pillanatnyi személyes lét cseppecske a tenger végtelenében. És még tartalmasabbá teszi a húsvéti hitigazságot a feltámadás dicsősége, mely örökidőre szóló bátorítás arra nézve, hogy akik Istent félik és szeretik és istenes dolgokban buzgólkodnak, megalázhatok, eltiporhatok, halálra üldözhetők; de Isten segítségével a koporsóból is kitörnek. Ha aztán ez a hit szellemi életünk boldogságra vezető kifejtését szabályzó meggyőződés és törhetlen akarat, melynek erejével megragadjuk a tudásunk ban feltáruló isteni kegyelmet s haladunk serényen az élet rögös utjain, mert lelkesít annak tudata, hogy célhoz kell jutnunk s Istent keresve, magunk is átistenülünk: akkor épen ezen meggyőződésből kél ki az a kitartó erő, mely nagyokra tör s nagyokat létesíteni van is hivatva Egyéni életünk szentélye a vallás. Vallásos kedélyéletünk vezérfénye a hit. A hit adja meg lelkiismeretünknek a jó és nemes tettekre kötelező erőt és a lelkiismeret által vezetett s magas célokra törő akarat hozza létre személyes értékünket. Ezea valódi értékünknek tudata, melyet a vallásos kedélyű embernél mindig az Istentől való függés érzete mérsékel, a boldog ságnak kiapadhatlan forrása. A belélet ezen egymásból fejlő fokozatain és erőkifejtésein jutunk el aztán méltóságunk és Istentől szabott rendeltetésünk céljához és üdvösségéhez. És amint az életképes magbói fakal a csira, fejlik a növény, tr.eg indul a pezsgő élet; és a fejlődés minden fokozata ujabb és ujabb foko zatok alapja és föltétele : úgy lelki életünkben is a hit forrásából fakad a nemesedő és üdvösségre vezető munkásság, mely növekvő csermely, patak, folyó és folyamként áldást áraszt mindenfelé. De társadalmi életünkben s hazafias törekvéseinkben is megbecsűlhetlen erőforrás a nemzeti közérzület s a jobb jövőben vetett hit, mely mind annyiunkat áthat. Ezen hit győz meg arról, hogy életképes eszmék nem pusztulnak el nyom nélkül. Igazi mag vetők, oly magot szórnak el a népek és nemzetek termékenyülő lelkébe, mely előbb vagy ufibb, do meghozza az áldást. Csak legyen bennünk ilyen élő hit, csak legyen ezen hit alapján műnkára kész erős akarat és komoly kitartás s beköszönt nemzetünk életében is a Húsvét ünnepe Vajha úgy egyéni, mint nemzeti Húsvétunk ünnepét lélekben és igazságban mindnyájan együtt ünnepelhetnők most és a jövőben! Beuka Gyula. Nálunk és a külföldön. — Fővárosi tudósítónktól. — Budapest, ápril. 11. A fenyegető ex-lexes állapot dolga eddig még se jobbra, se balra nem dült. Az obstruáló függetlenségi párt konokul ragaszkodik az ő feltételeihez. Ha a kormány nem enged, ők sem engednek. Olyan ez a függetlenségi párt most, mint egy mumus Ijesztget pokoli módon s valóban kár, hogy kárba vész ez a remekül kieszelt erőlködés. Igen, mert az egész ijesztgetési manővernek csak az a csekélyke kis hibája van, hogy — a kormány nem ijed meg. A függetlenségiek szempontjából felfogva, öreg hiba biz ez, mert hiszen mi célja akkor a kíméletlen tüdő koptatásuak, a sok időrablásnak, ha még csak meg sem ijed az ellenfél. Persze, persze. Egy kissé elhibázott dolog volt ez a mumus felállítás. A derék függetlenségiek ugyanis abban a tévhitben leledztek, hogy Széli Kálmánék még — gyerekcipőben járnak. Milyen más a helyzet Szerbiában, ahol végtelenül kedélyesek a nemzet-politikai állapotok. Ugy játszanak ott az alkotmánynyal, akár a mi atlétikai és egyéb klubjaink a — footbal-labdával. Az ifjú szerb király — ugy mutatkozik — a gyors cselekvés embere s annyi merészség és