Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1902-10-05 / 80. szám

XXIX évfolyam. Békéscsaba, 1902. Vasárnap, október hó 5 én. 80. szám Bfl BEKESME6YEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefor-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 tillé előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül Is. Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Érköles. Az embereknek érzéki és erkölcsi igényei vannak és akkor boldog az ember, hogyha ezen kettős természetének minden igénye egyformán ki van elégítve. Sot épen ezen kétféle igényeknek összhangzatos kielégítése szerzi meg a nyugalmat, a békét és ekként a békés fejlődésnek feltételeit egyes országoknak. Ugyan boldog lehet e egy országamelyben nincs gondolat- és vélemény, szabadság s ahol megbüntetik az embert, ki fennhangon gondolkozik és ez nem tetszős a hatalom kezelőinek? Boldog lehet-e egy ország, melyben üldöznek, mellőznek, háttérbe szorítanak egyeseket a vallásuk, a vallási meggyőződésük miatt ? Bizony ilyen ország boldog nem lehet, ha különben még annyi földi javakban bővelkedik is a lakosság, még ha tejben vajban úszik is. Hisz a világtörténelem, a vallásüldözések példái mutatják, hogy Angliából, Németalföldről, Franciaországból egész nagy emberrajok felkerekedtek és kivándoroltak csak azért, mivel vallási meggyőződésüket nem követhették. Ott hagyták inkább ősi hazájukat, ősi földeiket, vagyonukat. Vándorbotot vettek kezükbe és neki indultak a bizonytalanságnak, csakhogy erkölcsi, ideábs igényeiket kielégíthessék. Ekkora ereje van az erkölcsi érzületnek, ily hatalmas az ész, a kedély és az akarat működésének ereje, ahol az eszmények, az erkölcsi fogalmak székelnek és érvényesülnek. Minél műveltebb egy nemzet, annál finomabb erkölcsi érzékei vannak. Az elnyomott, az elmaradott népekben sokkal inkább az érzéki élet, az érzéki igények lépnek előtérbe. Erkölcsi érzékük pedig lassanként kipusztul. A rabszolgákról maradt fenn a feljegyzés, hogy azok tisztán érzéki vágyaik kielégítésének éltek, miként az állatok. Miután erkölcsi érzékük kihalt, az állatoktól nem is igen különböztek. Eszerint a rabszolga képes volt minden aljasságra. A kereszténység magasabb életcélokat, ideálisabb feladatokat hozott az emberiség körébe. Azzal a tanításával, hogy a földi élet nem cél, s ez csak ideiglenes átmeneti állapot, hanem az égi haza elérése a főcél, az érzéki vágyakat teljesen háttérbe szorította ós eszményekért lelkes-tette az embereket. Ezen eszményekért, ezen eszményi célokért való lelkesedésnek megragadó példáit nyújtják a keresztény martirok és hitvallók, akik készek voltak lemondani az élet minden örömeiről, hogy csak azon eszményi, tiszta vallási gyakorlatoknak élhessenek. Készek voltak a cirkuszok vadállatai elé dobatni magukat, de vallási meggyőződésüket fel nem áldozták, eszményi céljaikról le nem mondottak. Persze az emberi gyarlóság még ezen magasztos eszményi célok iránti törekvésében is tévutakra vitt egyeseket. Igy keletkeztek azok a rajongó szekták, melyek önmagukon a legembertelenebb kínzásokat vitték véghez, hogy csak érzéki vágyaikat elfojtva, eszményi céljaikat követhessék. Igy keletkeztek némely szigorú szerzetes rendek is, melyek a folytonos koplalásban, álmatlanságban, imádsággal töltött virrasztásokban, korbácsolásokban, borzasztó önkinzásokban keresték a „virtust" és igy a test teljes leigázásával akartak érdemeket szerezni az örök élet boldogságára. Ezekből a beteges erkölcsi fogalmakbó

