Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1902-09-14 / 74. szám

XXIX. évfolyam. Békéscsaba, 1902. Vasárnap, szeptember hó 14 én. 74. szám BEEESHEKTEI KOZLONT POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét il'ető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Hegjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 l.or. Negyedévre 3 kor. Egyes szam 16 iillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7. Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. „B a n k." Budapest, szept. 12. * magyarnak nem adják meg a • de a magyar folyton ad bankot. A nagy bank-kérdés, amely a gazdasági és a politikai világot érdekli, tiz tiz esztendőnként lelohad és belemenekül néhány politikai fráziscséplő lomtárába, de az adott bankok kérdése iránt sohasem lohad le az érdeklődés. Nem kerül .le a napirendről, izgatja folyvást az egész társadalmat. Mert nem a munka és a vállalkozás, hanem a reménység ezeknek a bankoknak üzletköre. Igen komoly nemzetgazdák azt állítják, hogy a szerencsére való szükségesség az úgynevezett elsőrendű szükségességek közé tartozik. Talán ilyen elsorendő szükségességét elégiti ki a társadalom, amikor kártyázik. Amikor mindig, vagy legalább is túlságosan sokat kártyázik, amikor az élet szépségeinek keresésére adott időt és módot elpocsékolja. Mindenütt kártyáznak, ami nem is baj, mert a kártya szórakoztat, s a munkában, gondolkozásban fáradt elmét pihenteti. De miért pihennek ott olyan nagyon, ahol még nem fáradtak ki? Ha igaz is az, ho&y a szerencsében való reménykedés elsőrendű szükségesség. A szerencse nemcsak a játékot kiséri, hanem a vállalkozás és a munka kockázatát is. Az a nemzetgazda talán inkább erre a kockázatra gondolt, mint a játék izgalmára, amikor a szerencsének a szükségességek rangfokozatában való helyét megállapította. A társadalmat egyre izgató bank-kérdés megítélésénél nincs tehát helyén az a gazdasági meghatározás. Ennek a bank-kérdésnek a gazdasági élethez csak annyi köze van, hogy áldozatául látja a nemzeti vagyon jórészét. Nemcsak a kész vagyont, hanem azt, amelyet a termelésre hivatottak odadobnak a bankn *.k. Elpusztul a banktól a munkára alkalmas, a vállal sózásra termett erő jórésze, és elvész annak a kincsnek tetemes része, amelyről azt állítják, hogy pénzzel ér föl: az idő. A. kár yaveszteség közt a kulturmunka iránti érdeklődés és lelkesed :'s megszűnik. Azok a kiváncsiak. akik tudakolják, hogy a művészetek, az irodalom, a tudás miért nem tudják a mi társadalmunkat is ugy meghódítani, mint egyebütt, foglalkozzanak csak a mi különleges b nk-kérdésünkkel és megkapják kérdésükre a feleletet. A szabad időt leköti a szerencse izgalmas hajszolása, a szórakozásra való szükségességet kielégíti a kártya. A munkaszünet a kártyaasztal körül pocsékolódik el, a gondoktól szabad gondolkozást lefoglalja a nemzeti bank. Vannak különleges magyar kátyajátékaink, és elviszik még nyelvünket is az idegenbe. Már a német is azt mondja, hogy vannak, már az osztrák is tudja, hogy mi az alsós. Sőt vannak olyan merész szimbolistáink, akik a, magyar alsósban a hagyományok alól a felszabadításhoz való akarat nyilvánulását látják. Hiszen valamikor hitvány kártya volt az „alsó," amelyet még minden figura leüthett Da a szabadságra törekvő magyar szellem fölszabadította, szálló mondás alakult ki az alsóval való ütésből. Miniszterek és ankétek, profeszorok és pedagogusok, szocziologusok, moralisták azon töprenkednek, hogy I hogyan kellene a kulturszomjuságot fokozni ? Mert ugy vagyunk, hogy nem kulturára. hanem a kultura megkivánásra van szükségünk. Át kell alakítani szórakozásunkat, hogy szeressük a munkát, széppé kell tennünk pihenőnket, hogy édesnek tartsuk a cselekvést. A kártya, a bank, a szerencse izgalma alól való emancipálás megadná a módját ennek a nagy átalakulásnak. Minden bank, amelyet nem adnak, minden játszma, amelyet nem osztanak ki, minden perc, amelyet a kártyázástól elvonnak, a kulturszomjuságot fokozná, a szép szeretésére, keresésére buzdítana, az élet értékét emelné. Ez a társadalom, amoly annyi elfogultság és balítélet rabja, amúgy sem szabad. Talán inkább módjában volna szabadulhatni az elméjét lenyűgöző, érzését sorvasztó elfogultságoktól, talán inkább a szerencse, a játékizgalom helyett a tudás gyönyörűségeit hajszolná. Itthon ós külföldön. — Fővárosi munkatársunktól. (A kiegyezés. Frigyes Vilmos Sasvárott. Tengerszem. Az olasz király és forradalmár. A gumbinneni hat tiszt.) Budapest, szept. 