Békésmegyei közlöny, 1899 (26. évfolyam) július-december • 53-76. szám

1899-07-30 / 61. szám

XXVI. évfolyam. B.-Csaba, 1899. Vasárnap julius hó 30-án. 61. szám. BEEESHEGrI POLITIKAI es VEGYKSTARTALMÜ LAP. Szerkesztőség : Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön y i kr Apponyi-utcza 891/, sz. (Zsilinszky-féle ház) a ELŐFIZETÉSI DIJ: Egész évre 6 forint 8 forint. - Negyed évre . hova lap szellemi részét illető közlemények Előfizethetni: helyben a kiadóhivatalban, vidéken » posta utján utalványon. Előfizetni bármikoi lehet, évnegyeden belül is. küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetéseket lapunk számára elfogad bármely jónevü fővárosi és külföldi hirdetési iroaa. Kiadóhivatal: Apponyi-utcza 891/ 4 sz. (Zsilinszky-féle há» hova a küldemények és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő ,Nyllttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Petőfi! Ötven évvel ezelőtt a lángész csil­lagrendszerében kihunyt egy nap. Pe­tőfi Sándor meghalt. Meghalt ? . . , Eltűnt a segesvári csatasikon, nem látta azután senki, de meghalt-e? . . . Hitt-e valaha ez a nemzet az ő. halálában ? Nem várta-e törhetetlen hittel, örök bizakodással, hogy visszajő? Legendás ködbe bur­kolt alakja nem tűnt e fel majd itt, majd ott és a székely havasok kö­zött nem látják-e most is bolyongani őt? S mesevirágokkal átszőtt törté­nete szájról-szájra száll. S alakja mindegyre tisztábban tündököl a mi­thykus fénye ködben és átragyog ez­redévek homályán is. Ötven éve annak, hogy utoljára látták őt. Amikor a magyar szabad­ság egét elfedte, gyászba borította az északi felleg, akkor eltűnt ő is. És azóta folyton növekvő szeretettel veszi körül őt ez a nemzet. Mert hiszen vannak poétáink, nagyok és nagyob­bak. De Petőfi Sándor a mi lelkünk­nek, a mi szivünknek az igazi egyet­len költője. Ő benne szinte testet öl­tött a magyarság géniusza és az ő költészete igazán onnan való „az Al­föld tengersik vidékéről". És az élete, az ő pályafutása oly egész, oly hatalmas, tökéletes volt, hogy sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem lehet. Petőfi Sándornak ugy kellett élnie, amint élt és ugy kellett eltűnnie, amint eltűnt. Zengő csatadala végig kisérte szabadság; harczunk egész felséges tusáját. Ő már akkor „véres napokról" álmodott, mikor még senki sem sejtette a for­radalmat. És ott volt mindvégig a harczban. A márcziusi nagy napon is, de akkor is, a mikor „három na­pig dörgött az ágyú Vizakna és Déva között". És az utolsó ágyudörgéssel elnémult ő is. Ötven esztendő elmultával ime ünne­peljük őt. Jól esik ünnepelnünk, mert hiszen önönmagunkat, a magyar faj diadalmas géniuszát ünnepeljük benne. Ünnepli őt az egész ország. Ennek a magyar földnek a szive rezdül ta­lán meg egy bánatosan szerelmes dob­banásban, amikor ezrek összegyűlnek a segesvári mezőn és az ő nagysá­gát ünneplik. A segesvári mezőre el­zarándokol az országgyűlés küldött­sége; annak a népképviseletnek a kül­döttsége, amelyet ő segitett megte­remteni. Elzarándokol a kormány kép­viselője, azé a parlamentáris kormányé, amelyet ő segitett megalkotni. Elza­rándokol az az irodalmi társaság, amelynek az ő neve ad létjogosült­ságot. És mindenekfelett