Békésmegyei közlöny, 1901 (28. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1901-12-01 / 96. szám

I véve se hem gyógyítja, se nem korlátozza a tuberkulózis elterjedését; habár a statisztika adatai szerint magasan fekvő helyeken és a tengerpartokon kevésbbé szedi áldozatait e pusztító kór, mint a sík területekén. Az élet végtelen küzdelem a nagy természetben ; e küzdelmet kicsiben láthatjuk az emberi organizmus harcában a picike tuberkulótikus csirával, milliónyi felszaporodásával hatalmassá vált gümőbacillus ellen. Ama törekvés, hogy a szervezetet ezen harcban ellentálóbbá tegyük ós a tuberkulózistól megóvjuk: nem elégséges; arra kell főleg törekednünk, hogy a tüdőbeteget meg is gyógyítsuk. Elérhetjük ezt a kellő hygienikus és diaetetikus kautélák alkalmazása által, a szerint a mint azt a beteg testi állapota megengedi. Mezőn, erdőben és a szabadban való mozgás, az orvos által előirt ós ellenőrzött torna, masszázs ós hidegvizgyógymód, bőséges ós célszerű táplálkozás, a szellemet ós kedélyt szórakoztató kellemes foglalkozások: ezek mind hatékony eszközei a tuberkulózis gyógyitásának. Am mindezeket kumulative csakis e célra szervezett intézetben adhatjuk meg betegeinknek. A midőn egy alföldi szanatórium alkotása felett töprenkedünk, jól meg kell fontolnunk minden tényezőt, nehogy fiaskó legyen belőle ! Hegyes s tengerparti vidékeken már számos tüdővószes szanatóriumot létesítettek; ezek természetesen nem alkalmazhatók a mi sík terepünkön. Ámbár Németországban, főleg a síkságon fekvő Berlin körül, már tcbb sanatórium létesült. De mások ott a viszonyok, más a klíma, elannyira, hogy ezeket nem vehetjük zsinór mértékül. Egy alföldi tüdőbeteg szanatórium létesítésének alapfeltételei szerény, nézetem szerint, a következők: 1. Száz betegre, 100 holdnyi telek, ebből 50 hold erdő vagy park, 50 hold kaszáló vagy legelő, előbbi üdülő helyül, utóbbi oly célból, hogy az intézet a tejet, mely a legfőbb tápszer, házilag előállíthassa, s a konyha egyéb szükségletét is termelhesse. (A budakeszi szanatórium '20 hold területtel bir hegyek között, a hol a környék erdős, lombos és pormentes ez elegendő.) 2. Tekintettel arra, hogy nyári időben az alföldön általánosságban nagy a szárazság ós az ezzel járó porképzés : szükséges hogy a telek folyó viz mellett legyen, hogy esetleg gépek segélyével az utakat, parkot szükséghez képest bármikor öntözni lehessen. Ezzel biztosithatnók, hogy a sanatórium területe ós környéke levegője mindenkor mentes legyen a portól. B. Elkerülhetlenül szükséges jó ivóviz biztosítása céljából ártózikutnak fúrása. 4. A téli és őszi időszakban az utak járhatatlanok az alföldön; ennek folytán gondoskodni kell arról, hogy a szanatórium kőuthoz közel essék, hogy a köuton a betegeket szállító kocsi vagy omnibusz mindenkor akadály nélkül közlekedhessen. 