Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1902-01-30 / 9. szám

XXIX. évfolyam. Békéscsaba, 1902. Csütörtök, január hó 30 án. 9. szám BÉKÉSMEGTEI KÖZLÖNY Telefoi'-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét il'ető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI L, AP. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szam 16 fi 1 lé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7. Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. A szanatóriumról. Irta: dr. Lukács György. A vallás, az erkölcs és a logika egyaránt azt tanítja, hogy az élet a legfőbb javunk. Legfőbb java az egyénnek, legfőbb java az egyének közületeinek: a családnak, a társadalomnak, az államnak. A vallás, az erkölcs és a gondolkodás egyaránt kötelességünkké teszi tehát ennek a legfőbb földi jónak a gondozását. És ha valahol nem lehet önzésnek helye: az élet, az egészség fentartásának, ápolásának tere az. Mert ezen a téren nem elég kizárólag csak magunkra gondolni, csak a magunk életét óvni, csak a saját egészségünket védeni. Sehol a kölcsönhatás nem oly óriási, mint az egészség terén. Hiába gondozom én a magam egészségét, védem ártalomtól saját életemet, ha embertársaim, a kik nélkül nem élhetek, a kikkel sürüen össze jönnöm, érintkeznem kell magán- és közéletben, munkában és szórakozásban, ha ezek elhanyagolják a saját egészségöket, nem tartják meg azokat az életrendszabályokat, melyek hiányában nem csak maguknak ártanak, hanem veszélyeztetik embertársaik jólétét, egészségét is. Azért akkor, a midőn az egészség nagy érdekeiről van szó, nem elég megmozdulniok azoknak, a kiket legközvetlenebbül érint az az ártalom, melynek elhárításáról van szó, mert talán őket magukat is meg-: támadta már az a baj, — hanem össze kell fogni mindenkinek, mert egy ember baja, betegsége mindenkinek egészségét veszélyezteti. És ha már mint egyénnek kötelessége mindenkinek a maga egészségén kivül felebarátai testi jólétével is gondolni, törődni, ez a kötelesség még sokkal inkább előtérbe lép akkor, ha az egyént, mint a nagy szerves közületnek, az államnak tagját, alkotó elemét vesszük tekintetbe. Hiszen ennek a magyar nemzetnek nem lehet egyetlen egy igazán érző fia sem, a kinek szive közepébe ne nyilalnék, midőn látja fajának pusztulását. Nem elégit ki az engem, ha én egészséges vagyok, ha önmagamat sikerül többé-kevésbbé megóvnom az egészséget aláaknázó ártalmaktól. Nem elégíthet ki, mikor látnom kell vérző szívvel, hogy annyi testvérem, vér a magyar vérből, tesped, lankad, kórágyba dől és elpusztul akkor, a midőn a legmunkabiróbb korban küzdenie, alkotnia kellene, téglát tégla után hordani nemzeti fejlődésünk büszke várának megépítéséhez. Pedig épen ebben a korban pusztit, rombol vérfagylaló kegyetlenséggel egy rettenetes betegség, egy kérlelhetetlen ellenség : a tüdővész. Kérlelhetetlen, de nem korlátozhatatlan! A tudomány rég kimutatta, hogy a tüdővészt biztosan lehet gyógyítani, csak idejekorán kell hozzáfogni. A társadalom azonban még ma is nagy részt abban a balhiedelemben él, hogy a tüdővész gyógyíthatatlan. Ennek a balhiedelemnek, ennek a helytelen előítéletnek kell tulajdonítani azt a megadó közönyt, azt a fásult mozdulatlanságot^ melylyel a magyar társadalom is majdnem napjainkig tétlenül szemlélte a tüdővész öldöklését. Ezt a közönyt kell mindenek előtt megtörnünk. Hiszen már nem csak egyének, nemcsak egyes nemzetek tudósai, hanem világ-kongresszusok foglalkoztak a tüdővész gyógyíthatóságának kérdésével es mutatták ki a tudomány fegyvereivel, de főleg az élet, a tapasztalat, a gyakorlat minden tagadást elnémító nagy eredményeivel, hogy igenis a tüdővészt sikeresen lehet gyógyítani. A szanatóriumokban nemcsak sikerrel gyógyítják az idejében felvett tüdővészes betegeket, hanem a mi a közvetlen gyógyításnál talán még nagyobb fontossággal bir, mindenki, "a ki onnan kikerül, felesküdött katonája és buzgó apostola az egészség fentartására szolgáló és a tovább-ragályozást megakadályozó okos rendszabályoknak. Az, a mit legutóbb emiitettem, t. i. az átragályozásnak korlátozása, egymagában is nagy eredmény. A keleti mese