határozottság lakik benüe, amennyi a többi nagyhatalmakban együttvéve nincs. Hogy az 1901. év óta alkotott radikális izü törvényekkel - melyeket különben ő maga szentesitett — nem volt megelégedve, hirtelen, minden átmenet nélkül felforgatta az egész szerb alkotmányt. Hatalmas államcsínyt követett el s nem tellett bele 15 perc és Szerbia alkotmánya gyökeresen megBékésmegyei Közlöny tárcája, Gyógyítás. Irta : Bartóky Mariska. — Egyedül? — Igen. Nem törődik vele senki, ha hozzád jövök. Tanácsért jöttem. Magas, karcsú, fehér ruhás lány volt, a ki Bálint György előtt állt. Széles kalapját az íróasztalra tette, keztyüit a dohányzó asztdra, a furcsa formájú székre, épen keresztbe a nagy, fodros fehér napernyőt, ő maga pedig belesüppedt a díván egyik sarkába. Pár percig csend volt. Nagy esemény előárnyéka volt ez a hallgatás, jól tudta Bálint György, mert Bozzay Kató természete nem tűrte a csendet. Ha nem fecsegett vagy kacagott, hát bizonyosan dalolt. Most se sokáig birta a hallgatást, de mikor megszólalt, a bátyja hirtelen ránézett a még megmaradt szemével: — Bozzay Kató-e? Ö volt, könybe nehezült pillákkal, révedező tekintettel s remegő hanggal. — György, adj tanácsot, segits rajtam, mert igy meghalok . . . A nagybácsi, a ki máskor p.ijtásvolt, hirtelen nagybácsinak érezte magát, de zavarban volt. Ha fiu volna aki előtte áll, egy oldalmozdulat a tárca felé s egy röpke szó: mennyi? elintézett volna mindent, de mit csinál egy lány panaszával, mit Katóval, a kacagó Katóval, mikor sír ? — Nos? — kérdezte komolyan, .ridegen, mintha minden befolyástól el akart volna zárkózni. A lány gyorsan felugrott, eléje állt, megfogta a két kezét s szaggatva elmondta : — Szeretem Sóhalmy Gáspárt, apámék eltiltották a háztól, elmegyek vele, még átokkal is . . . Akkor már mind a ketten álltak s Bálint György ugy megszorította a lány keskeny kezét, mintha egy halálos ugrástól akarná visszatartani. Megint csend volt. A meglepetés, a tanácstalanság siketitő csendje, melybe nem suhan bele a reménykedés, a bátoritás vigasztaló sóhaja. A férfi szólalt meg s minden tanácsa abban összpontosult: — Ülj le! És gyöngéden, mint a nagy beteget, leültette. Mégis Kató oldotta meg az ügyet. Kedves, szép, mosolygásra szabott arcát j tenyereibe rejtve, édes bús zokogásba tört ki. Bálint György, a megrögzött agglegény volt annyira férfi, hogy tudja, miszerint az ügy, a lovagiasság szabályai szerint el van intézve. El is volt. Egy negyed óra alig telt ; bele, a láuy lecsillapodott a sirás, a férfi a meglepetés után. Az könnyebbnek érezte | a szivét s ugy hitte, a bátyja volt, a ki • enyhítette, emez meg azt érezte, hogy ! ezért a bizalomért tartozik a lányszivnek valamivel s nem szeretett adós lenni Szólnia kellett, hogy ezt a lázongó kis i beteget meggyógyítsa. Előbb a kezét simo| gatta, aztán a hullámos haját s a lány oda ült mellé, a vállára hajtotta a fejét s hangtalanul várt. Régen, mikor Kató még baba volt, igy mesélt neki tündérmesét, miért, hogy most már a valóságról is kell beszélnie ? Nem látták egymás arcát, de a lelkük teljesen megértette egymást; a lány várta a tartozást. Halkan baszélt a férfi, majdnem zavartan : — Dehogy halsz meg, kicsi Katóm, nen halsz meg, ón mondhatom neked, hogy az nem könnyen megy. Az édesanyád elmondta már ugy e, annak a szememnek a históriáját, a melyik — nincs. De tán nem jól mondta el. Voltam vagy huszonhárom éves, mikor beleszerettem egy asszonvba. Társaságbeli asszony volt. Reménytelen