Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1902-08-14 / 65. szám

XXIX. évfolyam. Békéscsaba, 1902. Csütörtök, augusztus hó 14 én. 65. szám BEKESME6YEI KÖZLÖNY Telefor-szám 7. Szerkesztősé.] : Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét il'ető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI LAP. Megjelenik hetenként, kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szam 16 fillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7. Fö-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. A magyar föld verejtéke. - aug. 13. Abban a nagy gazdaságpolitikai harcban ami most folyik Ausztria és Magyarország között, mindkét fél keresi az adatokat, amelyek a maga ipara mellett döntenek. Mindkét állam igyekszik fölfedezni az előnyöket, melyekkel kecsegtetheti magátarra az esetre, ha a másik fél makacssága folytán az önálló vámterület mellett kellene állást foglalnia Magyarországon most fejezték be az aratást és Magyarország a hivatalos jelentés szerint majdnem kétszázmillió koronával kapott többet a termésből, mint az előző években. Nos itt meg kell állapodnunk egypillanatra, mert ez nagy, súlyos érv, csengő adat a gazdaságpolitikai küzdelemhez. Ez a rengeteg összeg az őszi gabonából került ki és a magyar föld népe örül s hálát ad az Egek urának, hogy a hót sovány esztendő után végre mngkapta verejtéke gyümölcsét De hát azért korai még ez az öröm Mert lehet-e igazi az az öröm, mikor látjuk, tudjuk, hogy a magyar föld, igy jutalmazza a verejtéket s mi ezt idegennek a hizlalásra hullatjuk ? Mit ér nekünk a tele magtár, ha ezzel nemcsak zsebeinket töltjük, hanem egyúttal az idegent gazdagítjuk ? A mi szükségeink nagyok, a jó termésből kielégítjük s a pénzünk — elfogyott. A famíliát uj ruhával örvendeztetjük meg s mig örvendezünk mi magunk is, vájjon kinek jut eszébe, hogy magyar földön él az a birka, melynek gyapjújából osztrák szőtte azt a posztót ? A gyapjút a gazda ugy ahogy eladta, az idegen meglette s finom, drága posztót képében viszszahozta. Igy vagyunk a többi iparcikkel is. A magyar föld a kendert, lent éppen ugy megtermi, mint az orosz, de azért a lent és kendert csak ugy a földvégeken termesztik s a célja, hogy a fehérnépnek legyen télen dolga s aztán: a gazdaságban sok zsákra van szükség. Tehát a zsák nagyobb szerepet játszik a magyar gazda háztartásában, mint a férjhez menő leány fehérneműje. Az igaz, hogy a zsák minél durvább, annál erősebb, de az is igaz, hogy a menyasszony fehérneműje minél finomabb, annál szebb. S még a hosszú téli estéken a szép pipaszárnál is többet emlegetik gazdáink a külön országok politikáját mint ezeket, pedig hát azt is felemlegethetnék, hogy külföldről csak pipaszárat éppen huszonhétezer korona értékben hoznak be. Huszonhétezer korona pipaszárért, majdnem hárommillió sonkáért, kilencvenmillió posztóféléért százötvenmilliónál több len- és kender áruért! Folytassuk-e tovább? Folytathatjuk, ha tetszik, mert igy adózunk a külföldnek mindenért, le a — bajuszkötőig. S ha e rengeteg summákat számolgatjuk, szivünk elszorul, m-3rt látjuk, hogy az Isten áldása is kicsi dolog a mi élhetetlenségünk mellett: mert ha ez a föld olyan birkát tud nevelni amelynek gyapjújából az idegen csak a mi szzámunkra kilencvenmillió korona értékű posztót tud készíteni, pirulnunk kell, hisz ezt a posztót magyarföldön, magyar kézzel is meg lehetne szőni s legalább annyit mi vihetnénk még ráadásul a külföldre. Erdőink drága fájaa feldolgozatlan külföldre kerül s onnan feldolgozva visszavándorol s a föld termékéből kikerült milliókat érte adjuk. Pedig ez egész viliág bámulja hazánk dus természeti kincseit. íme itt a mi nagy vétkünk. Elveszszük a földtől, amit a föld ád, azt a vagyont nem forditjuk a hazai ipar és ahazai kereskedelem támogatására. Pedig ipart és keieskedelmet egymástól elválasztani nem lehet, nem szabad, mert az ellenkezője lelketlen munka. Sőt még a hazafiságnak is van egy kicsi köze ehez. Századok óta küzdenek az osztrákok, hogy a magyar gazda a nyerstermelésen kivül más üdvözitőt ne keressen. Az osztrák iparosok elegen vannak s ha Magyarország olcsón termel, ebből ők akár a félvilágot el tudják látni iparcikkel. Ezért ragaszkodnak olyan nagyon a közös vámterülethez s azért védik ugy a saját tartományaikat, mint