1 azonban az emberiség lassanként kibontakozott és nkább a test és lélek igényeinek összhangzatos kielégítését tartja a legtökéletesebb életnek. Miként Petőfi oly remekül kifejezi: „És nem ugy részünk-e a test, mint a lélek ? Egyenlően kedveznünk kell mind a kettőnek." Azonban mindig vigyáznia kell ugy az egyeseknek, mint az országoknak, az egyesek összességének, a nemzeteknek, hogy ezt az összhan!got, a szellemi és érzéki igények kielégítésének ezen összhangját fenntartsuk. Mert ez néha megbomlik. Igy tagadhatatlan, hogy pédául nálunk Magyarországon az eszményi célok tisztelete, az erkölcsi érzás ereje ujabban mindinkább hanyatlott és inkább az anyagi érdekek hajhászása kezdett előtérbe nyomulni. A földi jivak utáni mohó vagy, fényűzés, pazarlás, dologtalan élet sivár és visszataszító tünetei mindinkább jelent keznek nálunk. A haszonlesés lett mozgatója legtöbb ember egyéni törekvésének. Pedig tudják, hogy a spártai erkölcsök is csak adig virágoztak, amig a spártaiak megelégedtek barna levesükkel, barna kenyerükkel. Rómában pedig akkor volt a legnagyobb az erkölcstelenség, amikor legnagyobb volt a fényűzés, a duslakodás. Nagyon természetes, ha az összhag megzavartatik az eszményi és érzéki célokra való törekvesben : vagy a rajongó téboly vesz erőt az embereken, vagy felébred bennünk az állat ós pedig a ragadozó állat. Éppen,azért necsak mindig anyagi dolgokkal foglalkozzunk, hanem vessük le néha az anyagi élet gondjait és engedjünk lelkünknek szárnyalást az eszmények magasabb légkörben, a lélek ezen alpssi levegőjén frissítsük fel elménknek, kedélyünknek, akaratunknak erőforrásait Minden nagy tettet csak ideális emberek vittek véghez, csak az eszményeknek, erkölcsi céloknak élő emberek lettek az emberiség jótevői. Eszményi célok nélkül hitvány, tengő életet ól az ember. Itthon és külföldön. — Fővárosi munkatársunktól. — (A háború vége. Evangélikusok gyűlése. Korn Aurél barátai. A császári könyv. Harc a koporsó körül.) Budapest, okt. 3. üdom tudtára mindeneknek, hogy talán ez irásom immáron az utolsó lészen, mely a kiegyezési tárgyalások változatairól regél. Mert megérkezett már a nagy hír, hogy a kiegyezés végre-valahára sikerült. Létre jött a megegyezés, az osztrák miniszterek szombaton jönnek Budapestre formaságok ós aláirások végett. Ez azonban csak az egyik hír. A másik szerint nincsen még megegyezés s vasárnap végeznek el mindent a kiegyezés dolgában. Mert szombaton, a király nevenapján nem tárgyalnak. Annyi azonban mégis bizonyos, hogy ezentúl soraimat nem kell a kiegyezéssel kezdenem . . . Hosszú ideig volt Széli Kálmán Bécsben, kinek külön telefont csináltak Rátótig, — Bécsig azonban nem. Bécsben, a kiegyezési háborúban a magyar házban volt a főhadiszállás. Itt tanyáztak az előadók, referensek, miniszteri tanácsosok, ós — a mindenünnen hiányozhatatlan újságírók. Ide szokott jönni a burgzsandár, ha Békésmegyei Közlöny tárcája. Két esizmadia és egy ló. Irta: Kató József. A csizmadia okos ember, sőt a csizmadiának szomszédai is okos emberek ; mivelhogy mondani se kell, hogy a szomszédok is a csizmadia műhelyből kapják a tudomány világosságát. Annak már egészen jól megy a sorja, akinek segédje ie van, mert ott már íütyülve eregetik a szurkos fonalat. Szegény Bocenádi Jánosnak kijuttatta a jó Isten, mert a fia is kiokosodott a csizmadiamesterség dolgában. Váltig nem akart pedig a gyerek tanulni; hogy azt mondj<>: ő nem kalapál a térdón, meg a csiriz szagot ki nem állhatja. Hanem arra való volt a lábszij, hogy ifj. Bocenádi Jánost jól megeszkábálja ós az esze nélkül pattogtatta is a talpon a kalapácsot. - Csudálatos valami az az idő. Öregedni kezdett Bocenádi János, a háta görbe lett, a fia meg nőtt, mint a jegenyefa. Egy-két év multával a feleségót is eltemettette, ugy maradtak nagy árvaságra. Bocenádi János ugyan megszokta volna már ezt is, vigasztalta magát, egész nap énekeit a dicséret hangján: Nincs orvosság halál ellen Sem patikában, sem más helyen . . . Mégis egy izben busán kelt fel Bocenádi János a háromlábú székről és ugy földhöz vágta a kalapácsot, hogy ifj. Bocenádi Jánost majd kilelte a gyujtváuy hideg. Annak pedig az lett a következménye, hogy megválakoztak a mesterségtől. Vettek két lovat ós Bocenádi János még azon őszön buza alá szántott. Bizony-bizony nehéz mesterség az is, de hát ki-ki ugy fordítja a dolgát, ahogy jobbnak látja. És ebbe is beletörődött volna Bocenádi János, csak az a ló ne lett volna olyan veszedelmes. Panaszkodott is a fiának : — Nagy erkőcsü lú ez a sárga. — Sunyit az emberre a két fülivei, mint a vadállat. - Sok takarmánt eszik, mégis majd eldüti a szól . . . — Akár a vasgereblye . . . A sárga oda volt kötve a nyári