Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1902-01-01 / 1. szám

hogy az egymást támogató társadalomnak minden tagja boldoguljon és jól érezze magát azon tudatban, hogy a közjólét emelkedésében neki is része van és azon tapasztalatánál fogva, hogy amikor ő maga akár születésénél, akár fogyatékosságánál, vagy más hátrányos oknál fogva nem is lenne képes arra, hogy az élet nehézségeivel megkiizdhessen, polgártársai őt sem hagyják el a szükségben , . . Sajnos azonban, hogy ezt a társadalmi egyesülést, dacára, hogy annak jótékony eredményére biztosan számithatnánk s hogy az többé-kevésbbé mindnyájunkra ráférne — a mi hazánkban járványosán uralkodó nagyzási szellem, mely szerint a magokat többnek és nagyobbnak tartó osztályrétegek többi polgártársaikkal, dacára az egyenjogúságnak és nemzeti zászlónkon ékeskedő Szabadság, Egyenlőség és Testvériség jelszavainak, nem szívesen érintkeznek, meg nem engedi! Inkább szűkölködünk ós nélkülözünk tehát; de az alsóbb rétegekhez le nem ereszkedünk ! . . Ez a mi alaptalan gögünknek és gyámoltalanságunknak tulajdonítandó ; ennek nagyon megadjuk az árát. De mi evvel nem törődünk! Ez a nagyzási hajlam pedig, mely még a régi jobbágyi rendszerből maradt reánk, sőt azóta a mindinkább kifejlesztett cafrangos címzésekből táplálkozik, nemcsak azért káros a nagy társadalomra nézve, mert az általa kevesebbnek tartott polgársággal egyesülni nem akarván, az ebben rejlő nagy erőt parlagon heverteti és igy a közjóra nézve elveszni hagyja; hanem azért is, mivel a nagyzolás által a társadalomban versengést idézvén elő, ez felesleges kiadásokra ós pazarlásra ingerel, ami sok családnak anyagi egyensúlyát megbillenti, előbbi jólétét megtámadja, sőt az adósság felhalmozásával az országszerte napirenden levő sikkasztásokat is mindinkább maga után vonja. De hát „lépést kell tartani a világgal" — mondják azok, kik az erejüket meghaladó nagyzásban és fényűzésben találják a boldogulást s nem képesek vágyaikat mérsékelni. Es végre elmerülnek, magukkal rántva sokszor azokat is, kik nem voltak elég óvatosak arra, hogy a veszélyt kikerüljék. Szóval, a mi legnagyobb és legveszedelmesebb betegségünk az urhatnámság, a nagyzás szelleme, ímidőn nem a saját erszényünkhöz szabjm kiadásainkat, hanem erőlködünk, csakhogMitánozhassuk a jobbmóduakat. Hogy pedig mily káros hatással van a nagyzás hóbortja a mi haladásunkra: minden^wen eléggé tapasztaljuk. Ha a társadalom különféle rétegei az egymás irányában támasztott különféle igények miatt nem egyesülnek és ez által többé-kevésbé idegenek maradnak egymáshoz: nem tömöríthetik erejüket arra, hogy azt közös céljaik kieszközlésére értékesíthessék, mert ehhez az egymás megismerése és egymás értékének méltánylása és megbecsülése szükséges. Nos, ez az üres ós költséges nagyzás a mi legnagyobb átkunk ; mert habár általában óhajtjuk is a sorsunk javulását: az eliez szükséges eszközöket és erőket alkalmazni nem akarjuk. Társadalmi élet. Ó és uj esztendő. Mikor az ó év utolsó óráit éli s vógvonaglásban közeledik az elmúláshoz, ugy teszünk vele, mint a megunt vendéggel: kidobjuk ; ráfogunk minden rosszat s őt okoljuk, hogy sok kívánságunk megvalsóulatlanul maradt. Pedig hát