a magyar államot a szomszédoktól a mag'^s vámokkal. Viszont azt is szívesen fogadják, ha a szomszédok a mi terményeikre vetnek magas vámot, hisz mi akkor [oda nem vihetünk semmit és igy az osztrák piacon jobban adhatnak el mindent. Igaz, hogy iparoktatásunk szépen fejlődik s. ez szép jövővel is biztat. Addig pedig a nemzet nem is várhat. Ne is várjon, hanem tegye meg azt, amit meg tehet: üldözze az idegen ipart, pártolja a hazai ipart. Mert addig nem lesz soha Isten áldása a kétszáz millió többleten, amig azért a magyar dolgozik meg és a külföldet hizlalja. Közgyűlés Csabán. Csaba képviselőtestülete augusztus havi rendes közgyűlését kedden tartotta, a képviselők élénk érdeklődése mellett. Nagy érdekkel várta mindenki a közgyűlés napját dr. U r s z i n y János Kossuth-inditványa miatt s hevesebb jelenetekre is számítottak néhányan, amely azonban nem vált be. Egyszerűen, simán és hazafiasan ment keresztül a Kossuth-indítvány s a képviselőtestület, mely a múltkor annyira elzárkózott az ünnepléstől, most egyhangúlag elhatározta, hogy díszközgyűlést tart és a polgárság által rendezett ünnepélyeken testületileg részt vesz. Ez volt a legfontosabb pont, a 400 ezer koronás kölcsön ügyén kivül, melyre vonatkozólag uj ajánlattételre hívják fél azon két pénzintézetet, mely a legelőnyösebb két ajánlatot tette. K o r o s y László főjegyző felolvasta az adóbehajtás, pénztárak vizsgálata, kórház és szegényházról szóló havi jelentéseket, melyek tudomásul szolgáltak. A póttárgysorozatból átvették dr. U r s z i n y János indítványát a Kossuthünnepély alkalmával tartandó díszközgyűlés ügyében. Beliczey Rezső szólalt fal elsőnek. Örömmel csatlakozik az indítványhoz, hogy a képviselőtestület díszközgyűlést tartson, de nézete szerint helyes voina, hogyha az elöljáróság összeköttetésbe lép az ünnepély rendezőbizottságával, nehogy a lelkesedés a hazafisággal össze nem egyeztethető térre ragadja az elemeket. S z a 1 a y József Kossuth emlékének méltatása után szintén elfogadja az indítványt, de még bővíteni akarja. Az ünnepély ügyében maga a képviselőtestület is küldjön ki egy bizottságot. Szeberényi Lajos meg van elégedve, hogy a társadalom, mint ilyen, veszi kezébe az ügyet. Abban a társadalmi bizottságban résztvesznek előljárósági és képviselőtestületi tagok is ós igy felesleges a külön bizottság kiküldése. H a a n Béla szintén elfogadja az inBékésmegyei Közlöny tárcája. Titokszerü történet. Irta: Riehard Monroy. Sokat beszéltek az elhunyt pajtásokról a tiszti lakomán. A kitűnő bor és a pazar ételek megtették hatásukat. A lakoma vége felé azok a fantasztikus s különös történetek kerültek sorra, amelyek nagyban fokozzák a hangulatot. — Es d'Iramond ! — kérdezte Chavoye kapitány. — Mi történt d'Iramonddal ? Meghalt ? — D'Iramond ! — szólt most szomorú hangon Fabert őrnagy. — Nem vagyok naiv lélek, könnyen hivőbb sem mint az urak, de valahányszor erre az esetre gondolok, olyan aggódás fog el, melyet akkor érez az ember, ha valami csodás talány előtt áll. / — Mondja el! Beszéljen róla. Mi történt vele ? kiabálták össze-vissza. Az egész történet alig öt éves. Saint Germain-ban állomásoztunk akkor, a legkellemesebb helyőrségek egyikében. Délelőtt csupa gyakorlat, parádé, azután a vidám lakomák a tiszti kaszinóban, este a jókedvű tereférek a terraszon és később — Páris. Arisztokratikus neve, mérhetetlen vagyona, előkelő modora vezető szerepet biztosított d'Iramondnak, utolsó volt, aki megjelent másnap a gyakorlatokon. Mindez megváltozott, amikor d'Iramond herczegné hirtelen elhunyt. Ettől a pillanattól fogva, mikor már nem volt a „mama", amint édes anyját szokta volt nevezni ez az erőteljes növésű, hetyke bajuszu legény, amidőn megszűnt a Rue St. Dominiguei kellemes otthon, ahol kipihenhette magát, megváltozott. Beszüntette párisi útjait s a szolgálati idejét kivéve, egész nap a Rue du Boulingrin pavil1 ónjában tartózkodott, ahol órák hosszat elüldögélt, anyja arcképe előtt, mely Cabanel ecsetje alól került ki. Annyira megszokta "zt a helyet, hogy alig tudott tőle megszabadulni. Mintha minden sarokból anyja édes tekintete, kék szeme mosolygott volna reá . . . Hiába igyekeztem öt kiragadni a szomorú magányból. Bus gondolatait nem tndtam kikergetni agyából, bár mennyire igyekeztem is. — Hiába