szerelem. Mi, fiuk, nem szeretünk meghalni a boldogságunk előtt, hát ón is merész terveket szőttem. — Az asszony volt vagy huszonötéves, itt lakott Zarándon. Mindennap átlovagoltam ; a nagy park fája, tava, épen jó millieu volt arra, hogy a szerelmünk kölcsönösen kivirágozzék. Hát virágzott. Mikor a férje hazajött a fürdőből, ahol a köszvényót reperálgatia, épen rendbe voltunk. Egymáséi leszünk bármi módon, te szépen mondtad az imént — átokkal is. Képes lettem volna világot összerombolni, a természet rendjét megváltoztatni, vállalkoztam volna gigászi munkára; da nem kellett. Mindennapi história volt; mikor a sziv követeli a maga jogát ós megkapja. Férfiszerelmet nem átok kisér, hanem párbaj. Nos, az lett ebből is. Az asszony megmondta az urának, hogy elhagyja, mert a másé akar lenni. Ott hagyja az otthonát, visszaadja a hat esztendeig viselt nevet Egyik teher, a másik börtön volt neki. — Ki az a gazember ? kérdezte a férj. Az asszony adós maradt a felelettel. — Másnap ijedten kérdezte tőlem : — Mit mondjak ? — Semmit ! majd beszélek én, — nyugtattam meg az aszsz9nyt, aki a szivem bálványa volt. — És beszéltem a férjjel, körülbelül ugy, mint egy éhes tigris beszélhet a maga nyelvén egy gazellával, mikor a párját már a karmai közt,' tartja. Az ellenfelem golyója megakadt valami csontban, hát az agyam megmaradt, de azóta fél szemmel nézem a világot, minden pillantással docuaaentálva, hogy kettővel — már eleget láttam. Emlékezem, beteg voltam, lázas, türelmetlen beteg. Egyre vártam, álmodtam, hogy jön Ö, megsimítja kicsi kezével a szemeimet s elmúlik ez a nehéz álom. — De nem jött s a nehéz álom valóság volt Az anyám ápolt. Az ágyam felett függött a töltött revolverem s mikor már minden reményt feladtam, hogy a megváltóm eljöjjön, vigasztaljon, hát elakartam pusztulni. Az anyám észre vette tán, hogy a maradék szememmel egyszer jói megnéztem azt a kis szerszámot, vagy tán megérezte, de azután vigyázott rám. Pedig egész ügyesen csaltam. Órákig feküdtem, mintha aludnék, de őrzött, mintha ennek a világnak a porkolábja lenne és a leggonoszabb rabra vigyázna, hogy el ne szökjön, de azt a szerszámot nem v ette el onnan, hogy el ne árulja a gondolatát. — Már tul voltam a seblázon, öntudatosan gondolkoztam, de gyenge voltam s nem akartam élni. — Igy ért a születésem napja. Hajnal felé édeset, mélyet aludtam, félálomban éreztem, hogy egy puha kéz tartja kezemet, egy alak térdel az ágyam előtt, a kezemre meleg könynyek peregtek s suttogó asszonyi hang monota: — Köszönöm Istenem, hogy ismét nekem adtad. — Az anyám volt. cikkor kezdtem gyógyulni, felépültem, afféle athléta lett belőlem s ma már nyugodt s ha to itt vagy, boldog vagyok. — Es az asszony ? Szőke volt? Hol van — szólt közb? a lány. — Az asszony ? Nem tudom merre van s alig-alig emlékszem rá . . . Felugrott a lány, ruhája fodrait igazgatva, mondta: — Haza kisérhetnél . . . Dal a varsányháti kis erdőről. Varsányháti pusztán volt egy kerek erdő ; Nyoma sincs talán már azoknak a fáknak. Pedig a nagy rónán olyan nagyon kedves Játékszere volt a pajkos délibábnak. Tőle kérdezte meg az első sugár is Hogy miről álmodott, És lehajló lombján csókkal szárítgatta A remegő harmatot. Itt volt a hazája vércsének, rigónak, Lombja közé rejtve annyi volt a fészek . . Sőt a parlagi sas, nyúlászni ha fáradt, Úgy alkonyattájon az is ide tért meg. A legnagyobb fának tetejébe szállott Észrevétlen, csendben, Onnan vigyázgatta: az ő birodalmán Sorján megy-e minden ?