4. Mindenek felett pedig szükséges az elősoroltak elő teremtéséhez sok 100 ezer korona! Ez a legnehezebb probléma. De bizom a vezető férfiak áldásos munkájának sikerében, hogy idővel mind ezen kérdések kedvező megoldást nyernek. dr. Reisz Miksa. Bókósvármegye tüdővósz-bizottsága nevében dr. Lukács György főispán elnök kibocsátotta a vármegye társadalmához a bizottság felhívását, a melyről mult számumában tettünk említést. Köztudomásu dolog, mondja a felhívás, hogy valóságos nemzeti veszedelem a tüdővész, mely hazánkat jobban sújtja, mint bármely más kulturnemzetet. Rettenetes kór ez, melyben évente többen halnak el, mint együttvéve az összes más fertőző betegségekben, azonkívül a szegényedés leghatalmasabb előmozdítója is, mert a félmillió tüdővöszes beteg 75%-a munkaképtelen. A kórral szembeszállni emberi ós hazafiúi kötelesség A hatályos védekezés munkaját megkezdette a budapesti szanatóriumegylet, e mozgalmat tovább fejleszteni, elengedhetetlen kötelessége az alföldi társadalomnak. Szemünk előtt pusztulnak embertársaink. A pusztulást megállíthatjuk gyászos útjában, csak akarnunk ós áldoznunk kell. Sínylődő véreinktől nem szabad megtagadnunk a csekély áldozatot ós érezzük is azt, hogy a vármegyei társadalom nem is fog elzárkózni erkölcsi kötelessége elől. Azzal az esdő kéréssel fordul a tüdővószbizottság a magyar alföld nagy közönségéhez: áldozza megtakarítható filléreit a pusztuló magyar nép megmentésére. Alakítsunk egyesületet s tegyük annak feladatává, hogy a szegény tüdőbetegek részére itt az alföldön szanatóriumot állítson. Itt pusztít a kór, itt kell a segítség. És itt kell megadni a gyógyulás alkalmát ós mód- i ját, mert hiszen beteg testvéreink, ha gon-j dos kezelés egészségüket visszaadja, to- j vábbra is a mieink maradnak, továbbra is itt, ezen a talajon, ebben a légkörben, a] a mi alföldi viszonyaink között keresik kenyeröket. A tervezet szerint az egyesületnek i lesznek: ágy-alapító tagjai, akik egyszer és mindenkorra kétezer koronával; alapító tagjai, akik egyszer ós mindenkorra tízezer koronával; pártoló tagjai, akik egyszer ós mindenkorra egyszáz koronával járulnak a szanatórium-alap gyarapításához ; továbbá rendes tagjai, akik évente hat korona ; végül rendkívüli tagjai, akik évente egy korona tagdijat fizetnek. Alkalma van tehát a társadalom minden tagjának, dúsnak ós szegénynek egyaránt, saját erejéhez mérten járulni hozzá a nemes cél megvalósításához. Az alakítandó szanatórium egyesület nemes céljának sikeres előmozdítására a társadalom hölgy tagjainak buzgó közreműködése is első sorban kívánatos, de kórelemmel fordul a bizottság minden emberbaráthoz, nőkhöz ós férfiakhoz, testületekhez és társulatokhoz egyaránt, hogy az alakítandó egyesületbe belépni méltóztassék. Az egyesület alakuló közgyűlése 1901. évi december hó 16. napján délután 3 órakor lesz Gyulán, Bókósvármegye szókházának nagytermében. Az indiszkréció. Fővárosi levél. Budapest, nov. 29. Ezt a hetet bátran nevezhetjük az indiszkréció hetének. A.z indiszkrécióról is elmondhatjuk azt a hasonlatot, a melyet a miniszterelnök szerdai nevezetes beszédében a képviselők előtt a rágalom jellemzésére felhozott, s a mely a miniszterelnök zeneórtésóről is- bizonyságot tett; ezeket mondta Széli Kálmán : „A Figaro lak o d a 1 m á-ban azt mondja Basilio a ráfogásról ós a rosszhír keltéről, hogy eleinte ez olyan, mint egy kis szellő susogása, később lesz belőle nem szellő-susogás, hanem lármásabb és hangosabb beszéd és végre dörgedelmes vihar. Igy vagyunk az indiszkrécióval. X. még csak szellősusogáshoz hasonló hangon mond Y-nak valami indiszkréciót, de egyhamar megtudja az ábcó minden betűje s kész a „dörgedelmes vihar". Az egyik, a nagyobb ilyen dörgedelmes vihar, a mely csak