ő nem tehet róla szegény ! Mint a ki legnagyobb ellenségünk volt, ugy fordulunk s bucsuzunk el tőle és minden jót várunk utódjától. Milyen hálátlan az emberiség! a. kiakolbolitott ócska esztendő sokkal udvariasabb volt, mint az uj óv, mert legalább megengedte, hogy éljünk benne mindvégig; az uj évről pedig nem is sejtjük, hogy mely órájában költözünk el ezen árnyékvilágból. A régivel leszámolhatunk s mondhatunk róla Ítéletet: jó volt-e vagy rossz ; ő azzal nem törődik s a mult idő végtelenségébe tűnik, mint a csepp a tenger vizözönébe. Miért fogadjuk oly nagy örömmel az uj évet? Azért, mert minden jót várunk tőle, mert nem ismerjük, hogy mit rejt magában; hozhat ránk minden jót, de minden rosszat adhat. Ma az egész földön visszhangzik a szárnyas mondás: boldog uj évet kívánok. És ezt a kívánságot legjobb ugy venni a mint hangzik ; szó szerint, mert mit tapasztalnánk, ha minden ember lelkébe bepillanthatnánk s látnók az igazi érzelmeket, nem is tekintve azt, hogy ez a mondás sok embernél semmit mondó frázis s csupán üres megszokás. Sok ember életében gazdag jövedelmi forrás a boldog uj évi kívánság, ezek apró pénzre váltják föl uj évi ünnepélyes lelkiállapotukat s nincs keserűbb nekik, mintha jó kívánsággal viszonozzák a b. u. é. k.-jokat. Ezek képesek megkeseríteni a beköszöntő évet s az ember szinte menekül boldog kívánságaik elől Magamból indulok ki s azt hiszem, egyéni érzelmemet kiterjeszthetem az ágósí; emberiségre; két bajt kellene megszüntetni csirájában s ez már oly alap volna, melylyel bizonyára lehetne kezdeni az ember boldogságának reformálását : megszüntetni az adóvégrehajtókat és eltörölni a hitelezőket ; ezekkel olyan szomorú a világ s nóikülök olyan szép, olyan ideális lenne az élet. Mindkét baj olyan régi, mint a pénz használata s mennyi keserűséget okoz a halandóknak ezen a rövid földi pályán, különösen ebben a reális korszakban, mikor minden hatalom és boldogulás a pénztől függ-.. Özönével hoz a posta mai napon uj évi üdvözleteket, közelről, távolról, barátoktól és ismerősöktől. Szép szokás, csak túlságba ne menne; a távol levőkről kegyeletes megemlékezés s jelezzük nekik, hogy még életben vagyunk s az a kis kártya, melyen a távoli ismerősnek kezeirását olvassuk, magunk elé idézi az illetőt, közel hozza mi hozzánk ; fölelevenítjük emlékeit, képzeletben elmulatunk vele, átéljük újból a vele töltött napoka', s igy az uj év beköszönése az emlékek kedves napjává leszen. Ilyen értelemben nagyon szép szokás az újévi üdvözlés ós helyes ; de a kivel minden napon érintkezünk, minek annak jelezni, hogy még élünk ? Más eredménye nincs, mint hogy a posta forgalmát és munkáját óriási mórtékben szaporítjuk. E helyett hasznosabb azt a dicséretes szokást követni, mely sok helyen divik, tudniillik a közeli környezetnek szóló újévi üdvözleteket megváltani akképen, hogy költségöket jótékony célra szánjuk ; ez a szokás szép összegeket juttatott már a jótékonyságnak s ezzel igazi örömet ós enyhülést szerezünk a nyomorgóknak, kik ugy is oly sokan vannak, hogy minden módot föl kell használni gyámolitásukra, önmagunknak pedig megszerezzük azt a jól eső örömöt, hogy alkalmunk volt szenvedést ós nyomort, ha csak párán

