Békésmegyei közlöny, 1882 (9. évfolyam) január-december • 1-144. szám

1882-11-23 / 139. szám

B.-Csaba, 1882. IX. évfolyam, 186. szám. Csütörtök, novemberhó 16-áti, Politikai, társadalmi, közgazdászat! és vegyes tartalmú lap. xVIegjeleniM hetenként háromszor: vasárnap, ItodLdL, fféliven) ós osiitörtöls-ön. ELOFIZETESI DIJ óií helyben aáwiioz Ixardvi vagy Kgész ávr- . Fél érre Bvne;ryo<lre i.i bérmentve küldve . . 8 frt Lapunk számára hirdetések felvételére fel van jogosicvt: Üaaseustexu és v ogter cz«:; Bécs, Prá^a, Budapestem, Németor szág ás a Sváj ••/. minden fovárosaiban. Főszerkesztő : SJ13ZÓ SYULA. szsAítss^r-Ssá-i a& &IAO > uv\vxu Apponyi-utcza 891. számi fcb, Qorá alap szellemi és anyagi részét illető minden kSzieníayí cíi.a-í-vi; sémink. ' SLójBlrafioic uom uUr.t ttiuVi. ügyes mia iíra 10 kr. A kedli szám ;ira 5 kr. Kapható Klein Ödön könyvárus urnái ós a nyomdában. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyllttór"-bea agy sor közlési dija 25 krKliiíizetheíni helybon » kiaióhiwaibüi, ileiu 0 lón urnái és Biener B. ur nagytőzsdéjébeu, de Povázaay László úr nyomdájában is fogadtatnak el előfizetések és hirdetései; viiésea i pósuhivataloknál 5 kros póstautalványnyal. A két kulacsos szilárdság. (T.) Ugy kellene biz azt, hogy amint valami a budapesti lapokban érdekes megjelen, refieKtalni rá azonnal ; én meg is teszem, de persze nem ott, ahol soraimat olvassák, hanem itt, ahol azokat iroui, s igy mindig pár napi késéssel járok. Az igen tisztelt olvasó azonban mindig oly kegyes volt, hogy ezt • nekem elnézte, s remélem, hogy a kegyet továbbra sem fogja tőlem megtagadni. Arról akarnék tehát irni, ami most a függetlenségi párton történik, a^mely pártnak, a part alkotóelemeinél fogva, Verhovay Gryula a fejére nőtt, s habár szokás szerint, mikor meg vannak akadva, teüát mindig Kossuthoz futnak segitségért; azt tették most is, hanem hát mit most már Verhovay Gyulának Kossuth Lajos! Az ökörszem a «as szárnyai alól kibujt, legalább is ötven hanggal beszól magasabban, mint a szélbai és igy most mar azt mondja Kossutnak is: Féire az útból uram! Nekem a prenumerans az első! Már pedig ha én a zsidókérdéshez hozzá úem ütöttem volna, azóta lejárt volna nekem régen, és bizony sem a szélbali kupak-tanács, meg se senki nem segített volna rajtam. Ergo prima persona ego sum. Az üzlet az első, édes uram, hanem azért ugy mellesleg elbeszélhetünk a hazáról is. De akkor is csak ugy, amint ez az én telivér „ó népem" megkívánja: mert ennek az okos szó nem kell. És hogy most Kossuth Lajos a Verhovay közönsége előtt a rövidebbet fogja húzni, annál mi sem bizonyosabb, és mindenki, aki okosan beszól, fíz pepedig a valóságos telivér szélbali elem, a többi Kontár. A többi már gondolkozik, már pedig gondolkozás és szél-bal: hogy illik ez össze ? És amint a dolgot észlelni kezdjük, az egész szélbali primipilus had érzi, hogy Verhovay által „Sachmatt" van neki mondva, ha most már a zsidó kérdésben feje gombját billegtetni merészeli. Egyébiránt ugy Kell nekiK. Minden lesi puskás, kétkulacsos szerepet játszó népségnek ugy kell. Mert ha a dominusok hamarább foglalnak állást, a zsidóhecz nem jutott volna ennyire. Hanem a milyen nagyon szeretnek vezérkedui máskor, olyan nagyon