elzarándo­kolnak ezrei a magyar népnek, a mely­nek ő dicsőséget szerzett, a mely őt a szivébe fogadta. Nem érdemel nők meg Petőfi Sán­dort, ha méltón nem ünnepelnénk őt. „Az a nemzet nagy, amely becsüli nagyjait." Ő ugy szerette volna nem­zetét nagynak és egységesnek látni, ut ünnepelvén ime, nagy és egységes ez a nemzet. Az ő neve egyesit és kibékít mindenkit, aki magyarnak vall­ja magát, az ő reá való emlékezés belopja a lelkesedés tüzét a hideg szi­vekbe. Ötven év óta a Petőfi Sándor ha­tása alatt áll a magyar nemzet. Öt­ven év óta az ő dalaiból tanul lelke­sedni a magyar ifjúság és ötven év óta az ő '„Talpra magyar "-ja lángol máiczius idusán az ajkakról. Ö benne találta meg a magyar irodalom a ma­gyar népet és ő által hódította meg a magyar nép Magyarországot. A magyar népnek nemzetté levese az ő diadala. A Petőfi Sándor hatása nagy és örökkévaló. Hatása nemcsak a korára volt, hanem mi teánk is és azokra is, akik utánunk jönnek. Pe­tőfi Sándor azok közül való, akik örökké fiatalok, soha tul nem hala­dottak. Petőfi Sándor nem egy párté, nem néhány emberé. Hiszen az ő nagy szivének még az a szeretet is kevés volt, a melylyel nemzetét körülövezte. Hiszen ő a világszabadságért, az egész emberiség üdveért harczolt Azért esett el ott a segesvári csatasikon, a hová most őt ünnepelni megy nemzete. A millióké immár ő. A ki visszatért az istenstenségbe, amelynek része volt. Glóriás alakja egyre nő. Glóriás alakját mesevirágokkal fonja át a nép szeretete. Hatása nagy és örökkévaló és lángoló lelkesedés kél most is dalai nyomán. Mezőberényben megyénk köz­művelődési egyletének ünnepélye or­szágos nevezetességű; de a lánglelkü Tyrrtheust dicsőitik minden olyan kör­ben Békés'megyében, hol a honszeretet csillaga ragyog. A magyar Géniusz ünnepe ez. Áll­jatok körülte ihletett lélekkel. Pető­finek ne félszázados halálát ünnepel­jétek, mert Petőfi nem halt meg; Pe-1 tőfi él s élni fog időtlen időkig! | A kihitelezésről. — Levél szerkesztőhöz. T. Szerkesztő ur 1 Körülbelül két évvel ezelőtt az „Oestr. Ung. Incassoverein" körlevelet intézett összes levelező tagjai­hoz. a melyben a kihitelezés szabályo­zását a „centrumból" kezdeményezvén, erre nézve szakvéleményüket kérte. Minthogy az emiitett egylet panaszai majdnem ugyanazok voltak, mint a „Bókósmegyei Közlöny" által a helybeli kereskedők panaszaiként felsoroltak, le gyen szabad akkor adott véleményem kivonatát és pedig a helyi viszonyokhoz alkalmazva, felhasználnom azon okok megvilágitásara, amelyek a kereskedők­nek a kihitelezósre vonatkozó egyesülő sét, ugy mint egyéb közhasznú akcióját, is lehetetlenné teszik. Nem akarom azon rég elmúlt időket felidézni, a midőn a kereskedelem fon­tosságát már osak azért sem kellett bi­zonyítani, mert az maga egy nagyhata­lom volt, a mely országok sorsát is in­tézte és a midőn a müveit kereskedő előkelő helyet foglalt el a társadalom ban, csak a jelenlegi állapotot, —amely a réginek éppen ellenkezője, — akarom vázolni. Ma a „kereskedelem" egy oly foga* lom, a mely csak öszszeaégében jelent valamit, de nem részében, mert a „ke­re-kedő" mint szó jelent ugyan olyan egyént, aki kereskedelemmel foglalkozik, nem abban az értelemben azonban, mint az „iparos" egy oly egyént jelent, a ki valamely iparágat folytat, mert míg ipa­ros csak az lehet, aki valamely mtser­séget megtanul, tehát képesítéssel bír, addig kereskedő lehet bárki, ha írni, olvasni sem tud, csak az iparengedoly­órt járó néhány forintot képes legyen megfizetni. Ennek következtében a mai keres­kedelem a külömböző foglalk jz isu egyé­neknek oly egyvelegéből áll, a melyben az érdekközösség iránti érzék nim Jl Isten és a költő. Irta»: Eelencéresi Dezső Komor, homályos, szürke kis szobában Ül a költő és ráborul az est. S rajongó lelke a sötét homályba, Kagyogó, fényes, nzines képeket fest Tüzelő homlokát kezére hajtja Es lázban égve nézi ait a képet . . Lelkébe zsong a szabadság danája Amelylyel ébieszté, a magyar népet. És fájdalommal borúi a papirra — Lelkét a múzsa elragadja messze — Hogy az utolsó halálküzdelemre, A nép szivében lelkesedés lesz-e ? S bolyong a lelke puszta síkon, bércen, Bejárja végig a magyar hónát. . . . Majd csendesen, mint esti szellő árja Majd viharral, mint szélvész rohau át. Majd a virágos tiszaparti réten, Pihen meg a gyors, zugó fergeteg, Majd szeretettel zárja kebelébe, A költő lelkét a vad rengeteg. . . . Majd felcsap mostan hirtelen az égre, S a csillagok közt szári yal szabadon, És elmarad a vadvirág a téten És elmarad a rengeteg vadon, . . . S költő lelkét csillagok körében Egy fényes angyal magával ragadja, S az Úr szelid fenséggel a szemében, A költő lelkét Szine elé fogadja. „Minek élsz ott te lenn a nagy világban, Mikor szünetlen mindig itt bolyongsz. A te világod itt van s nem a földön, Csak a halhatatlanságért ragyogsz ! A mit kivánsz megadom én neked, Halhatatlan lesz neved, éneked. De ne maradj lenn húba, bajba, ködbe, Maradj velem, az én kegyelmem föd be !'* „Oh nemzetemnek istene, nagy isten, Ne kivánd tőlem, hogy maradjak itten. Tekints te le, És tekints szét a küzdő nemzeten, Hol a szabadság magját én vetem. Ha most elernyed ős elalszik, Nem ébred fel többé soha, soha , . . Ne tarts te vissza, Ne légy a nemzetemhez mostoha. - Ha győzelemre vitték a dalok, Akkor, ha úgy kívánod meghalok !" „Legyen hát igy. Es küzdő nemzeted, En akarom és akkor győzni fog, Tekints te le, a végtelen nagy űrbe, Hazád csiliaga nézzed, már ragyog. L-gyen hit igy — s akkor ha a magyar i-a A bűneért még ily tusát bocsátok, Megengedem kegyelmesen, hogy arra A földre szállj — megengedem neked Hogy lelkesítse őket ismét Buzdító éneked. „Leborulok előtted istenem, Hiszen gyötört magyar hazámon Ki könyörülne akkor, ha te nem. . . . Figyelem régen azt a csillagot, Halvány, ködös volt és — most csillog ott Hát győzelemre mennek a dalommal, — Mibe a lelkem sirtam én bele , Hát győz a jobb s szabad a magyar nép : A küldetést bevégeztem vele, Es mégegyszer leszállni majd a földre, Oh véghetetlen ez a kegyelem . . . Hozzád jövök, Csak adj dicső halált a küzdelembe', Ha ily kegyelmesen bánsz már velem ! Dicső halált a csata mezejen, Hogy kűldelemből érjek ide én. „Úgy leszen az. Eltűnsz, mint üstökös É- hiigyod a földet, mely rögös, K ide, Hogy majd leszállj megint!" . . . És a homályos, szürke, kis szobában A költő arcán túlvilági fény, Hogy szabad lesz örökre a magyar nép, Szivében megfakadt