1 mértékben is, enyhíteni. Bánkúti B. Zo)

11

1 Vegye ezeket jól ;Y

e'

e

mhe fiatal barátom. Óvakodjék minden elh^rkodástól; ez egyik legrosszabb tulajdonsága fiatalságnak. Ne legyen könnyelmű, becsülje am

ií

e van & különösen takarékoskodjék. Ker* a ross

z társaságot és kártyát ne vegyen kezébe; r

rt mit tenn

e Ön, ha pl. annyit vesztene, mint P

c

ock

i S

róf?

! Egyszóval gondolja meg mind tetté

t & ne t

e&y

en rossz fát a tűzre. Ekkor ke1

1le

s emlékeket hagy maga után, sőt még déd- é^öccseinek is Önt fogják a rosszalkodásuk miat'

zemére vetn

i- s a történelem aranylapjain is hr

4 f°8

lal m

aÍ

d a nev

eFogad fiata

l barátom jó szívvel e tanácsokat; és ha már nindenkivel jót tett, jusson eszébe akkor majd Barangó. U- Ha pedig nem szívleli meg tanácsaimat és ros?

1 visel

i magát, meglehet arról győződve: úgy jintom, hogy még a milliomodik öccse születésnapján is vacogni fog a foga! A fenti. Levél az uj esztendőhöz. Kedves ifjú barátom ! Azt hiszem semmi esetre sem fog meg

ir

aS

u^

nl e bizalmas, vállveregető megszólításért. M* ön ifjú; még meg sem látta a világot, mik' e

z >

rásom nyomtatódott. Bár én nem tartóin magamat eS

n

e'

< s nem ragyog még szende fénynyel holdvilf a f

e)

em tet

e" jén s még negyedszázadon is in

,

n, v

agy°

k> de mégis, — öregebb vagyok, mint Ö- eze

n megdönthetetlen valóság megadja neK

n a jogot a fennebbi címzésre. Ön még ifjú csecsemő. K^

1 elpárolgott bátyja még a fehér, havas takarót I sajnálta. De ez ne ejtse Önt kétségbe fiatal bar?>m. Hiszen az emberi csecsemők között is akad ol*

n. akinek nincsen takarója. Meg különben m

íde

n bizonynyal ismeri Ön azt a korszakalkotó 'les mondást, hogy ami késik, nem múlik. Kedves bátyját a

,nul

t éjszaka temettük el, mikor az Ön születésé^ ünnepeltük. A megboldo. gult hagyott maga <

á

n emlékeket. Keserűeket és édeseket. A Jmerűk* kapott elég szidást életében szegény öreg/\őt viták oly emberek is, kik még ravatalán is gyalá

iá

k- Pe

d'g

: d

e mortuis nil nisi bene! Az édes érékekért pedig óriási dicséreteket kapott. Mégis ál'iánosságban nem sajnáljuk távozását. Ön okuljn kedves bátyja esetén. Legyen mindenkivel szenén figyelmes, jó és kedves. Teljesítse és lesse el n

f

lden ember óhaját. Ha igy tesz, minden ember éretni fogja. Lássa'zÖnök élete, fiatal barátom, oly rövid. Rongyos 65 napra van kiszabva. Ha ennél egy nappal tcább élnek, akkor már a nem éppen díszes „szökő" íelléknevet kapják. Mí túlélünk két, három, négy, sőmég több tucat ilyen fiatal embert, mint Ön. £ lássa kérem még az embereket is elfelejtik, ha él'ükben nem tettek valami jót, vagy nagyot. Hát nőket hogyne felejtenék el ilyen rövid élet után Még ezenkívül fontos körülmény az is, hogy hít^ny 365 nap alatt nem sokat lehet cselekedni. Di hát egy jótett, felér száz rosszal. Sikkasztó jegyző. Fabrlczy Soma bűnügye. Intelligens, művelt ember állott hétfőn ós kedden a gyulai törvényszók tárgyaló termében. Nyolc gimnáziumot végzett jegyzői oklevele van — és sikkasztással vádolták. Nem a nagy kaliberű sikkasztok fajtájához tartozik, kik egy helyről emelnek el lelkifurdalás nélkül ezreket. Fabriczy Soma a kis emberek pénzeinek sikkasztója és számtalan tétel alapján nőtt fel a sikkasztás összege 4—5 ezer forintra. Nem a gazdagok pénzét vitte el, hanem a szegény emberek összekuporgatott filléreit. Nyugalommal, kieszelt ravaszsággal és hamisításokkal. Köpönyeg volt a jegyzői hivatal, melynek alapján ugy forgatta embereit, ahogy neki tetszett. A szép beszéd, a tanácsok, hitegetések s a jegyzői hivatal tekintélye : sokáig elleplezték bűneit. Hiszen van sikkasztása, mely 1898-ba vezet vissza Egyik idegen összegből a másikat fizette ki, ugy ahogy lehetett; mig végre összecsapott az ár feje felett ós elmerült. Nem keli generalizálni, de Fábriczy bűneiben benne van a mai léha emberek minden gondatlansága ós könnyelműsége. Aki költ, tul a jövedelmén ós messzebb nyújtózik, mint ahogy a takarója ér. Egyik kis összeg után jön a másik, majd nagyobb, mig az összes szövevényes egészszó íonódik. Enyhítő körülmény bűneire : mondjuk nagyszámú családja, öt gyermeke volt. Mindennap öt darab kenyér; egyszerre öt ruha, öt cipő ... De meg lehet mondani azt is, hogy a kellő ellenőrzés hiánya is csábíthatta a sikkasztásokra, anélkül, hogy a jövővel gondolt volna .... Hozzájárul még töredelmes beismerése is az enyhítő körülményekhez. És a férfi, kiről azt mondja a községi bizonyítvány, hogy józan erkölcsű, köztiszA falu végén ruhát kért egy szegény zsellérjétől — nem volt már büszke — rongyos, piszkos ruhát, mely most már az ö uri testét fogja takarni. Majd pénzét oda adta a hálálkodónak. Azután ráborult a vadon homálya, aztán lépte nyomát betakarta a hulló falevél . . . Övéi, fia s leánya, sirva-zokogva, aggódva-remélve, sokáig keresték atyjukat, de őszi szellő meg nem súgta, lesárgult falevél el nem árulta, merre ment keresni megnyugovást . . . * Szomorúan telteka-^Jk'^gesteíőkő vár