iesték most, hogy vájjon hova indul a közönség ós ök majd elkullognak utána, vagy atíkor aztán majd elébe kerülnek. Es pedig ami azt illeti, hogy most a közönségre bízták a iniKópeni magatartást, amint az eredmény mutatja, kár hogy mindig igy nem tesznek, mert ime a közönség megmutatta, hogy soiciíal bölcsebb, ha a szólbaliak nem vezetik, mint mikor vezetik. Ámde mikor pártérdek forog szóban, akkor nem igen mehet a publikum a maga esze után, hanem bezzeg küldik elejébe a? Orbán ielkét, már t. i. oda, a hova az kell, más hová meg mást, hogy állj a útját és szélbali érdekben terelje. Most azonban nem merték kivágni az ingujjt, a míg nem látták, hogy a nagy közönség önnön magától hova megy. Mert ugy mond, ha nagyon ki tennőK magunkat a zsidók ellen, (mint ahogy azt az országgyűlés egyik ülésén megkezdték) ós a közönség nem méltányolná bennünk kellően ezt a nagy humanitást, a zsidók pedig hátat fordítanának: hát az ilyen manőver nem igen fogná magát kifizetni. Hanem lássuk Verhovayt! Hanem Verhovaynak meg volt annyi esze, hogy Eh! feledjük! esengjen a pohár, ha Ma hazugság értök — innom is. Borozás közben. Ide, ide! poharat kezembe! Láng hullámú piros bort bele! Tele van az én sziv-in bánattal; Hadd legyen e pohár is tele! Csorduljon ki, a mi bele nem fér; Hadd igy ék a föld is valaha. — Piros vérrel annyiszor áztatták, Piros borral itassuk mi ma. Ide, ide! poharat kezembe! Töltsétek meg újra, szomjazom ; Teli pohár a bú temetője, — Sok az én búm, sokat ihatom. Lenne bár e kancsó feneketlen, Bora soha ki ne fogyna bár : Hogyha innám, a mig bánatom lesz, Nem nyugodnék soha e pohár. Ide, ide! poharat kezembe ! Forró könnyét sirja e kebel. Halottja van, szebb reménye halva, Mély sirjába most temetjük el. Dalra fiúk! Fel-felzokog a sziv, Oly szomorú, fájó hangot ad ; Vig dalotok zengje tul, ne halljam Ne értsem e fájó hangokat. Ide, ide! poharat kezembe ! Hadd iszom hát véges-végtelen, Ertetek, ti kesorű emlékek, Hü barátság, örök szerelem! Az is, ez is tettetés, hazugság, Csalfa a lány, csalfa és hauiis. Hennánn István. A- Iioiclolberfjji Margit. Humoros beszélyke Mósertől forditotta: Kasén Imim Ignátz. (Folyt, és vége.) A zenészek művészetük eredményét látván móg, jobban kinozák hangszereiket. Épen egy győzedelmes pillantást vetett Katzsch a báróra, midőn hirtelen, ijedten felsikolt ós csengő luvolája a földre esett, mert egy mosdó-medencze felölröl arczáia zuhanván, elárasztá nem épen étvágyat gerjesztő tartalmával a zenedirektort, ki borzasztó arezüutoritással szemeit dörzsölé. „Ti gézengúzok! megtanítlak majd ón titeket egy tisztességes nőt gunytárgyává tenni. Hát azt hiszitek akasztófavirágok, hogy ingerkedni engedek magammal? Várjatok esak fellármázom a házat és rendőrségért küldök!" rikácsolt felölről a némber. De az orchester csak egy részét hallá e feddőbeszédnek, mert ijedten megfuttamodván, csak néhány száz eszeveszett ugrás után állt a>eg lélegzet fogyottan. „Ahol van ni azzal a vén Löfförl hajadonával!'" mondá szemrehányólag Katzsch a bárónak. „Azt előbb is megmondhattam volna öunek, de szerelmesekkel nem lehet beszélni. Müller! add csak ide az üveget. Hogy épen engemet kellett annak az átkozott edénynek találnia." „Ki volt az? Löfferlt hajadon? kérdó