Békésmegyei közlöny, 1898 (25. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1898-05-22 / 41. szám

XXV. évfolyam. B.-Csaba, 1898. Vasárnap, május hó 22-én. 4l-ik szám. f BEKESMEGY ZLONY POLITIKAI es VLür YESTARTALMU LAP. Szerkesztőség^: Appoi.yi-utcza 891/

4 sz. (Zsilinszky-féle ház) a hova lap szellemi részét illető közleményen küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ: Egész évre 6 forint. - Fél évre 3 forint. - Negyed évre 1 frt 50 kr. Ef.ysn nam ira 8 kr. E1Sfizethetni: helyben a kiadóhivatalban, vidéken a posta utján utalványon. Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Hirdetéseket lapunk számára elfogad bármely jónevű fővárosi és külfföldi hirdetési iroda. Kiadóhivatal: Apponyi-utcza 891/

4 sz. (Zsilinszky-féleház hova a küldemények és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Tisztviselőinkért. A héten megtartandó kö/gyülésnek egyik igen fontos tárgya lesz azo i emlékiratnak tárgyalása, melyet a tiszti nyugdijintézet igazgató-választmánya mutat be, kérvén a közgyűléstől, hogy három éven keresztül egy-egy százalékos megyei pótadó kivetésével az alapot kiadásaira képessé tenni szíveskedjék. Bizonnyal a legsúlyosabb okok kívánják ezt az előterjesztést, mert különben nem választották volna ezt az időt, melynél alkalmatlanabbat keresve sem lehetett volna találni. Az okok azonban kényszerítők. Az alap, melyet amúgy is szegényesen dotált 1882-ben, a megalakuláskor & vármegye, többé nem képes folyó kiadásait viselni, pedig a tisztviselőknek további megterhelését nyugdijalapjukra uem kívánhatjuk. A nyugdijalapot 1882-beu létesi tette a vármegye és az amúgy is csekély 35'395 frt alap, melyet e célra megszavazott, 3% adott ki, azt érte el, hogy a hivatalnoki pálvához o-la édesgették azokat az elemeket, kiknek muukája administraciónk javára ma oly dusau kamatozik. Soha jobli, hasznosabb befektetés uem volt még, mint az a 3°/o-08 megyei pótadó : a hivatalnoki munkaszeretetnek adott szárnyakat s azokat vonta be, kik odaadó, hűséges tevékenységre szentelték erejöket. A hivatalnoki becsvágy csak ott kezdődik, a hol az existentia valamennyire is biztosítva van. Szolgálati képtelenség esetére, nyugdij nélkül pedig nincsen biztosítva semmiképpen Nagy kár, hogy tizenhat éven belől az alap növelésére nem tették meg azt a szükségszerű lépést, melyte most a kényszerítő „muszáj" kötelezi : Békésmegye törvényhatósága tudatában volt kötelezettségének s a miut ma sincs kétségünk a feleihogy jóllehet a legrosszabb időben történik az előterjesztés, mikor a mezőgazdaságból élő vármegye Ukosaiuak egy kínálkozó termés utáu ügyeit rendbe kell hoznia, — hogy mondjuk : a közteher megszavazása minden illúzió nélkül keresztül megy, — régebben is, különösen az áldás éveiben a pótadó révén hozzájuttatta volna az alapot azon eszközhöz, mely, amig az alapot kiadásaira képesiti, egyben megmenti a tisztviselőket, hogy oly terhes hozzájárulással legyenek kéuyszeritve a szolgálatképteleuség biztositékát megszerezni. Különösen lehetett, sőt kelletett volna az alap öregbítésére akkor gondolni, mikor a vármegyei szolgákat és utbiztosokat a nyugdíjra jogosítottak közzé felvették, mert miután ugy is evidens volt, hogy az alap még a tiszti- és kezelőszemélyzet nyugdij kiadásait sem birja már meg idővel, kétségkívül föuuforgott auuak biztos tudata, hogy az alap öregbítésének szüksége múlhatatlanul előáll. Mindezeket pedig elmondtuk azért, hogy mindazok előtt, a kik a most kért egyszázalékos pótadót megszavazzák, tisztán álljon, hogy voltaképpen ezen összeg már régen esedékessé vált s ugy voltunk vele, mint a halogatós ember a fogfájásával. Az előtt is bizonyos, hogy fájdalmán csak a hidegvas segit, ám mégis akkor határozza el magát a kihúzására, mikor ez a műtét legjobban fáj. A tiszti nyugdíjalap dotációja is régen kényszerű s halaszthatatlan dolog és csak a pótadóval kelletleukedni nem akaró nyugdijintézet igazgató választmányának a késedelmezése, a mely megvárta a tizenkettedik órát, igy a kérdés nem került a tizenhatévek alatt szőnyegre Ismételjük: mi a magunk részéről egy csöpp aggályt sem tápláluuk, hogy a kivánt pótadót a törvényhatóság meg ne adná, hiszen auynyi munkaerőnek existenciáját érdeklő kérdésben a garasoskodásnak nincs helye s amúgy is szemben a tisztviselőkkel, akit nyugdíjjogosultsággal választ, kötelezettségei vaunakde hiszen a kérdést nem is a kötelezettségei, hanem a sziv szempontjából kell tekinteni. Az a törvényhatóság, melynek áldozatkészségéről az emlékirat szól, mindenkor azonosította magát tisztviselői ügyeivel és midőn a kért s három évre szóló egy százalékos pótadóí megszavazza, egyben elvi határozatot provokál abban is, nem kellene-e a nyugdijszabályzatnak némely, a tisztviselőkre igen terhes szakaszain változtatni. Igy az 50%-os belépési hozzájárulás, az évi 4<>/