12. *ozives olvasóimtól, akik figyelemre méltatják soraimat, előre is bocsánatot kérek. Nem tehetek róla, de a kiegyezést nem hagyhatom ki a játékból, illetőleg levelemből. Nagyon szeretnék már egyszer hallgatni róla, — de Széli és Körber a tanúm, hogy nem tehetem. Olyan már ez a kiegyezés, mint a számtalan oldalra csiszolt gyémánt. Amint forgatja az ember, mindig uj és uj szineket lát, amelyek hasonlatosak nz előbbiekhez: — de mégse azok. Hogy pedig a gyémánt j ne legyen majd haszontalan üveg, amelylyel kár volt törődni: erről már Szélinek kell gondoskodni. Elvileg meg is állapodott már a miniszterelnök minden függő kérdésre nézve Körberrel. De még hátra van ám az előadók dolga, hogy a részleteket tisztába hozzák. Az a válsághír, amit annak ideién táviratban hozott a Békésmegyei Közlöny is, hogy e hó 8-ikáig kellett volna lemondani a két kormányelnöknek, ha nem hoz zák rendbe a dolgot, nem volt igaz : osztrák forrásból eredt. A kedves bécsi „Information" azt az „információt" hozta, hogy Szélit lehetne még pótolni, de Körbert nem. Hogy ez is sugalmazott közlemény, még a vak is látja. Most pedig folyik tovább a tárgyalás. A király tegnap fogadta még Szélit, Kállait, Goluchowskyt és Witteket, azután pedig utazott Sas várra. A határszéli kis Sasvár község nevezetesség lett a stratégia történetében. Nemcsak a hadgyakorlat miatt, de uralkodói látogatás folytán. Itt lépett először magyar földre a fiatal német trónörökös Frigyes Vilmos, akinek már eléggé ismeretes a neve. A fenséges bonni diáknak hallottunk már csinyjeiről ; legutóbb egy amerikai kisasszonynyal való kalandjáról, mely egy ügyes francia ujságiró riportja nyomán járta b-j > . .'ájViíjtót. MiiiuóüöSóti'e politikai jelentősége van annak, hogy a német császár trónjának örökösét küldte a magyar hadgyakorlatokra. Megegyezések vagy megbeszélések nem történhetnek a trónörökös fiatalsága miatt, de hát diplomáciai „etikett" szerint nagy dolog az ilyen találkozás. Frigyes Vilmos tehát végig nézi a próbaháborut, hol a két ellenséges csapat vezére Ferenc Ferdinánd trónörökös ós Frigyes királyi herceg lesznek. A magyar életből, a magyar népből ugyan Békésmegyei Közlöny tárcája. Feliér virág. Irta: Kató József. Száll a harangszó méla hanggal, Csendítenek húrom haranggal Szomorúan, lassan, alkonyatra, Meghalt a szegény Boda Panna. Találgatják könnyezve, sírva, Ugyan mi vitte szegényt a sírba? Pedig de szép volt — olyan testet Piktor ecsetje sohse festett. Nem is régen, úgy ősz utóján Olyan fehér lett, olyan halvány, Ősz utóján fehérre válva, Sírt, sírt mint a harmatos mályva. A szavát venni alig lehetett, Siratta azt a fakó levelet. Bús, hamvas ősszel épp virradóra, Olműtzi várból hozta a pósta. Az aki írta, azt irta benne, A szerelemtől elment a kedve, Száz virág is van s egy édes szóra Magától terem, nyílik a rózsa. Az aki itthon szerette, kérte, Mást is kereshet, — ne várjon érte ... Túri Dani jobb keze írta, Boda Pannát az vitte sírba. Október, Irta: Kaoér Vilmos. Csúf, ólmos eső verdesi az aszfaltot, a fákról hullanak a sárga levelek s hull a hajam szála is Az óramutató már veszedelmesen elhagyta a tizenkettőt, a kávéház fáradtan piheg. A pikoló egy fekete eres márványasztalra dőlve édesen szendereg, a kávésleány a kávéskonyha pecsétes asztalára hajtotta fejét, a kályhán óriás réz-üstben sistereg a teaviz. Számi, a fizetőpincér barna pilláit csak ugy húzza le az álom, de hiéna-szemeivel fel-felpislog: nem szökik-e meg valaki a fizetés elől. A kasszírnő unalmasan ásit s összehúzza nyakán bolyhos tegethof kendőjét. Gépiesen hajtom le a — már az Isten és a fizetőpincér tudná hányadik —* feketét. Csupa fekete vagyok ; fekete mindenem : a lelkem, a szivem. A billiárdnál a kis Gyula — a szerkesztőség legifjabb tagja, mindnyájunk dédelgetettje — tologatja a labdákat. Csupa vér, csupa élet ez a gyerek. A hajtincsei poétikusan hullanak le magas, fehér homlokára, a bajuszkája olyan egyenes, akár egy kürasszir tiszt, a nyakkendője kifogástalan, a