Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1902-05-04 / 36. szám

XXIX. évfolyam. BEEESHEEfT Békéscsaba, 1902. Vasárnap, május hó 4 én. TTr 36. szám SOZLONT POLITIKAI LAP. Telefoi'-szám 7. Szerkesztőség: Fö-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét il'ető közlemények küldendők. Kézhatok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 íí 11 ér Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. A hivatalnokkérdés. Sok szó volt már róla lépten-nyomon, elég sajnálatosan tapasztalható tény, hogy hazánkban manapság immár a lateiner-pályákon valóságos túltengés mutatkozik. Eme pályák kö zül különösen a közhivatalnoki pálya az, amelyre nagyon is illik a szent^ Írásnak az a mondása, hogy „sokan vannak a választottak, de kevesen (ezekhez képest legalább!) a hivatottak!" Szinte szédületes igyanisaz a roppant különbség, mely e téren a mai és a csak három évtizedre viszszamenő korszak között van. Mi jövő vár azonban azokra, kik számtalan és sz irataim alsóbbfoku hivatalnoki állásokkal is beérni vélik, kiknek tehetsége és helméleti képzettsége csak ilyenre kvalifikál? Aki figyelemmel kisérte a nagyszabású mozgalmat, mely a mult év derekán az állami tisztviselők körében megindult, aki azt az ország világ szeme előtt lefolyó küzdelmet a „több kenyérért", érdeklődéssel vé gignézte, az megtalálhatja erre a kérdésre a legalaposabb választ S mégis mit látunk? — A legkisebb, a legrosszabbul fizetett hivatalnoki állásokra százával, ezrivel vannak a folyamodók. Ennek a mindenáron hivatalba, „állami ellátásba" jutásnak eredménye az, hogy sok szükséges és hasznossá válható munkaerőt von el az ipar, kereskedelem és gazdálkodás teréről, mely növeli az „urhatnámság"nak immár járványosán fellépő nyavalyáját és a FZtíllomi proletariátust s a fél müveit elemet, mely a nagyképüsködés és nagyhangú frázisok el sajátitásával, magasra tartott értéktelen, üres fejjel a világ, vagy jobban mondva a tömeg előtt magát „értelmeségnek" mutatja A közgazdasági szempontból impro duktiv hivatalnoki pályákra hazánk lakosságával arányban nom álló ijesztően nagy számban való aspirációnak korlátozása és ezzel egyidejűleg tisztán az értelmiségi pályákra hivatás szerűen készülteknek előtérbe helyezése áll tehát érdekében az államnak és társadalomn ik egyaránt, hisz igy is már százezerre tehető azon alkalmazottak száma, kik állami, községi, városi, törvényhatósági, üzemi, alapítványi és egyéb elő sem sorolható hivatalokban és intézményekben a nemzet tulajdonképeni produktív tényezőinek közteherviseléséből fentartatnak. Hazánk immár a nyugati kulturállamok sorában méltó helyet biztosított magának, sőt a monarhia súlypontja tudvalevően már nem a széthúzó és feudalisztikus irányú osztrák konglomerátumra, hanem az egységes magyar nemzeti államra helyezkedik. Állami konszolidálónk fokozása cs fejlesztése érdekünkben áll, erre pe dig lényeges befolyással bir az ország tisztviselőt kara Ebben a tisztviselői karban viszont már nem lehet helye többé a céltévesztett s a közhivatalban nem a nemzeti és társadalmi célt involváló erkölcsi feladatot, hanem pusztán csak az urhatnámságnak egyik attribútumát látó bukó t existenciák nak és olyanoknak, kiknek szemében a közszolgálat