azt mondja, hogy az utas, aki hazájából távozott, találkozott a fekete halállal, amely épen az ő hazájába igyekezett öldöklő munkára. Az utas irgalomért könyörgött a fekete halálnak és sikerült is igéretét venni, hogy eredeti tervétől eltérőleg csak felényi emberéletet fog elpusztítani. Szétváltak. S midőn hónapok multán az utas visszatért hazájába, megdöbbenve látja, hogy a fekete halál nem tartotta meg szavát, mert mind elpusztította azokat, kiket eredetileg halálra szánt. Kérdőre vonta emberünk a fekete halált szószegéseért. A fékete halál válasza az volt, hogy ő megtartotta igéretét, csak felényi életet pusztított el, ámde mit tehet arról, hogy ugyanannyit ölt meg a félelem, a rémület ? így a tüdővész áldozatai közül is korántsem mind maga szerezte baját, hanem nagyon sokan esnek áldozatul a tüdővésznek átragályozás utján, csak azért, mert az átragályozás ellen megóvó csekélyke rendszabályokat sem a beteg sem az egészséges nem követi. És ha a tudomány és ha a gyakorlati élet fényesen bebizonyította, hogy meg lehet küzdenünk a rettenetes ellenséggel: szabad e továbbra is fásult közönybe merülten szemlélni véreink hullását, jó magyar testvéreink pusztulását? Egész Európa busul az angol-bur háború mészárlásain. Pedig mi ezen nagy szabású öldöklés ahhoz a soha nem szünetelő, vaskövetkezetességgel folyton pusztító romboláshoz képest, amelyet a tüdővész elkövet ? A legádázabb háború is csak ideigóráig tart és csak egyes nemzedékeket tép meg. A 'tüdővész ellenben szakadatlanul, fáradhatatlanul pusztit, állandó emberadó, melynek arányaihoz képest a háború pusztításait majdnem kicsinyeseknek nevezhetnék. És mi tűrjük ezt a kegyetlen megtizedelést ? Ezt a megtizedelést, mely a munkabíró kor delén dönti ki sorainkból a családeltartókat, sok gyermekes szülőket, mások istápolóit, a haza hasznos polgárait ? Számokban alig lehetne kifejezni azt a roppant gazdasági kárt, a mit a tüdővész pusztításai okoznak. Vegyünk irónt kezünkbe s irjuk le, hogy Magyarországon 7000 ember pusztul el évenként tüdővészben. Vegyük figyelembe, hogy ezek az áldozatok átlag hat-nyolc éven keresztül sinlődnek, míg megváltja őket szenvedéseiktől a halál. 1A tüdőbetegek száma tehát hazánkban állandóan fél millió. Ennek a félmillió embernek egy harmada teljesen munkaképtelen, két harmada nagyon korlátolt munkabírással rendelkezik. Tessék kiszámítani, mennyi keresmény, mennyi munkabér megy veszendőbe. És tessék hozzászámítani azt .is, ezen pusztuló áldozatok ápolása, gondozása mennyi munkaerőt köt le, munkaerőket, melyek különben produktív munkát végeznének. Számítsuk hozzá ezeket az elmaradt munkabéreket, ezeket az elmaradt kereseteket is a fentebb emiitett nagy veszteséghez. Sok-sok millió megy veszendőbe, sok-sok millió érték kallódik el. De ez az éremnek csak egyik oldala. Az ellenoldalon ott van az a sok szenvedés, sok köny és sóhaj, a mit a kór okoz, meg az a szivettépő keserűség, mely az elhagyottak, a gondozásra szorulók lelkében halmoBékésmegyei Közlöny tárcája. Prológ. Irta: BelencéresiDezső,a vasárnapi hangversenyen elmondta: Pataki József. Sötétség van . . . Gomolygó fellegeknek árja Lomhán takarja a tudás egét. És a komor, bús felhőkön keresztül, Tündöklő csillag fénye alig rezdül, S az éjszaka vigasztalan, setét. A tudást, amely mindent megvilágít, S amely a napnál is jobban ragyog: Felhő takarja és a sűrű ködben Alig hogy fénylenek a csillagok. A klastromoknak szűk celláiban Él a tudós, magában, elvonultan. Ott áldoz a tudásnak Néhány barát. — De ezer másnak Nem tűnik sugár . . . Elborültan, Homályos agygyal éli át az éltet, És mi erőt ad, küzdelemben éltet: A tudás fegyverét nem ismeri. Bolyong homályos agygyal, És úgy keres, kutat; De nem lel rá utat, Mert csak néhány ezernek Előjoga a tudomány. A klastromokban reszkető kezekkel Nagy könyvet írnak. Dologban van a toll és az ecset. S az élet küzdelmében írnak Nem használhatja az egész: A nagy eszméket és A gondolat hatalmát Kerülgethetik a tudásnak halmát: A tetejére sohsem jutnak el! Egy nagy könyv: egész emberélet. Kevés a szív, kevés a lélek, Amely belé tekinthet. Csak az, ki