már a remÓDy. És emeli kezében a papirt, A melyre lángolóm tűzzel irt, S ott áll azon: „ . . . Ott essem el én, A harcz mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül . . * S meghalt a költő a csata zajában. És sírt a puszta, sírt a délibábja, És sírt a nemzet minden gyermeke, Siivünkbe olvadt emléke dalával És termett róla, fájó, bús rege. Mesébe illő volt is élte sorja És szívfacsaró, gyászos a mese . . . — De hogy a költő nem jő vissza többé, Ne higyje azt, ne higyje senki se' ! . . . Ha küzdelem szakad megint a honra, Múlhat száz emberöltő : Leszáll hozzánk a költő ... I Annuska. Irta : Timon Dénes. Ah! Annuska, jó napot! Kegyed itt? No ez szép 1 Annácska nem felelt egy szót sem, köszönésem is alig viszonozta. Mohás, nagy fenyőnek támaszkodva, rop­pant komolyan nézett maga elé. Még egyszer kérdeztem: Hogy jön ide Annuska az erdőbe ? egyedül, ily messze ? Hisz képzelheti, hogy a mama, meg mi többiek, mennyire kerestük. Annuska még most sem felelt, ajka remegett, orrczimpácskái kitágultak, sze­mei megteltek könnyekkel és elkezdett keservesen, hangosan zokogni. Hiába csendesítettem, csak ai nái ke­servesebben sírt. Igazán nem udtam, mi van vele, nem értem a dolgot, hogy kerül ez a szép kis lány ide az erdőbe, oly messzire a társaságtól és mi az oka ennek a kétségbeejtő zokogásnak ? Hisz Annácska maga az élet és pajkosság. Itt a fürdőben is az a velemóny róla, hogy nem egy pajkos fiu, hanem három ördög veszett el benn**. „Annuska" — szóltam hozzá ejé z komolyan — „hallgasson egy kissé idi. u Megfogtam kezeit s igy kényszeri tettem, bogy figyeljen reám. Mondja meg Annuska egész őszin tén, jó barátjának tart engem ? igen vagy nem? Annuska abban hagyta a sirast, de azért könynvező szemekkel mondta, hogy : „igen". Köszönöm kedves Annus­ka, most hát beszélje el jó barátjauak, hogy mi van magával, arra előre figyel­meztetem, hogy ne mondja daczosan : „semmi", mert én látom, hogy magács­kával történt valami, a mit maga bor­zasztónak tarthat, mert különben nem ülne itt az erdő belsejében és sima, mint valami elátkozott kis mesebeli princese, holott képzelheti, hogy a mama, Lili, a kis doktor, meg a szegény gouvernant reggel óta keresik, nm is a keresésére indultam és igy jutottam ide Maga kis desentor. Tréfára akartam fordítani a beszédet, de nem sikerült Mihelyt elhallgattam, megint a fára borult ós sirt hangosan, keservesen, hogy szegény 15 éves szi­vecskéje majd megszakadt. No ennek a fele sem tréfa ! Mi bántja vagy ki bántotta magácskát ? gyónjon meg nekem mindent, csak nem fog régi jó barátja előtt titkolódzni. A leányka még most sem felelt, ugy állt ott halvány arczczal, könnyes sze­mekkel, mint maga a bánat és keserű sóg és e mellett mégis majdnem komi kus volt. mert gyerekes matróz ruhája, kaczér kis sapkaja és vállára eső tömött hajfürtei sokat elvontak tragikus visel­kedéséből. — Becsület szavan ra mondom Aa­nuska, hogy addig nem megyek el innen, mig miodent el nem mond. És ezzel le ültem a fenyő alá, levetettem kalapomat ós ugy helyezkedtem el, mintha napokig akarnók ott maradni. Dgy látszott ez imponál ez én kis barátnőmnek, mert felszárította könnyeit és leült mellém.

Next

/
Thumbnails
Contents