csak a kényelem aziluma, vagy éppen a húsos fázik. Á fokozott fegyelem és hivatali kényszer ugyan faraghat idővel ezekből mégis egyoldalú félszeg bürokratákat, de soha nem hivatásuk valódi nemzeti értékét felismerő tisztviselőket; már pedig az utóbbiak képezhetik csak kellő bizto sitékát annak, hogy a modern magyar nemzeti kulturáltam további kiéptésének nagy müve fennakadást ne szenvedjen A esabai sztrájk. Békéscsaba, május 3. A csabai építkezések körül nem hallatszik a munka zaja. Az állványok üresen merednek az ég felé és nem sürög rajtuk a munkások dolgos serege. Az utcák élénk forgalmával szemben olyan bántó, olyan visszaszitó képet mutatnak félig kész ás vakolatlan falak. A csabai kőműves és ácsmunkások hétfő óta sztrájkolnak. Nem akarjuk kétségbe vonni a sztrájk jogosultságát akkor, midőn e fegyverrel a rosszakarat és kizsákmányolás ellen veszi fel a harcot a munkás. Midőn a munkás saját ós családjának jobb létéért küzd igazságos alapon, Midőn más uton el nem érheti jogos követeléseit. De minden olyan sztrájkot kárhoztatni kell, amely túlzott követelésekkel lép e'ö s amelynek nincsen igazságos alapja. Amely nem az egyéni öntudatból ered, hanem félrevezetés a szülőanyja. A munka ós a tőke régi küzdelmében szinte legerősebb fegyver a sztrájk. Ugy a munkásnak, mint a munkaadónak. Az eféle mozgalmak eredménye azonban mindenkor kétséges. Volt már olyan sztrájk is, amely1 nek lezajlása után a munkások kevesebb bért kaptak, mint azelőtt. Hogy a csabai sztrájkot megítélhessük, teljesen pártatlan álláspontra kell helyezkednünk. Héttő óta tart s azóta a kibékülósi érintkezések nem vezettek eredményre A munkások nem engednek követeléseikből, a munkaadók pedig nem teljesítenek semmit. A munkások minden előzmény nélkül, meglepetésszerűen hagyták félbe a munkát, mielőtt kéréseikkel a munkaadókhoz fordu'tak volna. De hát ez csupán forma. A lényeg s igy kiinduló pont a kérdés elbírálásánál a mostani építkezési lanyhaság. A sztrájkolok nevezetes hányada azon segédek sorából került ki, akiknek nincsen munkájuk. Könnyű nekik, hiszen nincs veszteni valójuk, nem kockáztatnak semmit, valamint a nőtlen legények sem; fiatal gyomor könnyen elviseli még a koplalást is, nem áll a hátuk megett éhező anya ós gyermekek. A sztrájk ideje határozottan rossz. Nem akkor kell sztrájkolni, mikor nincs munka, hanem amikor van. A rosszul megválasztott idő is mutatja a sztrájkolok öntudatának hiányát s azt,. hogy az egész mozgalmat kivülről mozgatják, mint a bábokat a ponyván belül a bábszínházas. Sajnálatosan kell konstatálnunk merevségét is. Ha alkudni akarunk, készüljünk el egy kis engedékenységre. A vevő ..soliSum vesz olyan áron, amilyet l<*£éióször ígér, az eladó sohasem kap óly árat, amilyet előszörre kór; s fiúiét után mégis mindketten me? vannak elégedve. Váltsa fel a merevSeget egy kis hajlékonyság mindkét részről s megszületik a béke. A munkások bérkövetelésüket hibázott alapon adták a mesterek elé. A munkás Békésmegyei Közlöny tárcája. Azt mondják . . . - A „Békésmegyei Közlöny" eredeti tárcája. Irta: Bartóky Mária. Gyönycrü, tiszta levegőjű alkonyat volt, mikor a kis Lázár Marianne meghalt. Az öreg dajka felnyitotta a két nagy ablakot 3 az ág-bogas orgona lehajtotta