Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1902-01-09 / 3. szám

XXIX. évfolyam. Békéscsaba, 1902. Csütörtök, január hó 9 én. 3. szám BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. S7ámu ház, hova a lap szellemi részét il'ető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza rjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillér Előfizotni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő: MABOS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7. Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A' hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Az önálló vámterület felé \ A magyargazdasági közvélemény, a mely képes a kormánytól függetlenül is irányt foglalni, immár évek óta nigy többségében az önálló vámterü'et felé ponderál. De ha ennek a közvéleménynek a megerősödéséhez, h£ az önálló vámterület eszméjének tejes diadalra jutatásához még szükstg volt egy döntő lökésre, ezt a lölést megadta az uj német vámtarifa törvényjavaslat, a melynek törvényerőre emelkedésében többé alig kételkel hetünk. Tía ez a döntő fordulat nem á be, h; a német vámtarifa lehetőséget nyújtat, volna arra, hogy a közös vánterület eddigi külső relációval és a monarchia két állama közti eddigi sulybeosztásával nagyjából fönnma-i radhat, akkor kormányunk ós pártjfí kétségkívül győzelemre való remén ynyel számithatott volna a várapoii tikai statusquo föntartására, számithatott volna arra, hogy tisztán politikai okokból képes lesz a magyar törvényhozásba újból diadalra vinni a közös vámterület meghosszabitását — még ha az ipari fejlődésünk további megakasztásával lett volm is egybekötve. A német vámtarifa aíonban minden ilyen reménységet meghiúsít, a közös vámterület alapján való ujabb berendezkedés lehetőségét teljességgel megszünteti. Hogy ez igy van, azt két, egymással ellentétes nagy gazdasági érdekcsoportunk hivatott képviselője nek, egyrészt az Országos magyar gazdasági egyesületnek, másrészt a budapesti kereskedelmi- és iparkamarának a német vámtarifa hatásaira vonatkozólag előterjesztett véleményeiből kimutatható. Miíd a két vélemény megegyezik abban' hogy a német vá ntarifa dacára Magyarország megmaradhat ós maradjon is meg az Ausztriával való vámpolitikai közösségben. Pedig mindkét előterjesztésből következő igazságok szűrhetők le: Mezőgazdasági termelésünk a német vámtarifa életbe lépése esetén elveszítené egyik legfontosabb, sőt mondhatjuk, ma — Ausztrián kívül — egyedül fontos kiviteli piacát. Ezért rekompenzációt kapna magas védő vámokban, a melyek viszont a vám !' íltöld behozatalát a közös vámterüprohibeálnák. Ámde ez a rekoii izáció nem lenne semmi hatással azokra a mezőgazdasági terményeinkre, a melyekben a közös -vámterület fogyasztása csekélyebb a két állam összprodukciójánál (árpa, Misát, tojás, állatok, stb.),mert ezekből i kétségtelen túltermelés lóvén, a fölösleg nem találna piacra s igy ezen termékek ára a védővám dacára tetemesen alászállna. A mi pedig a mezőgazdasági terményeknek azt a másik — jelentőségre nézve az előbbinél kisebb terjedelmű — csoportját illeti, a melyeknél a közös vámterület fogyasztása eléri, vagy meg is haladja ennek termelését (buza, rozs, zab, stb.): ugy ezeknél a prohibitiv vámok kétségtelen áremelkedést idéznének elő, a mely a magyar mezőgazdaságnak ugyan nyújtana is rekompenzációt, talán annyit is, mint a mennyivel a német piac elvesztése járna, csakhogy ezt a rekompenzációt, illetve annak Magyarországra eső részét a magyar fogyasztás képtelen lenne az ipari fejlődés elzárása mellett szolgáltatni. Ha 10 frtos búzaárat veszünk, azt meg tudná fizetni Ausztria, amelynek az ipari védővámok hasznára volnának és a mely — ipari védővámokkal védett — iparcikkei árán azt a magagasabb búzaárat újból — legalább részben — kivasalná Magyarországból, de nem tudná megfizetni a magyar fogyasztó közönség még iparunk és kereskedelmünk mai állása mellett sem, de még kevésbbé ezen két gazdasági ág azon hanyatlása korszakában, a mely az ipari védővámok léte sitése során kétségkívül beállana. Azzal ugyanis tisztában lehetünk, hogy az esetre, ha a német vámta rifa retorziójára prohibitiv ipari vámokat hozunk be, Ausztria ipari túlsúlya fölöttünk azoknál az iparágaknál, a