hosszú élten át írja a könyvet lankadatlanul, Csupán csak az tud és tanúi! . . . De im . . . A felhők árnya tűnik . . . A vigasztalan éjszakába' gagyog fényes csillag sugára, És a komor, bús, sötét éjjel, Egyszerre foszlik szerteszéjjel, S a csillag fénye oda tűz: — — Guttenbergnek a homlokára! Dicső név ... És mindenek között A legdicsőbb. A földre költözött S szétterjedt véle a tudás! A klastromoknak szűk celláiból Kitört. S a nagy föld minden emberének Nem messziről, lassúdan hangzó ének, Melyet nem ért meg — a tudás. Im' itt a betűk katonái A mesterüknek hoznak koszorút; Ki a sötétlő, komor égről Elűzte messze a borút! Guttenberget veszik körül, A szív, az elme, és lélek örül. Amit a mester megteremtett: Előbbre vitték . . . S buzgalommal; És mérhetetlen szorgalommal Munkálják azt a szent ügyet. Foltos blúzában a betűszedő Vezetéke az író szellemének . . . Az, — mi a fénynek a sugár, Amelylyel minden gondolat E nagy világon szertejár! Mert összedőlhet minden a világon : Intézmény, jog, szabadság . . . Bimbó fakad újra a korhadt ágon, És a világot újra átalhatják Nagy eszmék . . . S minden újra kél . . Szabaddá lesz ismét a rab . . . Az igazság s a törvény újra él: — — Amig a földön lesz ólomdarab! Mert a tudás hatalmának Örök a fénye . . . Benne van mindeneknek Jövője és reménye! Amig a gép suhogva önti A nyomtatott papírt: Minden kétségre, fájdalomra Megtaláljuk az írt! * . . . És jó közönség, ki itt összegyűltél, S nemes sziveddel jónak áldozol, Filléreddel ajándékot hozol Sok szenvedőnek és azoknak, Akik az ólomnak porában Élik keresztül életük . . . A pusztító, a nagy kór ő felettűk Leginkább suhogtatja szárnyát: Sokszor elérik az elmúlás árnyát, Fiatalon a betűk katonái! De ha mindenkit az eszme vezérel, Egy lankadatlan és nemes vezérrel, Amit kitűztünk, azt a célt elérjük! És most a függöny lebbenéssel A műsort kezdjük nemsokára, S ha a közönség ajakára Mosolyt csal, s érzelmet lop szivébe Az elhangzó szavaknak árja: — Elég nekünk ! Góbéságok. Gyűjti: Csulak Lajos. A koniollói pap kalandja. Voltaképen nem is a kalapjáról vau szó, mint inkább arról, hogy a komollói papnak a község pénztárából rendes fizetés gyanánt járt évi 1 írt kalapra és pedig 1 bükkfa kalapra. Ennek van egy igaz és ' egy tréfás története. Igaz története a régi jegyzőkönyvek tanúsága szerint az, hogy a faluban sok oláh telepitvényes lakott, a kiknek a reform, pap nem köszönt, miután nem az ö hivei voltak. E felett való zugolódásra a pap azt felelte, hogy ő nem köszönhet minden embernek, mert azzal a kalap annyit kopik, hogy egy kalappal több kellene egy évben. Ennek az egy kalaptöbbletnek a beszerzésére utalta a község az 1 frtot, a mi ma is tényleg ezen a cimen jár. — A tréfás története pedig az, hogy a templomjuk a falun kivül egy hegy tetején teküdt. Untak a hivek minden nap oda felmászni, szerették volna lehozni valahová, az aljban. Igen ám, de erre szegény volt az eklézsia. Tanakodtak, hogy mitévők legyenek? Végre kisütötték, hogy ha meg hal az öreg pap, utána csak azt válasszák meg, a ki megígéri, hogy a maga költségén a templomot lehozza. Ügy is lett. Az öreg pap meghalt, ők pedig a pályázatot ezzel a feltétellel hirdették ki. A pályázó urakjpersze ebbe nem igen egyeztek bele. Csudálatosképen azonban egyszer jelentkezett egy fiatal ember, a ki igérte, hogy ő lehozza. Kapnak is rajta a komollóiak, hamar megválasztják, azután kimentek az oldalra széttekinteni, hogy hová hozza le a pap a templomot s ki is szemeltek egy szép térséget. — No mehetünk, atyafiak 1 — szól a pap. Azzal felvonulnak mind a templomhoz, ott a pap négykézláb áll. — Fogják csak meg azt a templomot, tegyék csak fel ide a hátamra, hadd vigyem le innen. A hivek persze nem tudták feltenni. Akkor látták, hogy be vannak csapva. Állítólag agyon akarták verni s a mint menekült a pap, futtában leesett a kalapja. Ennek kárpótlásául kapja minden utód azóta az 1 frt kalappénzt. Jliért húztak jól a lovai! Szüretre ment a székely két kis lovával. Valahol odaki talált az útban egy kocsit, mely elé két délczeg paripa volt fogva. Dacára azonban minden délcegságnek, biz