Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1902-07-17 / 57. szám

XXIX. évfolyam. Békéscsaba, 1902. Csütörtök, julius hó 17 én. 57. szám r is BEKESME6YEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefor-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. s?ámu ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szam 16 tillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Örökös viaskodás. Bud&pest, julius 16. Bécsben tehát újból fölvették a kiegyezési tárgyalások fonalát. Érintetlenül hagyván a kérdést, hogy ki az oka, hogy az Ausztria és Magyarország közti viszony immár tragikomikus alakot kezdett ölteni, egyszerűen ismertetjük a va'óban elszsmoritó tények legfontosabbjai . Mindenekelőtt kétségtelen, hogy Ausztria épp ugy, mint Magyarország erősen sinyli a bizonytalan he'yzetből folyó állapotokat. Ipar, kereskedelem nem tud lendületet venni sem itt, s m odaát Ennek oka elsősorban az osztrákok rövidlátó politikája Évek óta arra törekedvén, hogy hitelünket és pénzügyi pozíciónkat megingassák, bizony nemcsak nekünk okoztak érzékeny veszteségeket, de azáltal, hogy elszegényedésünk fokozásával csökkentették vásárló és fogyasztóképes-' ségünket, egyúttal szűkebb koHátok közé szorították azt a területet, mely évszázadok óta az osztrák iparnak legnagyobb fogyasztó piaca. Az osztrák hatóságok szekatúrái, valamint a Luegerék istápolta zsidóés magy arellenes áramlat ugyancsak hozzájárultak a magyar és osztrák közti ellentétek kiélesitéséhez. Valószínű, hogy a ravasz osztrákok azt hitték, hogy ha nemcsak a politikai, de gazdasági, sőt felekezeti téren is hadat üzennek Magyarországnak, megijedünk tőlük s csakhamar leteszszük e őttük a fegyvert. Ámde három évtizednek a szomorú tapasztalatai által mégis csak eljutottunk addig, hogy nem ülünk fel többé az üres ijesztgetésnek. A tárgyalásoknak újból való fiivétele amellett bizonyit, hogy végre Ausztriában is kezdik fölismerni a helyzetet a maga valóságában Sokáig tartott, niig észre tértek, de mégis jobb későn, mint sohasem. Azt hiszszük, hogy az osztrákok végre belátták, hogy Magyarországot többé nem lehet sem terrorizálni, sem a régi módszer szerint fosztogatni. Nem ta gadjuk, hogy Ausztriának hatalmában áll nekünk súlyos veszteségeket és érzékeny károkat okozni, de kitűnt — s erről Ausztriának bő alkalma volt meggyőződni, — hogy a ránk mórt csapást Ausztria legalább is oly mértékben érzi meg, mint önmagunk. Megérzi pedig még az esetre is, ha; egyetlenegy megtorló intézkedést sem foganatosítunk ellene Hátha csakugyan arra kerülne a sor, hogy mi is fölvennők ellene a harcot? Ámde azt hiszszük, hogy erre mégsem kerül a sor, mivel politikailag bármily korlátoltak is az osztrákok, gazdasági érdekeik mérlegelésében mégsem zárkózhatnak el azon tény megismerése elől, hogy Ausztriának érdeke nem az, hogy hazánkat, vagyis legnagyobb s legbiztosabb fogyasztó-piacát mes terségesen gyengítse, hanem hogy velünk együtt közös akcióval és kö zös alapon védekezzék a külföldi verseny ellenében. Valóban csodálatos, hogy abban az időben s oly korban, midőn a világ leghatalmasabb államai: Németország, Anglia és Amerika óriási erőfeszítéssel azon vannak, hogy a külföldi versenyt letiporva, vagy legalább is korlátozva, nemcsak a belföldi piac fogyasztóképességét emeljék, hanem a messze távolban is ujabb területeket hódítsanak meg a honi ipar, a nemzeti munka számára, Ausztria és Magyarország — mintha csak valami rettenetes sors nehezednék mind a kettőre — immár évek óta egymás gyengítésére ós megrontására tör. Évek óta tartó teljes bizonyt ilanság jellemzi a két állam egész gazdasági életét. Kormányok buktak, uj kormányok létesültek, de végleges, az állandóság jellegével még sem tudott létrejönni. Am a mig az a bizonytalanság csak Ausztriának Magyaroszághoz való viszonyát érintette, még csak tűrhető volt a helyzet, de az által, hogy a külfölddel kötött kereskedelmi szerződések érvényessége nemsokára megszűnik, azon veszedelem elé jutottunk, hogy az osztrák-magyar perpatvarból folyó hátrányok nemsokára a külföldhöz való viszonyokban is éreztetni fogják káros hatásukat, s pedig nemcsak gazdasági, hanem