nadrágja ólire van vasalva, s miközben kellemes baritonján mondja a szériát, megigazgatja a piros szegfűt remek szabású zsakettje gomblyukában. Ja, majd ha ő is annyi éjszakán fogja az éjfél verését a redakcióban — lobogó lángok alatt, égő munka között — hall mi, ő is csak ugy elszintelenedik, mint én, mint mi szegény proletárok, a haja kócos lesz, tüskés az ála, piszkos a plasztronja. Én sem voltam mindig ilyen fakó, kopott fráter. — Tele voltam animóval : az apró verekedések- ós a betörésekbe annyi sok poezist öptöttem, hogy elég lett volna egy ember öltőre. Fait! Ma egy tízsoros újdonságot sem tudok nyugodtan megírni, csupa huzgálás, alig látszik ki a betű: a szegény szedők még öngyilkosok lesznek tniattam. Óriási tervek, világraszóló eszmék tárháza volt a fejem, féltem, hogy szétrepeszti agyamat a sok gondolat. Fait! A tervek, az eszmék kiégtek s legfeljebb azon gondolkozom már, hogy fiaessem ki a feketéimet. A szivem olyan, mint azé a cifra rongyokba burkolt, gyűrűkkel telerakott, ki festett képű kaszérnőé — kinek minden kundsaft számára fenn kell egy édes mosolyt tartania — mindenki számára nyitva, de azért olyan nagyon üres. Hol a feleség, a ki a vállamon keresztül nézné édes várakozással a betűimet, hol a gagyogó gyerek, a ki lelkesítene valami nagyra, akiért dolgozni kellene, hol a tűzhely ? Istenem tűzhely ? ! Egy nedves szoba, egy x-lábu asz tal, tintafoltos, törött székek, dülöngözö sifon és egy vaságygyal, ahol egy cseppet sem törődnek velem, de egy svájci kronométer pontosságával beállít minden elsején a házigazdám a lakásbérórt s ha én csak egy percet is késnék — arai pedig az óránál megesik — könyörtelenül, akár télvíz idején is, kidobna a havas utcára, oókmókommal: egy kazal kutyanyelvvel, meg egy pár kráglimmal egyetemben. S ha meghalok — ép ugy mint arra a cédára — egy kutya sem fog rám nézni, senki sem fog megsiratni, legfeljebb a hitelezőim, de azok is örülnek majd, hogy elpusztultam a világról, legalább nem fogok arrongás képpel elibük állítani, pénzt kérni kölcsön, mikor tudom, hogy sohasem adom meg. A fiuk majd beszélnek egy párszor a pikoló mellett rólam, elmondják, hogy vén bolond voltam, de avval is felhagynak hamar s ismét szidni fogják a szerkesztőt, ki valósággal kiszipolyozza őket s Ígérgetik, hogy megölik a kiadót, ha nem nyitja meg a zsebét. Valami régi nóta elhaló melódiája rezeg a fülemben : voltam ón is valaha király Beotiában szerettem valaha ón is. Az ólmos eső csak csapja, csak csapja az aszfaltot, a gömbakácok tagadólag csóválják koronájukat: „hazugság, hazugság !" Hiszen hullanak a levelek, s hull a hajamszála is, ráncos a képem, reszketnek az Ézsau kezeim (tele vannak szőrről), s lapos mellemből utat tör egy-egy rekedt köhögés, hörgés : a halál előszóbájában vagyok. Talán soha sem láttam azt a Madonnafejet, a kék pántlikás lenhajat, talán csak álmodtam, elképzeltem az ón fantaszta tejemmel az egészet. Isteuem, hátha ón sem vagyok ember, csak valami árnyék, valami fantom, s csak az kell, hogy valaki rám leheljem és eltűnök a levegő atomjai a csillogó porszemecskók között. .... A feje olyan volt mint a sixtini Madonnáé, a szeme kék mint a tenger, s benne volt a tenger mélysége is. Hogy tudott azokkal a szemekkel a girlandos kanapóról a kis újságíróra nózai, ki lázban égve, lelkesedve olvasta fel neki novelláit. Ej, levendula virított a nyitott ablakokban, zöld toaletbe kezdtek öltözni a fák, vidám párok igyekeztek karöltve az Andrássy-uton a városligetbe, s bolondos operett-áriákat játszottak a tiszta, világos udvarokon a verklisek: szerelmes volt az egész világ. S az apró ablakokon keresztül egy kis szerelem belopódzott az ő ifjú sziveikbe is. Beszólt terveiről a leánynak. Csupa terv volt az egész ember. Kó; szobás lakást vesznek ki. Itt aztán vitatkozni kezdtek. A leány azt mondta, hogy kezdetben elég egy szoba is : szegény emberek húzzák meg magukat. Aztán ír valami nagy munkát, majd ha lesz sok pénzük, akkor bérelhetnek akáhat szobát is, diófa bútorokkal, plüss garr nitürrel.Demikoraz ujságiró avval állott elő, hogy ha jön a harmadik, hát hogy férnek el az egy szobában, a leány pirulva hallgatott el, s aztán akadozva beszélt arról, hogy majd milyen szép kis harisnyákat