melyeknél már megvan, oly méretekre emelkednék, hogy minden verseny, minden küzdelem a magyar ipar részéről lehetetlenné válnék Azokat az iparágainkat pedig, a melyek már exportképes állapotban vannak, ez a vámpolitika teljesen tönkretenné, mert hiszen a mi prohibitiv vámtarifánkra a külföld államai bizonyára hasonló retorzióval felelnének Vagyis annyi millióba került iparpártolási akcióink, ipari fejletlenségünk által okozott gazdasági elszegényedésünk után egy jól irányított csapással földre teritenők a magyar ipart, a mely egyedüli reménysége gazdasági regenerációnknak. A német vámtarifa által teremtett helyzet tehát közös vámterület mel lett az lenne, hogy meglévő iparunk elpusztulna, uj iparágak fejlesztése pedig lehetetlenné tétetnék. Az iparnak és — a mi szükségképen következik — a kereskedelemnek további elszegényedése, a fogyasztási és vevőképességnek oly mérvű hanyatlása, a mely lehetetlenné tenné azt, hogy az ország a magasabb búzaárakat képes legyen megfizetni. Ezen aztán magától dől meg az agráriusok álláspontja : egyszerűen — minden egyébtől eltekintve — nem lenne miből bevárnunk, a mig a magyar gazdák megtakarított tőkéikből ipart csináljanak. Ugy véljük, hogy Ausztria nem egyezhetnék abba, hogy az egyik re torzionalis eszközt, amely az ő javára szolgál, az ipari védvámokat eltöröljük, a másikat, a mely a mi javunkra szolgál, a mezőgazdasági védvámokat, föntartsuk. Másfelől pedig csak nem tehetjük föl Magyarország egész gazdasági létét egy lapra, annak a reménynek a lapjára, hogy a német birodalom, megijedve a mi retorzióinktól, visszaállítja majd a status quot ? Ezért mondjak, hogy az ellentétes táborokból jött két vélemény, az Országos magyar gazdasági egyesület és a budapesti kamara véleményei, világos és megdönthetetlen tanúbizonyságát szolgáltatták annak, hogy a német vámtarifa mellet a közös vámterületföntartása egyértelmű lenne mezőgazdaságunk, iparunk és kereskedelmünk együttes elpusztulásával, kényszerítő erővel vezetné hazánkat gazdasági tönk felé. Ha egyszer kétségtelenné válik, hogy a német vámtarifa a maga prohibitiv mezőgazdasági vámjaival életbe lép, erre Magyarország vitális gazdasági érdekeinek szemmel tartásával csak egygyel felelhet: az önálló vámterület felállításával. Önálló vámterület mellett azután kereshetünk olyan külföldi piacot, a mely alacsony vámok mellett befogadja mezőgazdasági termékeinket, ha annak viszont hasonló értékű, de nem össszes iparcikkeit alacsony vámok mjllett bebocsátjuk és igy teljes rekompenzációt adunk mezőgazdasági termékeink piacáért, a nélkül, hogy Békésmegyei Közlöny tárcája. Emlékezzünk régiekről... — A „Békésmegyei Közlöny" eredeti tárcája. Irta : dr. Bell Lajos. (Vége.) Öreg vándor, — meggörnyedt a teste, rongyos, piszkos a ruhája — öreg vándor kopogtat a karancsvölgyi klastrom kapuján. Beeresztik, jól is tartják, pihenőhelyet is mutatnak néki a kertben egy lombos fa alatt; hadd nyugodjék a szegény jámbor, hosszú az utja, Rómába megy — ugy mondotta. Az öreg nagy hálálkodások között megy a kijelölt helyre s csakhamar álom borítja el szemét s lepihen a fa árnyékában. Klára szokott munkája után látott s ma épen a kertben kellett foglalatoskodnia Az öreg vándor — agy vélé — megmozdult, hogy mellette haladt el s azért meg csendesítette lépteit, hogy tel ne ébressze a nyugovót. Azonban alig ért munkája helyére, ott termett a zarándok is. Csendese;: szólt, hogy meg ne riassza a szüzet, kérdezősködött kiléte felől, majd felütve csuklyáját, igy szólt: — Nem ismersz engem, ón édes szerelmem . . . ? — Péter! — sikoltott halkan, megrémülve a leány s jó szerencse, hogy megfoghatott egy mellette levő tát, különben elesik. — Én vagyok, Klárám, lelkemnek fájdalma, érted való kinja, az ón szerelmem hozott ide, szép rózsaszálam. — Péter, eredj el e szent falak közül, hagyj békében engemet; én már Krisztus j urunk jegyesein k sorába állottam. — Ez az első szavad, édes szivem ? I Elküldesz ? Nem, nem teheted. Hamarább voltál az én jegyesem, mint a Krisztus urunké . . . — Péter, hogy beszélhetsz így ; szavad is megtertőztet, hát még a szemed, a leheleted . . . — Gyere velem, édes .. .Vagy enyimmó teszlek, vagy meghalok érted, édes szivem ; itt nem hagylak. — Péter . . . — Elrabollak, elviszlek, Klárám! — Hagyj beszélnem . . . — Ha azt mondod ; jösz velem. — Nem. — Ugy irgalmazzon Isten mindkettőnknek, mint a hogy magamai viszlek, s hirtelen odahajolva, átakarta ölelni a szűz derekát. De a lány hamar kisiklott a kezéből s futni igyekezett; ez azonban igen bajos volt a ruha miatt, ugy hogy Péter csakhamar utolérhette. Gyorsan kellett cselekednie, mert attól lehetett tartani, hogy beszédét, jelenlétét megtudják a többiek s akkor ügy» veszve van. Nem tétovázott, hatalmas férfi volt, átkapta Klárát, emberfeletti erővel fenn termett a kert kőkerítésén, aztán lebocsátkozott drága terhével s futva ment ott legelésző lovához. A hü ló elébe jött urának s a hogy fenn termett a nyeregben, sebes vágtatásban eltűnt a klastrom környékéről. Klárát kimerítette az izgalom, ájultan hevert egykori vőlegénye kebelén. Péter nemsokára meglassított i lova járását, a közeli rengetegbe tért s ott hüs forrás mellett letette drága terhét, hogy föllocsolja az ájulásból Klára megrettenve nyitotta föl szemét. — Péter, a Megváltó szenvedéseire kérlek, eressz engem vissza . . . — Nem rózsaszálom, nem engedlek ; enyém voltál, enyém leszel. Lásd, szerelmem, a madár hallgat párja szavára, a virág szerelmesen hajliü a forrás felé s csak téged nem indítana fel javamra az ón esedezésem . . . Nálad nélkül boldogtalan vagyok, beborult ifjúságom s az életet, mint nehéz jármot viselem. Oh szeress engem, ne csúfoljad kinomat. Boldogok leszünk együtt, elviszlek messzire innét, hirünk sem fogják hallani, senki sem fogja tudni, hová lettünk, csak bátyád ; ő is ugy fog örülni ... Ébredj, szerelmem, szálljon vissza hószin lelked ón reám ; van a Megváltónak elég jegyese . . . Kinos sóhajtás szakította meg a szerelmes, kedvese miatt aggódó férfiú szavait, — lázbeteggé lett a nő a kiállott nagy izgalmaktól Hogy leste sóhajtásit, szive dobogását; félt, hogy most veszíti el drága kincsét, mikor újra megtalálta. Mikor leereszkedett az éj, csöndes ügetésben indult vára felé, mely a klastromtól nem volt nagyon messze Kincsét jól elburkolta, hogy a kíváncsi szolgahad ne tudhasson meg semmit s ebben segített neki a korom sötétség is. Csakhamar szobájában volt s huga örvendve szaladt elébe : — Isten hozott, bátyám, be soká jártál ! Nini . . . Istenem . . . — Vess ágyat húgom, ez a szegény alélt hadd pihenje ki magát. — Bátyám . . . — Gyorsan édes húgom ; majd elmondok mindent azután. •ci fürge leány repült, mint a galamb s Klára nemsokára ágyban volt, mig Péter édes anyját kereste föl ezalatt. — Mit tettél fiam ! — szólt komolyan az anya — megszentségtelenítetted az Urnák hajlékát. Ha igaz az a leányzó, el fog tőled fordulni e tetted után s a törvény keze is sújtani fog tégedet. — Tudom anyám, de mit tehettem mást, nem élhetek nélküle. — Férfi vagy fiam, nemed erős s neked a gyöngeséget le kellett volna küzdened. Tedd jóvá hibádat, hogy családod nevét be ne mocskoljad. Igy beszólt az anya, de titokban egyegy könycseppet törölt ki szeméből. Hát szegény Klára ? Péter huga ott szorgoskodott mellette; simogatta, melegítette, kérdezősködött tőle; addig járt-kelt, csacsogott a szenvedő mellett, mig az fol nem nyitotta szemét. No volt öröm azután! Pedig hamar volt örülnie, mert Klára nagy beteg lett s csak Isten őrizte, hogy el nem szállott ez az ártatlan lélek. Lászlónak távol kellett maradnia a vártól az alatt s csak bejönnie volt szabad, hogy hírt kaphasson szerelmese felől. A gyöngéd ápolás azonban megmentette Klárát, ki, hogy kissé magához tért, homályosan emlékezni kezdett a vele történtekre. No, neki esett a Péter huga, s azontúl sohasem váltak el egymástól. Mikor erösebbnek érezte magát, Péter anyjának kezét megcsókolva, megköszönte a sok szívességet s arra kérte őt, hogy visszatérhessen a klastrombe. Ekkor jött be Péter, — először látta az elrablás óta. Elsápadt a nő, nem tudott szólani a férfi ós mógis-mégis — a szemek beszéltek . . . Két utas érkezett Lapujtői Péter uram ő kegyelme várába egyszerre: egy ifjú s egy férfi. Az egyik Bálint volt, ki húgához sietett, a másik ismeretlen idegen. — Jó vitéz, szomorú vagy, valami bántja lelkedet, — mondja este borozás közben az idegen Péternek. Péter egy ideig kerülte a szót, de az \