politikai tekintetben is Mert jóllehet megnyugvással tölt el annak tudata, hogy a hármasszövetséget az érdekelt felek ismét megujitották, mégsem csitithatjuk el egyetlen abbeli aggodalmunkat, hogy az Ausztria és Magyarország közt folyó kiegyezési ós tarifális tárgyalások esetleges kudarca politikailag su'yosan kon^promitálná a monarkiát a külfölddel s főleg a vele szövetséges államokkal szembe Nem csoJa tehát, hogy a szomorú helyzet és a sok tekintetben aggodalmat keltő jövő nagyon bántja, a népei boldogságáért ós a birodalma nagyhatalmi állásáért ifjúi hévvel lelkesülő öreg királyunkat. Portálják ő felségének egy állítólagos mondását, mely szerint látva a viszonyok tarthatatlanságát, minisz terei előtt azt a melankólikus kijelentést tette volna, hogy hiába élt s hiába uralkodott volna. Bármily szomorúak is a viszonyok s jóllehet nagyon is meg tudjuk érteni ő felsége lelkitusáit, mégsem hiszszük, hogy a kolportált kijelentést ő felsége csakugyan megtette volna. Ámde, ha a népei boldogságáért élő király a trón magaslatáról Ítélve meg a dolgokat, ily aggodalomteljes szivvel tekinti a viszonyokat, nem-e ideje, s nem-e legfőbb kötelessége a kormányfórfiaknak és a parlamenteknek, hogy végre-valahára ez országok érdekeit lehetőleg összhangba hozva, nyélbe üssék a kiegyezés ós a tarifajavaslat évek óta vajúdó ügyeit. A tárgyalásoknak újból való fölvétele erre alkalmat nyújt s ha Ausztriában végre csakugyan tisztábban látnak, mint ahogy eddig láttak, a tényleges ellentétek dacára sem lesz nehéz megcsinálni a kiegyezést s rendbehozni a vámtarifa ügyét is. A közigazgatás egy hava. A Junlual üléa. Most az egyszer eltért a vármegye régi szokásától és nem hétfői napon volt a közigazgatási bizottság ülése. Tulajdonképpen mégis hétfőre volt kitűzve, de keddre halasztotta a nagyváradi nagy temetés, melyen főispánunk is megjelent. A gyulai állomáson nem nagy volt a „bizottsági leszállás", de hát ezt sejttette előre is julius. S bár nem a szokott számban ült össze a bizottság, a kánikulában népesnek lehetett volna mondani az ülést, ha nem a nagy teremben tárgyaltak volna. De igy a terem hatalmas méretei erős ellentétben állottak a bizottsági tagok számával. S valószinü, hogy a nagy terem is csodálkozott, hogy ilyen kevés ember használja fel ez egyszer tanácskozásra. A tárgysorozat is kánikulai volt. Egyhangú, száraz, nem volt benne semmi érdekesség, mégis elérte — a végét. Békésmegyei Közlöny tárcaja. Összemosolyogtunk. Téged az asszonyok, engem meg a férjek Elő-elővettek, hogy majd lebeszélnek . . . Az asszonyok, férjek Próbáltak férkőzni a kettőnk szivéhez : Hogy én ne nősüljek, hogy te ne menj férjhez. - Az asszonyok, férjek. Hát még a nénikék, a jó öreg bácsik! . . . Egyik többet akart tudni, mint a másik . . . A nénik, a bácsik Mennyi ékesszólást pazaroltak el ránk, „Bolondos tervünktől", hogy visszariadnánk - A nénik, a bácsik. Mondották a nénik : „szivecském megbánja!... Kávéház, orfeum, színésznők, bor, kártya' Mondották a nénik ; Figyelem, gondosság, szeretet : mind pára ; Boldogság helyett bú, keserv vár magára, - Mondották a nénik. Mondották a bácsik: „hej öcsém megbánod, Visszasírod még a legény szabadságot! . . . Mondották a bácsik. Divatszámla, fürdő, migrén napirenden . . Jobb sorsra vagy méltó boldogtalan ember ; - Mondották a bácsik. Úgy-úgy ijesztgettek téged is, meg engem; Fehér kezecskéd úgy remegett kezemben Édes pici lelkem ; De mikor elmentek s magunkra maradtunk Keblemre simultál — s összemosolyogtunk Édes fehér lelkem ! Köny Nyaralás. Irta : Bartóky Mária. Ugy beszélték, hogy Hermin, a trafikos-kisasszony, nyaralni ment. A negyedik emelet keskeny vasrácsos folyósóján beszélgették a lányok, mig végre minden ajtóban tudták. Hermin kisasszony ezalatt benn ült egy másodosztályú kupé sarkában s fáradt agyában éppen azt számítgatta, vájjon mit hagyptt othon, mert az már vissza vonhatatlanul otthon maradt, nem lóvén senki, aki utánna küldhetné, lévén Hermin kisaszszony teljesen egyedül álló hölgy, ki, a trafikos boltban, mosolygó arccal keresi meg az ő — nem épen vajas — mindennapi kenyerét. De, nem maradt otthon semmi, mert, igen