jászolhoz ; körülnézte ifj. Bocenádi János, hogy ugyan mit is adnának érte. Hosszú farkával csapdosta a legyeket, miközben tévedésből az ifj. Bocenádi János kezeszárán is végig suhintott. — Na ! né ! Fene a girhes jószágát . . — Megöli az embert. — El kell azt adni. — Ha vérzik . . . Mivelhogy rettenetesen féltek a lótól, mind a ketten diktum-faktum, „beállították" a vásáron. Ott busult a sárga a saroglyánál, lehorgasztotta a nagy fejét, hiába üdvözölték teli torokkal a más falubeli lovak, rá se hederített. A kék dolmányos kupecek észre se vették s ez a mellőztetés nagyon érzékenyen érintette a két csizmadiát. Ndgysokára megállott egy atyafi, mogyorófa botjával végig vágott a sárga gerincén, aki erre önérzetes daccal egyenesedett ki. — Mire mondja kend ezt a paripát? — Harminc forint — szólt a csizmadia. — A valódi árát mondja kend, ne teréfáljík az emberrel . . . És a faképnél hagyta a csizmadiát. — Húszír odaadom kendnek. Az atyafi oda se. hallgatott, tovább ment. Dél is elmúlt, még akkor se került vevő. A csizmadia politizálni kezdett, hogy ő biz összefog valami cigánynyal, hátha igy túladnak a sárgán. És ugy tett, amint gondolkozott. Szívesen fizette meg a szerencsésen eladott, sárga után a cigány járandóságát is, legalább nem kellett a sárgát tovább „esterázsálni". Aztán vígan indult az öreg ós ifjú csizmadia neki a vásárnak, mivelhogy másik lovat kellett venni. Nem igen volt mibe válogatni, ha össze nem akadnak megint egy cigánynyal, talán venni se tudtak volna. Az aztán elvezette egy kocsihoz. — Ha lú kell kennek, hát ez lú . . . — Csak sárga ne vóna . . . — Meg nagyon úri farkú. — Sohse vót kennek ilyen lova . . . — Nagyon meghiszem . . . — Tudja kenn', hogy ez faj lú ? — Hájszen csak úri farka ne vóna. — Ide hallgassík kenn'. Ingyen adom kennek ezt a lovat, ha két hót alatt ki nem nő a farka. Na! . . . Negyven pengő forint, osztán adjík a devla szerencsét, jó egíssíget . . . Es olyat csapott a csizmadia tenyerébe, hogy annak a szeme is könybelábadt utána. — A harmineír ha ideadja . . . — Ne menjek egy tapodtat se innen, ha kenn 60 pengő forintír tanál másik ilyen lovat a vásárba. — Higyje el, nem csúfolom az árát . . — Hát kell kennek a harmincöt forintír, . . . Na I És megintlen olyat ütött a csizmadia markába, hogy az szegény azt se tudta, melyik lábára álljon. — Csak sárga ne vóna . . . — Meg a farka . . . Kár, hogy olyan úri farkú . . . Mégis megvette a csizmadia, s befogták a rövid farkú lovat, aztán döcögtek hazafele. Otthon aztán megint körülcirógatták, vezetgették, egyszer csak elsáppadt ifj. Bocenádi János, olyan fehér lett, mint a viasz.j — Ides apám, gyöjjík mán na ! — Mi a te ? — Csak nézze mán na ! — Mit te? — Hát ezt a lovat ni . . . — Hun nízzem te ? Csakhogy már alig tudott tovább beszólni Bocenádi János, ríva borúit az apja nyakába: — Hisz ez az a lú, akit mink eladtunk ... A sárga . . . Csakhogy rövidre vágták a farkát . . . Szegény öreg csizmadia elébb a szájára ütött, hogy valami rosszat ne mondjon. Aminek megintlen az lett a következménye, hogy rövid idő múlva már a háromlábú szóken kaptafázták az öreg ráncosképü csizmákat, mert hát minden mesterségnek ördöge vagyon. Templomrablók. Irta: Maurice Level. A nagy tölgyfaajtó lassan, zajtalanul csukódott be. Felülről a szines ablaküvegeken keresztül sápadtan szűrődött be a holdsugár s kisórteties fónynyel folyta körül a sikátorokba vesző márványoszlopokat. A háttérben pedig kissé emelkedettebb helyről ezüst kandeláberek üözül az oltár fehérlett. A szendergő templom levegője tömjén- ós rózsa-illattól volt terhes. Végtelen csönd, isteni nyugalom uralkodott a szent helyen s a két ember a küszöb mellett megállt. Mialatt a kisebbik nesztelenül bezárta az ajtót, a nagyobbik levette sapkáját s gépiesen forgatna ujjai között. Kezét kinyújtotta, miként, ha a szentelt vizet keresné. Egy pillanatra elfeledte, hogy lopni tért be a szentélybe s a szent dolgok illata régi idők emlékeit keltette életre lelkében, a gyermekkorit, amikor a falu plébánosa mellett minisztránskodott s térdet hajtott még a szent képek előtt.