lassan fog ele- endesedni, talán igy sem egészen : a minisz terelnök szerdai szereplése volt s — hiszem — a „Bókésmegyei Közlöny" olvasói előtt is nagyarányú szenzáció számba ment. A néppárt „nagy gyereke", az örök támadó, nemes Rakovszky István, a képviselőház szerdai ülésén rábírta Magyarország miniszterelnökét, hogy indiszkrécióval lepje meg a honatyákat s az országot. Talán nem is az volt a legérdekesebb, a mit mondott, hanem az, hogy ki, hol ós hogy mondotta. A legöregebb, jobban mondva, a legrégibb képviselők (igaz, hogy megfogytak egy-két ciklus lefolyása alatt) sem emlékeznek, hogy ekkora nyíltsággal és részletességgel mert volna az egész ország szine előtt nyilatkozni a király dolgairól a király bizalmasa: a miniszterelnök. Persze, igyekeztek volna a nagy „indiszkréciót" Széli megrontására kiaknázni. A. régi Bánffyánusok szaladtak iziben a főudvarmesterhez s lelkendezve referáltak neki a történtekről, hogy hallhassák a választ. B á n f f y báró azonban nem volt indiszkrót s nem jött elő készületlen beszéddel, hanem egy napi halasztást kórt a válaszadásra. Másnap azután diszkréten ugy nyilatkozott, hogy nem kiván nyilatkozni. A volt miniszterelnök tehát fölöttébb diszkrét volt a nyilatkozásban; de indiszkréció folytán e sorok irója oly formán értesült, hogy BánfFy báró a tettaiben kevésbbé volt diszkrét, a mennyiben — igy mondják — minapában thóaestólyt adott s arra hivatalos volt — a „nagy gyerek": Rakovszky István. Ellenzéki körökben azonban Széli Kálmán meleg napját csak amúgy fóllválról emlegetik. Könnyű neki ! Ha a korona rossz néven is veszi tőle az „elszólást" s nem lesz a felség előtt grata persona, ugy hogy „érdemei elismerése mellett" felmentik a miniszterelnökségtől, Széli Kálmán akkor csinál csak jó cserét: otthagyja ráadásul képviselőséget is s bevonul a bankokhoz, s hol az inkompatibilisség folytán sok nagyságos, méltóságos és kegyelmes ur kényelmes széke vár gazdára. Igy aztán megszabadul attól a 25 ezer forint kiadástól is, a mit a miniszterelnökség diszes állására ráfizet. Igy fáj az ellenzékieknek Szeli Kálmán teje, a mely nem is fáj ; nyugodt, fegyelmezett ós világos, mint a miniszterelnök egész egyénisége. Ez lett volna az egyik, s* nagyobb indiszkréció, a melynek vége must szövődik Bécsben, a hová a miniszterein/<k felment, hogy kikérje a korona utólagos jóváhagyását szerdai, nagy diadallal végződött szerepléséhez. V A másik indiszkréció nem a politikai élet kulisszái közül került elő, hanem a kulisszák valódi hazájából, a szinház köréből származik. Egy heti lapunk cikke volt az indiszkréció, a mely egyik fővárosi szinház legújabb primadonnájának művészetéről azt igyekszik kideríteni, hogy zárkózott (hogy ne mondjuk: zárdai) magán élete káros befolyással van művészeti fejlődés-ére s követendő póldákul állítja a fiatal művésznő eló a színpad azon hírességeit, a iiket magánéletükre való tekintettel bizonyára nem hoznának szóba pl. a felsőbb leányiskolákban. Szó sincs róla: a cikk igen elmés és eredeti volt, esztétikai nózőpontokkóítélkezés. Irta: Catulle Mendés. A legigazabb ember is hétszer esik el napjában, mondja az írás. AZ Úristen tehát megunván a megholt lelkek vizsgálá" sát, akként intézkedett, hogy a másvilágba kerülő lelkek fölött a pokolban fetrengő elkárhozott lelkek