könnyű volt azt a mindent egy kofferbe bepakolni, a borszeszlámpától, az egyetlen selyemblúzig. — Ez a kettő volt a forduló pont. Mikor konstatálta, hogy a kofferben minden rendben van, nem tudott gyönyörködni a Hernád poétikus völgyében egyre azon járt az esze, kik közé kerül, kik is ezek az — atyafiak. Valami negyvanhat forintos örökség hozta őket össze ; a törvény kikutatta s megmutatta nekik, hogy rokonok. — Rokon — töprengett a negyedik emeleti szük szobában Hermin kisasszony, — rokon milyen is lehet az! — Aunak valószínűleg első kötelessége, hogy őt szeresse. Milyen jó lehet az, mikor szeretik az embert, azért, mert rokon s nem azért, mert Mimit, a trafikos kisasszonyt, szabad szeretni. — Aztán a törvény elmondta, hogy a rokon, fenn Sárosban, ott Morgonya körül, — tanitó, van három fia és egy leánya. — A leány, a legnagyobb, van 19 éves. Hermin kisasszony leült s irt a rokonnak, a kit ő már szeretett. Mindegy akármilyen lesz, de rokon. Megírta, ne küldjék ol az örökséget,'majd, ha a fővárosban elfogy a Jevegő, eljön ő maga felvenni. A rokon szépen irt a fővárosi rokonnak ; majdnem meghatóan. Emlegetve sorsot, vógzetett, szegénységet és szeretetett. Ezeket már mind ismerte Hermin kisasszony, csak az utolsót nem s meg is irta nyomban, hogy ezzel is — a rokonai szeretettel—-óhajt megismerkedni, tehát el fog menni hozzájuk. És most elfogyott a fővárosban a le vegő, elindult, tizenhat órát utazván vonaton, hármat egy margonyai bricskán, végre ott volt a rokonok között — Szeretettel fogadták, szinte ünnepélyesen. 0, meg a leány laktak az első szobában, a többi a hátsóban. A fiuk még aprók voltak, a leány már eladó, szőke, szeplős ós nagy kezű Erzsébetnek keresztelték, de a vidék kedves kedésóvel Erzsunek szólították, még pedig gyakran. Igazi csodálattal felejtette szemét a Hermin kisasszony göndör haján, apró kezein s fűzött termetén. Hermin kisasszony az első perctől érezte helyzete magasságát s megvesztegető kedvességgel ölelgette a nagy, szeplős lányt, kezet csókolt gyakorta a néninek s csak egyszer jött zavarba, mikor neki pirosodva versenyt futott a fiukkal haza s a ház előtt ott ült Erzsu s tisztes távolban tőle, egy uri ruhába bujtatott ember. Ez az ember volt a segédtanító s Erzsu ideálja. Micsoda ideál ! Hermin hisasszony még erősen pihegett, a mint odaért hozzájuk, mind a ketten felálltak s még Erzsu elmondta, hogy ez az ur Nikita Illés, helybeli segédtanító ur, azalatt Hermin már tisztában volt, hogy ezek szerelmesek egymásba. Egy rajongóval több volt, mert a família rajongott a fővárosi rokonért s mikor vasárnap f«lvette a lángszinü selyem-blúzát, meg a pipacsos kalapját s karján is, nyakán is apró aranyláncok ragyogtak, a legőszintébb meggyőződéssel oda merték volna állítani az oltár felé a többi angyal közzé. Ketten ültek a ház előtt; Hermin kisasszony, meg Nikita Illés. Erzsu bement, este felé sok dolog lóvén a ház körül. A mint ott ültek, a Hermin kisasszony göndör haja mögött egy másodpercre megvillant az a gondolat : elbolonditom ezt az embert! Ismét Mimi lett, a trafikos kisasszony, egy villogó tekintetet vetett a segódtanitó ur fakó arcára, piros ajka körül kivillantak apró hegyes fogai, amint gyorsan felugorva mondta: — Menjünk sétálni. És mentek.' A fiuk körültük futkostak s ők mentek hallgatagon, a keskeny uton, elől Mimi s a tanitó utána. De a trafikos Mimi, mintha a fővárosban maradt volna; mire kiértek a faluból s leültek a patak fölé kinyúló szikla szélére, már ismét Hermin volt, a rokon, a ki szelíden nézett a szegény, fakó emberre, vájjon az imént beiátott-e a lelkébe? ühogy megrebbentette a fakó embert az a villanó tekintet, épen ugy megbátoritotta ez a szelid mosoly. Közel ültek egymáshoz. A fehér batiszt-fodor oda simult a férfihez s ez érthetetlen vakmerőseggel nézett a lányra. Hermin pedig egy kicsi virágot ezer darabra tépve, szórta be a futó, fecsegő habokba. Mi mindent beszéltek a habok a mi mindent beszólt a segódtanitó. Hermin mind a ketöt hallgatta. A fehér hab, egy kiálló kövön magasra felfutott s fehér tajtékot verve, zuhogott le. A csendben tisztán beszólt: — Miért jöttél te ide ? Te, akinek