áJ^

n; húgát, bár maga JjLXJJiSEF"a fájdalomtól, de a leány folyton szomorú volt s egyre azt hajtogatta: nem megy addig férjhez, mig édes atyját meg nem leli. Ily körülmények között villámcsapásként hatott a leányra a hir, melyet hirnök hozott nagy sietve, hogy ÍJa£yj4

n

a'

i a királyi udvarba kell indulnia. A szegény árva leány nem lelte helyét sehoÍ7s

egy

re sirt, ha látta bátyját, Bálintot, s ugy hitte, megszakad a szive, ha elválnak s neki magára kell maradnia. Bálint eleget vigasztalta húgát: hiszen hazajön ő nemsokára, aztán itt van a jó Anna néni, közeli rokonuk, a ki mindig vele lesz s beszédével megvidámítja lelkét ; az öreg várnagy sem megy sehova, atyjaként szereti s még a széltől is megóvja. — Aztán jól vigyázz, édes húgom, a várra, — mondotta tréfálódzva Bálint a búcsúzáskor, — mert ezután te leszel az ura s ha baj éri, válladon a felelősség érte. •Li jó leány mosolyogni próbált könynyei között s ugy nézett bátyja után, mig csak az ut pora el nem takarta. Bálint távozásával üres lett a vár s nagy szomorúság szállott a leány szivére, Oly elhagyottnak érezte magát az öblös, kongó termekben, ugy féltette távollevő bátyját, hogy kicsi szivecskéje soha sem szűnt meg remegni. Vőlegénye sem tehette, ezután nála udvarlását, őt is az udvarb? szólította a királyi szó; különben sem jöhetett volna Bálint honléte nélkül mátkája udvarába. Anna néni s az öreg várnagy mindenben kedvét keresték a szomorkodónak. Maga Klára is azon volt, hogy egyre társaságukban maradjon, s ha egyedü'-iifAe^ lennie, o

tt hagyta^ a áScMfTahol helyét sem

1"találta s a varkertbe ment, vagy pedig a várnak ismeretlenebb részeit kutatta, nézegette. — Ugy illik — gondolá magában — bátyám is mondta : vigyázzak a várra, ismernem kell hát minden kicsi részét is, A várnagy készséggel állott szolgálatára, mert igy alkalom nyilt tudását, ügyességét bebizonyítania a várak ostromlásában, védelmében. Elő is számlálta a vár minden helyiségét s megmutogatta a nevezetes helyeket, mert Kesselőkő is kiállott nem egy ostromot c. zivatarosabb —-— Oda^ártSk & börtönh^ is é