üljenek törvényt, mert hiszen ők tudják legjobban megítélni, mi bün és mi nem bűn. AZ elkárhozott lelkek azonban igen sokszor túlságosan szigornak ós persze mindenkit örök kínszenvedésre Ítélnének. Ezért a jó Isten minden ülésükre elküldi egy gyöngéd szivű arkangyalát, kinek az a feladata, hogy a mennyei kegyességet gyakorolja. * Aznap három különösen szigorú elkárhozott lélek ült a birói székeken: AVÍnain, Papavoine és a sápadt Lacenaire. Egy ember ós egy asszony fölött kellett ítéletet mondaniok, akik rettentő gyilkosságot követtek el. Biztos, hogy a túlvilági ítélőszék e gyehennának legtüzesebb lángjai közé küldi őket. Bevezették a vádlottakat. Halandó testük nem volt rajtuk többé, de azért — mint már szokás — olyanoknak látszottak, mintha még élnének; a két lény azonban rettenetes jelenség volt. Vének, nagyon vének voltak ; ocsmány hajuk szürke színű, orruk vörös bibircsekkel borítva, ajkaik lelógok. Az alvilági birák ugyancsak hozzá voltak szokva mindenféle csúfságokhoz, de azért mégis eliszonyodtak a látásukra. Az ember is, az asszony is sánta és púpos volt, az ember a jobb szemére, az asszony a bal szemére vakoskodott; meglátszott rajtuk, hogy ifjú korukban is Kimondhatatlan csúnyának kellett lenniök. De tulajdonkópen mi is volt a bűnük. Az, hogy megvertek, megkínoztak, meggyilkoltak egy majoros embert, kinek utja a házuk előtt vezetett el; azután még a holttestet is agyba-főbe verték, akárcsak I a megdühödött vadállatok, sőt még talán foggal is megtépdesték imitt-amott! A majoros ember természetesen bevádolta őket és jelentékeny büntetést mórt számukra: három vagy négyezer esztendőt a tisztító tűzben ugyanolyan kinok között, amilyeket ő szenvedett mikor meggyilkolták. A csúnya vén ember és a csúnya vén asszony beismerte a bűnt. De amellett nagy alázatosau, reszketve jelente'tók, hogy valamit mondani szeretnének a vódelmőkre. — Ugyan minek? — mondá Avinain. — Ugyan mivel menthetnék magukat? — mondá Papavoine — Hiszen világos a dolguk, ,'mint a nap mondá Lacenaire. De az Ur arkangyala, a kegyesség hírnöke fölemelte kezét: — Azt hiszem, meg kell hallgatnunk, amit mondani akarnak. A vén ember beszólni kezdett hát. — Most hetven esztendeje egy áprilisi reggelen törtónt, hogy Veronikával legelőször találkoztam zöldelő fák árnyékában egy domb tövében. Olyan szép lány volt ő, én meg olyan szép legényke voltam, hogy mindketten elbűvölten álltunk, amikor megláttuk egymást Az elkárhozott lelkek elámultak és nagyon szerettek volna felkacagni, mert hiszen olyan bizonyos volt, hogy a kót nyomorult alak fiatal korában se volt sokkalta szebb. De •'•.z arkangyal közbe szólott: — Csönd legyen! hallgassatok. Az aggastyán pedig beszólt tovább : — Bizony, sohse láttam olyan rózsaszínűt, mint a Veronika szája, soha olyan remek kéket, mint az ő kót szeme ; ós azóta ő is igen gyakran megvallotta, hogy amint ott legelőször előtte állottam, szebb férfit még sohse látott! Együtt tértünk vissza a faluba ós egy hónap múlva megesküdtünk. Boldogságunkat tiszta lehetetlenség szavakkal leirni. Kimondhatatlan gyönyört, végtelen örömet éreztünk a gondolatra, hogy ezután mindig egymásé leszünk, egymásé maradunk. Jól tudtuk azonban, hogy boldogságunknak irigyei is vannak ! — Kunyhónk körül nem ritkán kacagás verte föl a