ámulattal a b '.ró. „No igen; a kapitány vén gazdasszonya. Ha éji zeuét a szélbali primipilus kadpróbá-csikója ne legyen, hauem az Eötvös Károly eszlári megbízattatását is egyenesen az ellen a párt ellen fordította, melynek mint főKözlönye, az „Egyetértés" figurái, holott az Eötvös Károly érdeke éppen annyira vette figyelembe a szélbali kótkulacsosok fülelő részét, mint Verhovay. Igy törtónt aztán, hogy a kupak-tanács bölcsessége két szók közt a földre ült, keresztény publikumban nem nyert, a zsidóban megvesztett, hát hogy most már veszett fejszének nyele legyen, a be nem avatkozást már százszor megfogadó, de azért a rimánkodásnak ellentállni soha netn biró nagy alakot, Kossuth Lajost ugratta bele a gesztenyekikapirásába. Hja! Hanem Verhovayval még nem számolt. Kossuth megírta a Kért levelet, ámde hogy itt a helyzetet Verhovay dominálja és az egész bátor hazafiság remeg tőle, azt az a válasz mutatta ineg; melyet a Grrósz Adolf levelére adott. Hogy éppen, miKor Kossuth, az ő óvó szárnyait kiterjeszti felettük ós mondja nekiK: Nem kell tehát félni az állás-foglalástól, itt vagyok én! Éppen akkor jön Grrósz Adolf hogy nekiK arra alkalmat adjon, hanem mindjárt az első pillanatban meghűl bennük a vér, es himezuea, hámoznak, hebegnek, de határozott választ adni nem mernek: mert hát Verhovay! . . . És ez a párt, mellyel Verhovay most akár nyulat fogatnat, ha akar: ez a párt akarja Magyarországot megmenteni. A melynek, amint a sok férfiasabb tettre kerül, azonnal lába szárába száll a bátorsága. Hát egy ilyen határozatlan, sem előre sem hátra nyilatkozni nem merő pártban találja föl a magyar nemzet azt a garancziát, hogy általa majd az igóret fölszándékozott neki adni, előbb értesítenie kellett volna a vén kisasszonyt felőle, igy azonban azt hitte, hogy gúnyolok vagyunk. Piha! Müller! add ide még egyszer azt az üveget. „Csak nem gondolta taláu, hogy annak a vén sárkáuynak adattam az éji zenét?" kiáitá ingerülten a báró. „Persze, abban a véleményben most is vagyunk," viszonzá a karmester. „0 ti szénazabáló lovak! az angyalszép Margitka kisaszszonyt, a kapitány leánykáját illette figyelmem. „Margitka kisasszonyt? Hiszen az kedves báró ur, nem is alszik már a várban, hanem a hegy alján lévő épületben lakik már tegnap óta. „Hála isten." kiáitá a báró újra felbátorodva. „Jöjjenek barátim a kerti házhoz, de hagyák ott förtelmes tánezaikat és fújják a „hajnalpirt" de csak szép csendesen és tisztán, AZ est derült, Margitka talán még a kertben van, mert ő igen szeret az esthomálytól átlengett virágok illatja közt sétálni. A zenészek csakhamar újra állást vettek, a csinos ház díszes vasrácsozata előtt és a megelőző bevezetés után rá kezd téka dalt. Valóban ez alkalommal a dalt meglehetősen jól játszották a zenészek, kiknek a dal nem volt ismeretlen. Ekkor egy strófa végén a báró egy intésével félboszakitá a zenét, s örömtől reszketve kérdé: „Nem láttak a kert ösvényén egy sötét alakot a lombok felé lengeni ?" „Igenis, a kisasszony volt" biztositá Katzch. „Pipált" tette hozzá Müller. „Pipált? ön őrült! most tehát át kell jutnom és lábai elé borulnom s szenvedéseim>t édes szivébe csepegtetnem. Fogja meg lábamat Katzsch, igy és most 'egy '/>?és a táeioa át, de mi az ördögbe volt ez?