s Klára kíváncsian tudakolta célját s midőn megtudta, azt is, van-e most lakója. — Egy öreg ember, volt a válasz. — Miért van ott szegény ? Édes váraagy bácsi, hozza föl nekem, beszélni szeretnék vele. A várnagy himezett-hámozott, mert ira, Kesselőkői keményen ráparancsolt volt még régen : — Ahhoz a fogslyhoz senki se közeledjék, vele szóba állnia senkinek sem szabad, ételét-italát eresszétek le a nyíláson. Boldogtalan teremtés, nem látott élő lelket azóta ! — Egek, hová jutottam ! így sikoltott el az öreg fogoly, midőn Klára elé velették s azután az erős fény s a látottak matt való izgalomban összeesett. Klára s a várnagy gyöngéden körülvették, nemsokára fel is eszmélt ós minden világos lön előtte. Husz esztendő, nagy idő az ember éledében Hátha még a föld alatt rabkenyéren leli azt eltölteni, ha azalatt, mig lassar!cint Jep§rSgneír''iövéíé], nem láthatod az igét, meleg napj át, ragyogó csillagait, nem szívhatod az üde szabad levegőt, nem halasz emberi hangot s életed örökös némaságban, sötétségben, melyet csak itt-ott lerit fel egy-egy eltévedt napsugár, szivet elket emésztő tépelődésben telik el. Oh a rabság isszonyu egy állapot! Nézd, ez öreg togoly minden hajszála, minden ránca, megtört fényű szeme, összeroskadó teste mindmind a rabság iszonyatairól beszélnek .. . krról beszéltek Klárának is, a ki könnyes szemmel tekintett a támolygó emberre. — Mi volt a bűnöd ? kérdi, hogy megtörje a csendet, meg hogy szóval is adjon kifejezést részvétének. • — Nekem nem volt bőnöm, ártatlanul ^ártották rabláncon. \ — Az nem lehet, szólj igazat öreg 3

Inber, atyám nem tartott volna ott bün(jptlenül. — Atyád ? Ki vagy te, szép leányzó, [.i a te atyád ? — Az ón apám eltűnt egy félesztenaeje, senki sem tudja, hová lett. Neve j^űsselőkői. \ — Kesselőkői ? ! — kiáltott fel az öreg s o^a támaszkodott a legközelebbi karIsmerted- talán, ellensége voltál. életére \>

rtól tán ? \reg ember küzködött magában, Végig vodi^

c előtte élete: a boldog idők. a szép menyasszony, kinek vonásait a kérdező gyönyörű arcban vélte fölfedezni, a keserves rabság . . . s aztán világosság gyúlt agyában. Igen, igen, megoldotta a szörnyű rejtélyt. De vájjon jó lesz-e megmondania e kedves leánynak az igazat, vagy jobb lesz szót sem szólni s visszamenni a börtön fenekére ós leszámolnia ez átkozott élettel... ? — Igán, ellenségek voltunk. — Miért? kérdi a leány. — Hadd el, borítsunk feledést a multakra ; engedj vissza börtönömbe. Klára azonban jól látta, hogy az öreg el akar valamit titkolni s azért nem engedett, mig az igazságot meg nem tudta. Végre is aztán újra szólt az öreg: — a. te apád az ón édes öcsém volt, ki elásta éltemet, hogy menyasszonyom birtokába juthasson ; tudd meg hát, magad akartad igy, a te apád az én életem gyilkosa. Klára sikoltva rogyott össze, alig bírták magához téríteni. Mikor egy kissé elmúlt izgalma, magához kórette a foglyot, megbízta a várnagyot, hogy azonnal értesítse bátyját, Bálintot, az öreg birtokába bocsájtotta a várat, majd összeszedte legszükségesebb holmiját s e szavakkal szólt Anna nénihez: — Megyek Krisztus urunk jegyesei közzé, hogy leimádkozzam a szörnyű bűnt, mely atyám lelkére nehezedik; kisórj ei édes Néném, a karancsvölgyi kolostorba! Hiába akarták eltántorítani szándókától, hajthatatlan maradt. Az öreg ember sirt, könyörgött, mint egy gyermek,"elakart menni a várból, a környékből, hogy nyoma vesszen, de Klára egy hős nyugalmával tette meg rendelkezéseit, nagybátyját nem engedte eltávozni s végre elbúcsúzva tőle elindult nénjével arra az útra, a honnan nincs többé visszatérés . . . - Folytatása következik. —