fürtös fejét, távolabbról akácillat csapódott be a szobába, hol halálos álomban feküdt a kis Marianne. A szomszéd szobából bejött Lázár Dénes s riadt tekintettel nézett a kék függönyös, csipkés ágyfelé. Magas, keskenyvállu ember volt. Szabályos vonásain látszott, hogy csak az utóbbi nehéz napok rajzoltak rá valami visszataszító vonást s nagy, szürke szeméből, mely szárazon fénylett, nem a fájdalom, de egy megnevezhetlen szenvedés sugárzott. Megállt az ajtonal, tejét oda szorítva nézte a kis Mariennót. Ott feküdt, alabastrom fehér arccal, finom kis vonásai még szebbek voltak igy, mint mikor még nagy, sötét szemei ragyogtak. Kicsi ajka, mintha mosolyogni ikarna, halantékai csaknem átlátszók voltak, kicsi karjai fáradtan pihentek mellette s mintha nem a földi elmúlás, de az örök földi szenvedés képe lett volna. Az öreg dajka odament a férfihez. Szenéből sűrűn hullott a köny s fejkötős feével intett, hogy : vége. A férfi nem mozdult. Tán a szive sem vert, a szeme se rebbent, nem érzett iemmit, nem tudott semmit, csak mikor iz asszony az ajtó felé indult, mondta : — Majd én, — Jó, — hagyta rá az öreg dajka, — obb is. Lázár Dénes felesége a másik szobiján aludt, dermesztő, álmatlan álmot. NeIÓZ éjjek virrasztása, még nehezebb- ;pjalok bánata árnyat vont szép arcára. A telt arc keskeny lett, a mosolygó piros ajk most vértelen volt s erősen öszszeszoritva, mintna mindig egy nehéz panaszt tartana zárva, amit embernek nem szabad hallani. Szemei körül kék karika, ives szemöldöke és sima homloka összerándulva. Igy, öntudatlan álomban lehetett olvasni erről a szép arcról a bánatot, mert ha ébren volt, mosolyogni is tudott, vidám szókat moudott az ajka. Igy nevelödnek a hipokriták. Horváth Mariska édes, rózsaszin arcán kicsi gödör támadt, ha rámosolygott Lázár Dénesre. Sötét szemei nedves fényben ragyogtak s karcsú alakjának hajlékony mozdulata egészen megvette a Lázár Dénes szivét. Es Lázár Dénes nagyon tudott szeretni. Ez a szigorú nézésű, szótlan ember tele volt szeretettel. Bálványozta az anyját s annak mondta meg először : — Anyám, szeretem Horváth Mariskát. — Fiam, — mondta az öreg Lázár Pálnó, aki nagyon is ,ol isme' te a fiát, — nem neked való lájiy; azt mondják kacér. — Anyám, — es átölelte az .nyját, — az ón okos jó anyám is kimondja azt a szót . . . azt m< .idják . . . — Azt mo .uum, — belelte' komolyan az asszony. Sokáig nem beszéltek róla. Egyszer megint szólti Lázár Dénes : — ^.nyám, ha az ón feleségem lesz Horváth Mariska, fogja-e leányaként szeretni ? Nagyon okos volt Lázái Pál özvegye, hát azt mondta rá : — Fogom. Igy megtartotta az egyetlen fia csókjának a forróságát magának is, mig, ha, megmondja amit érez, nagyon .udeg csók jutott volna neki. Minden lángot, forróságot el vett volna tőle egy mosolygó lányarc. Mart, egy üde arc mosolygása nagyon könnyen eltudja mosni mind azt a fáradságot, türelmet, szenvedést, bánatot, mit egy gondos anya ától azért, hogy a fiát oda adja annak, a ki mosolyogni tud. Horváth Mariska a Lázár Dénes felesége lett. Elhozta a tamásdai szürke udvarházba s akkor költözött oda a vidámság, derű, napsugár is. Nagyon boldogok voltak, i de egyszer Lázár Dénesnek megint hallani kellett azt a két szót : „azt mondják.