csöndet, ablakunkat kővel dobálták meg és mikor vasárnap a templomba mentünk, gúnyos beszédeket hallottunk a hátunk mögött. Csakhogy mi a leányok, legények gonoszságaival nem sokat törődtünk. Feleségem igy szólt: „Lám, dühösek, hogy a legszebb férjet kaptam !" En pedig mondám : „Haragusznak, amiért a világ legszebb leánya lett a feleségem !" Aztán meg-megálltunk a fák mögött ós megcsókoltuk egymást. — Furcsa . . . mondá Avinain. — Nagyon furcsa...mondá Papavoine. — Halljuk tovább.,, mondá Lacenaire. — Beszólj, öreg ember ! mondá az Arkangyal. * Az aggastyán tovább beszólt: — A dologban az volt a különös, hogy mult nagyon az idő, de mi ketten mindamellett szépek ós fiatalok maradtunk ; a többiek megvénültek, mi pedig üdék és frissek voltunk, mint a harmatos virág. Sokszor számolgattam az ujjamon és bé kellett látnom, hogy folyton idősebbek lettünk. Elmúlt negyven óv ! azután ötven, ötvenöt, hatvan ós még több is. De Veronika rózsa ajkán s kék szemében mindig tavasz nyílott; ölelésén pedig mindig csak azt vettem észre, hogy ón vagyok a legszebb férfi a föld kerekségén. Különben, jegyezte meg az öreg gyilkos, nézzenek csak reánk a biró urak ! Hát nincs igazam, hogy ilyen gyönyörű kót ember nincsen is több sehol ? Ah ! milyen szép is az ón feleségem ! De kérem ne nézzék soká, mert bele szeretnek ós ón féltékeny leszek. birák ajkaikba harapdáltak, hogy nevetésüket visszafojtsák, mert hatósági személyekhez nem illik a pajzánkodás. Azt azonban nem tudták megállni, hogy ne szóljanak közbe. — Mindezeknek . . . mondá Avinain. — Semmi közük... mondá Papavoine. — A gyilkossághoz, mondá Lacenaire. — De mégis hallgassuk végig, mondá az Arkangyal. * A aggastyán tovább beszólt: — Engedelmükkel, uraim, igenis van közük hozzá Egy nap feleségemmel együtt a kapu előtt szívtuk a friss levegőt, amint egyszerre csak arra jött egy ember, aki — tisztesség nem esik, mondván — kissé kapatosnak látszott. De mi ketten nem sokat törődünk vele. Egymásra néztünk! Megcsókoltuk egymást! Feleségem sohse látszott olyan megenni valónak ós olyan gyöngéd szenvedéiylyel ölelt át, hogy szivem hevesen dobogott örömében amikor fülembe súgta: „Oh de szép vagy ón szerelmem !" Akkor aztán r.agy nevetés támadt. A kapatos ember megállt ós reánk nézve, majd megpukkadt nevettében. „Oh ! oh ! a rusnya vénasszony!" Képzelhetik, biró ' urak, milyen haragra lobbantam. „Adta csúf vén bolond teremtése!" Veronika dühösen felkiáltott. De a kapatos ember nem hallgatott. „No ilyen szörnyeket se láttam eddig. Huh de ronda az a szürke hajuk ; micsoda bibircsek vannak az orrukon, hogy lelóg az ajkuk! Biró urak ! Ilyen hazugságok hallatára nem bírtunk magunkkal többé: ott az országúton megöltük a bolond embert, aki nem látta meg rajtunk, hogy fiatalok és szépek vagyunk ! — Meg van a beismerő vallomás: el velük az örök tűzbe! — kiáltá Lacenaire. — Ugy van, ugy van — mondá Avinain. , Es Papavoine két társához hasonlóan adta le a szavazatát. A.Z Arkangyal azonban igy szólott az öreg férjhez : — A Paradicsomba fogtok menni, szelid lelkek és ott olyanokká lesztek, aminőknek magatokat gondoljátok. Jól tettétek, mikor azt a gonosz embert megöltétek az országúton, mert ő kis híjjá, hogy ki nem ölte belőletek azt, ami az életnél is drágább: a szerelemnek ós a szépségnek képzeletét!