0 levonás az előléptetésnél, a fizetés különbözés 30%-ával való megterhelés, nagy rázkódtatásokat okoznak a tisztviselők háztartásában, ezeken segíteni kell, mihelyt az alap növekedésével mai terheit megbírja és meggyarapodik. Ha tisztviselőnknek existenciáját biztosítják, ükkor voltaképpen közigazgatásunkat tettük gyorsabbá és jobbá. Mert minél goudmentesebben működik hivatalában a tisztviselő, an nál kamatozóbb és dúsabb muukája a közre. Vegyük ezt tekintetbe s ne pekuuiaris szempontból ítéljük meg az egy % emelésére vonatkozó javaslatot, melyet a beálló szükség kény. szeritő oka terjeszt be éppen erre a közgyűlésre. Egy kis politika. — A „Békésm. Közlöny" fővárosi tudósitójától. — Budapest, május 21. A béke oly biztosan áll, hogy Krieghammer közös-hadügyminiszter (kinek Allah növessze meg a szakállát és apassza le a milliók iránti szörnyű étvágyát), nem merte a delegácziókat háboru-hirekkel megdolgozni. Eddig az volt a szokás, ha uj ós uj milliók kellettek, akkor hetekkel előbb a mindig készletben álló keleti kérdés elsötótülóséről irtak az officiozusak. De most elmaradt. Nem maradtak el a milliók. Talán azért, hogy az Aesophus meséje ne ismétlődjék : hogy majd akkor se higyjék el a háborút, ha a Levantén végigbőg egy tengeri mordály ? - nem lehet tudni. Egyet azonban lehet kétségkívül, azt, hogy a mikor a közös hadügyi' kormány 30 milliót kér póthitel alakjában, (tehát már ennek egy részét elköltötte) akkor korántsem lehetnek olyan csekélyke célok a szőnyegen, mint azt Spaun altengernagy kenetes ábrázattal elmondotta. Czirkáló hajócskákra, kisebb naszádocskákra a birtokainkat képező Levante megvédése érdekében nincsen szükség és bár azt is loyalis módon készek vagyunk elhinni, hogy a harminc milliós póthitel nem gyarmatpolitikára kell (arra ugyan édeskevés, ha pénzzel akarnak gyarmatpolitikát s különben is későn keltünk mi föl arra), de hogy az uj póthitel mögött, éppen ez ínséges évben nem lappangnak nagyobb tervek, ezt higyje, a ki akarja. Megerősít bennünket a delegáczió magyar felének készséges szavazata ebben a hi tünkben. Mert bármily véleménnyel le„BékésmegyeiKöziöny"tárcáia. Az őrnagy ur házasodik. — A „Békésmegyei Közlöny" eredeti tárczája — Mikor az ember siet, rendesen akkor éri valami baleset. Ugy jártam ón is. Éppen Csillagházára siettem sürgős tárgyalásra, és ime uramfia 1 Várföld előtt eltörik a kocsi tengelye és ón ott rekedek addig, mig a tengelyt helyreütik, besétálja n a városba, mert hát itt az al földön minden falu városszámba megy. A mint a főtérre jutok, csodálkozva látom, hogy az emberek csoportokba ve rődnek össze és nagyfontoskodva vitatkoznak. Hm I gondoltam magamban, itt valami nagy dolognak kellett történnie. Kezdtem találgatni. Talán csak nem tört ki a hábotu azóta, hogy hazulról eltávoztam? Azt tudom, hogy a spanyolok az oceánon amerikaiakkal hadakoznak; de hát mi közük ehhez a várföldieknek ? Aztán arra gondoltam, hátha a buza árának hirtelen feiszöktetóse az izgatottságnak oka? Hihetőleg a várföldieknek sok buzájok van a magtárakban ós most azon tanakodnak, hogy kinek adják a sok búzát, a Spanyoloknak-e vagy pedig az Amerikaiaknak? Arra a gondolatra is jöttem, hátha valami merénylet, gyilkosság, vagy szerelmi dráma törtónt; mert habár — sajna I — már jóformán mindennapivá lesznek az ily események az alföldön, minden egyes eset mégis felkavarja a nép csendes haogulatát. Kíváncsiságom nőtten-nőtt. Azért a legközelebbi csoporthoz lépve, igy szólítana meg az atyafiakat : „Jó emberek, mondják meg nekem, mi történt itt, hogy igy csoportosulnak. — Hát az ur nem tudja — szólt az egyik atyafi s szánakozó tekintetet vetett rám — No hát, hogy tudnám ón mi történik Várföldön, mikor Vandháton lakom ós csak azért maradtam itt, mert eltört a kocsi tengelye. — Látom már — szólt ugyanaz — hogy nem idevaló — tehát elmondom az urnák, ha kíváncsi rá, hogy mi itt az újság. — Mondja már, nagyon kíváncsivá tesz. — Hát azt beszélik városszerte, hogy az őrnagv ur házasodik. — No, gondoltam magamban, abból nem lettem okosabb, mint voltam azelőtt. De bát ki az az őrnagy ? — Hat ki volna más ? mint Várföld őrnagya. — Hm I tépelődtem magamban, a dolog kezd érthetetlen lenni. Arról móg sohasem hallottam, hogy valameiy város vagy falu őrnagyot tartson. Azt tudom, hogy van városkapitány, de hogy város őrnagy léteznék az újság előttem. Sietve kérdém, nehogy az atyafi észrevegye za varomat, hát mire jó az őrnagy ? — Nem a város tartja, hanem itt lakik — szólt az atyafi. — Hát mi nagy dolog van abban, hogy az őrnagy ur házasodik ? avagy talán nem tudják kendtek, hogy már a paradicsomban mondá az ur, hogy nem jó az embernek egyedül lenni. — Igaza van az urnák; hanem mi azt hisszük, hogy azt az ur Ádámnak mondta, ki akkor még fiatal legény le hetett; hanem az őrnagy ur már nem fiatal többé s mosolyogva tekintett széjjel az atyafi — Hát kendtek sohasem hallották, hogy néhanapján az öregek is házasságra kelnek I — Tudni tudjuk mi azt jól. hanem azért mégis nagy újság, hogy az őrnagy ur házasodik ; furcsa dolog biz az. — S mi furcsa van abban ? Ugyan kérem — fakadtam ki — ne kínozzon tovább, hanem mondja meg mihamarább, hogy mi a furcsa ? mert addig elkészülhet a tengely és nekem tovább kell utaznom. — Hát szerencsés utat; a vandhátiakat úgysem érdekli az, hogy mi történik Várföldön. Aztán az ur nem is ismeri a? őrnagy urat. — Éppen azért szeretném tudni, ki az az őrnagy ur, kinek házassaga az egész várost izgatottságban tartja. — Hát tudja meg az ur — szólt a másik köpezös atyafi, — hogy az őrnagy ur a boszniai háború óta lakik itt. — Tán megsebesült ós nyugalomba vonult ? toldottam én. — Mondják, hogy megsebesült, de mi azt nem tudjuk; hanem azt láttuk, hogy jó egészségnek örvendett ós örvend most is. — És most házasodik ? S kit vesz el ? — Hát hiszen, éppen azon tanakodunk, hogy hát ki is lesz az a választott ? — Tehát móg maguk sem tudják, kiáltám boszszankodva, hát kinek udvarolt ? — Hogy kinek ? ha mi aztat tudnók ! Hisz mi nem járunk a sarkában, aztán meg az egész város apraját-nagyját is meri és nincs oly ház, a hol meg nem fordult volna. Ott van ő mindenütt, a hol keresztelő, disznótor, vagy lakodalom vagyon. — De melyik leányos házhoz járt leginkább ? — Az a bökkenő, hogy éppen azt nem tudjuk. Aztán meg az olyan nem mai csirke, nem mindig onnan vesz feleséget, a hová jár. Az olyan üdült agglegények gondolkozását, gusztusát soha! sem lehet kitanulni. Aztán színészek is vannak a városban. — Ahá. tudom már I tehát színésznőt vesz el ? — Mi is abban sántikálunk, mondák egyhangúan az atyafiak, hátha színésznőt venme el. — Talán látták színésznőkkel járni, velők társalkodni? — Látni nem láttuk; hanem azon okoskodunk, hogy ha már az őrnagy ur a boszniai okkupáczió óta csendesen viselte magát, mi a menykő üthetett beléje más, minthogy valamelyik színésznő vette el az eszét. Szép idő telt el abosniai okkupáczió óta ós azótától sohasem hallottuk, mintha házasodni akarna és most hirtelen az a hír futotta be a várost, hogy az őrnagy ur házasodik, mikor a színészek megérkeztek. A boszankodástól reszketve hagytam ott az agyafiakat, mert harapófogóval kellett kivenni belőlük a szót; hanem azért uralkodtam magamon és barátságosan kezetfogva minden egyes atyafival, pedig voltak vagy harminczan, megköszöntem nekik a bőséges felvilágosítást ; magamban azonban azt kívántam, a manó vigye el az olyan népet, mely oly nagy zajt csap semmiért. Hanem azért mégis meg voltam elégedve a tengelytöréssel, mert igy legalább tárgyat kaptam egy tárczaczikk számára. Ibis. Jozefinhez. — A „Békésmegyei Közlöny" eredeti tárczája. — Irta: Calefactor. Egy neves írónőnktől olvastam valahol : hogyha nincs thémíja, kinéz az utczára ós rögtön talál magának, amiről írhat. JLapunk mai számához egy iv melléklet van csalóira.