minden fáradságod, mondogatta ilyenkor. Megöregedem, barátom, hidd el. Amig anyja van az embernek, fiatalnak érzi magát: a céltalan, tobzódó élet, amelyet folytatunk, nem egyébb álomnál, amig az embernek van anyja, de most nincs hely, ahol kipihenhetem magamat, ahol elpihenhetek. Zárkózott természetű ember lett a hajdanvig üedélyü bajtárs. Egy téli reggelen, amikor érte mentem, mintha hirtelen megváltozott volna. Alig beszélt velem, megindultnak látszott. — Nevetni fogsz — mondotta, — ha elmondom, mi történt velem. — Nos, kíváncsivá teszel ! ! — Ösmered Vincét abbét, St. Germain első vikáriusát ? Gondold csak, az abbé reggel megjelent nálam s elhozta a halotti szentségeket. Tévedésnek kellett történni, abbé ur, mondottam neki. Eltévesztette a cimet. — Nem uram, erősitgette. Pontosan megadták d'Iramond kapitány cimét, tévedésről nem lehet szó. — .tikkor felültették önt abbé ur, valaki rut tréfát űzött önnel! — Kapitány ur. esküszöm önnek, a hölgy, aki önhöz küldött, szavahihető s bizalomgerjesztő asszonynak látszott. — Asszony ? — Egy van uram, egy asszony, akivel a templom-téren találkoztam. .. Nézze csak. Ez ő . . . Vincét, abbé mama arcképére mutatott, amely a falon függött. Mondhatom barátom, különös érzés fogott el. — Egészen bizonyos ön abban, hogy ez a nő küldte önt ide ? — Esküdni merek rá kapitány ur . . . Ezer nő között is megismerném ! Arca szelid s szomorú volt, amikor találkoztam vele. Arra kéri, hogy siessek ide, legfőbb ideje, hogy önhöz jöjjek. Semmi kétség uram, ez az ő arcképe. — Ez a kép abbé ur, anyám, d'Iramond hercegné arcképe, aki két hónappal ezelőtt halt meg. A pap elhalaványodott, azután vonakodva mondotta: —- Kedves gyermekem, a gondviselés utjai gyakran kifürkészhetetlenek . . . Fogadja el az Ur vácsoráját . . . Soha sem árt, ha az ember békében él Istenével, ki azután, ki tudja ... A hercegnő esak jó néven veheti ott fenn. Nem ellenkeztem. Meghatottan fogadtam az Ur vacsoráját. Talán hallucinált a jó ember, talán tévedett, bármint volt is, meggyóntam s azután nyugodtan éreztem magam. — Jól emlékezem rá — folytatta az őrnagy — hideg reggel köszöntött be. D'Iramond pompás paripán lovagolt, amelyet előtte való napon vett a lord Darlingtonféle árverésen. Gyors ügetéssel mentünk, hogy utóiérjük az ezredet, mely előttünk haladt. A csonttá fagyott föld dobogott a lovak patkói alatt. Tréfával igyekeztem barátomat felvidítani, de minduntalan visszatért Vincét abbé látogatására. Végre elértük az ezredet, jelentkeztünk az ezredesnél s elfoglaltuk helyünket. Ebben a percben egy rekruta vágtatott előre, elragadta a lova s vad száguldással rohant előre. A szerencsétlen elvesztette lélekjelenetét s iszonyú félelemmel görcsösen kapaszkodott a nyeregbe. Az összeütközés iszonyú volt. Lovam, mely hozzá volt szokva az ilyen meglepetésekhez, meg sem ingott, de d'Iramond lova megdokrosodott, felágaskodott két első lábára s abban a pillanatban hátravetette lovasát. A következő pillanatban láttam, amint hátrabukik, a ló remegve igyekezett feltápászkodni s amikor odasiettem, barátom élettelenül feküdt a földön. Koponyája össze volt zúzva, közepén érte a ló patkója. Véletlenül nem volt orvos közelünkben. A markotányos kocsiján szállitottkk be St.-Germainba. Amikor az orvosi segitség megérkezett, már késő volt: este öt órakor meghalt, anélkül, hogy eszméletét csak egy percre is visszanyerte volna. Én, aki ösmertem az esetet elejétől végig, valami titokszerü összefüggést találtam a halotti szentség felvétele után s a váratlan halál között. Nemde, uraim, kicsit babonás a történet ? Csend követte beszédét. A kövér Pauraille ezredes félig nevetve, félig bosszankodva jegyezte meg: — Legszívesebben elzáratnám önt három napra ezért a kísérteties históriáért. Csak nem kívánja, hogy véleményt is mondjak az esetről? Vincét abbé tréfát üzöttt . . . d'Iramondot meg agyonrugta a ló — véletlenül. . . Ennyi az egész !.. . Es most uraim, felkérem önöket, hogy asszonyokról s lovakról ne beszéljenek nekem, különben rossz álmaim lesznek az éjszaka ! A hálátlan. Irta: Kabos Ede. A harmadik emeleten mindenki tudta, hogy az irnok ur felesége halálosan beteg. De azt már a bérkaszárnya mindentudói is csak sejtették, hogy a szegény asszonyt nagyobb betegség is gyötri: az éhség. Nem