u Azt mondták, a szigorú, okos Pepi néni mondta, a ki életének ötvenkilencedik tavaszán is pártát viselt. Lázár Dénesnek maga mondta meg : ^— Látod, öcsém, mondják. w — Ki ? — Mindenki. — Mit? — Hogy Mariska nem felejtette el az első szerelmét. Nem te voltál az, hanem . . . — Ki? — ... Hanem, hiszen tudod magad is, Kallós Józsi; tudhatod. Aztán az haza került, azóta jár olyan sokat a feleséged a régi otthonába . . . Azt mondják, minden a régiben van .... vagy tán még jobban . . . És erre a beszédre Lázár Dénes, aki maga a szeretet volt, nem hördült fel, nem átkozódott, nem ölt, hanem beesett szeme komolyabban nézett, keskeny ajka ritkábban nyilt szóra ós csókra sohasem. Figyelt. Az asszony eleinte játáknak vette a ,/iolgot, tréfásan találgatta a komolyság 'okát, aztán becézte, mert szerette, de egy rideg visszautasítás^ után egyszerre hideg lett ő is s nem oszlatta el a mosolygása azt a nehéz felleget, ami az egész fiatal életét fenyegette. Egyszer az asszony mégis közeledett szelíden, r bánatosan, mosolyogva mondta : — Édes, haza fogok menni az édes anyámhoz. Ha hivom, jönni fog ugy-e hozzá , hiszen lehet, hogy akkor látjuk egymást ^utoljára, édes . . . És sirt. Sirta a szerelem könnyeit, aki nem akart' megválni attól, akit szeret s viselné a földi élet keresztjót vele tovább is. De a férfi szive jég maradt. Hát csakugyan el megy. Erre várt. Hát azt akarja az asszony, hogy más lássa meg a gyermeket előbb, ne ő. Hát kié az a gyermek, hogy elrejti tőle, attól, akinek a nevét viselni fogja. A jég meg nem olvadt, pedig a napfa sütött rá. Az asszony elment. Nem az elhagyott fészket siratta, mikor régi otthonába tért, hiszen az nem volt édes ós meleg, de az elvesztett boldogságát. És megérkezett a kis Marianne. Csöppnyi édes baba, sötét szemekkel, piros ajakkal s az állán gödröcskével. Vissza is kerültek a tamásdai nagy házba, de Lázár Dénes soha nem látta a fehér függönyös, kék gyermek szobát. A babát is ritkán, ha az asszony mondta : - Nézze, milyen édes, csókolja meg. Olyankor megcsókolta. Csak egyszer nem. Akkor az éjszakán az asszony nem tudott aludni. Bement az urához. Az ott ült az Íróasztal előtt. Tele volt a szivük, nem kellett, nem tudtak sokat beszólni. Az asszony gyönge volt nagyon, megtámaszkodott az asztalhoz, oda állt a férfi elé s elfulladt hangon, mely tele volt zokogással, kérdezte : - Miért nem csókolta meg ? Felhördült a férfi. Átfogta az asszony karcsú kézcsuklóját s sziszegő, gyilkoló hangon, villanó tekintettel kérdezte : — Mond meg, hogy kié? Az ón lányom-e ? A. mosolygó, boldog Lázár Dénesné ebben a pillanatban halt meg. Ott állt egy holthalvány asszony, aki nem tud sirni, kérni, enyelegni, egy jégasszony, aki nem tud szeretni, egy becsületes asszony, akinek becstelenséget vágnak az arcába. Sötét szemei tágra nyilottak, szivéből kifutott minden csepp vér, idegei megmeredtek. Minden egy másodperc alatt, aztán komolyan, szilárd lépésekkel elment. — Őrült vagyok — gondolta a férfi, de, csak egyszer, egyetlen egyszer mondja, hogy . . . Égyetlen egyszer feleljen a kérdésemre . . . A kicsi Marianne csipkés ruhájában, apró karjaival vidáman hadonázott a levegőben, gőgiosólve kapaszkodott a Lázár