Békésmegyei közlöny, 1881 (8. évfolyam) január-december • 1-156. szám

1881-03-27 / 37. szám

B.-Csaba, 1881. VIII. évfolyam. 30. szám. Csütörtök', márczius 111-cn. Megjelenik hetenként háromszor: vasárnap, kedd, (féliven) és csütörtökön. Előfizetési dij : helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve: egész évre 6 frt; félévre 3 frt; évnegyedre 1 frt 50 kr. Lapunk számára hirdetések felvételére fel van jogosítva: Ilaasenstein és Vogler czég Bécs, Prága, Budapesten Németország és a Svájoz minden fővárosaiban. Szerkesztőség: Apponyi-utcza 891. számú ház. —.—-.—— ZECéziratolc nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Takács Árpád nyomdája. Egyes szám ára 10 kr A keddi szám ára 5 kr. Kapható Griinfeld J. könyvkereskedő urnái. Hirdetések jutányos áron vétetnek lel. „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helyben a szerkesztőségben, a kiadóhivatalban: Takács Árpád ur nyomdájában, vidéken a postahivataloknál, 5 kros post.autalványnyal. Előfizetési felhívás KÖZLÖNY" VIII. évfolyamának másod-ils: neg^red-ére. Egy negyedévre .... 1 frt 50 kr. Félévre 3 frt Háromnegyedévre .... 4 frt 50 kr. Egy hóra — 69 kr. Az előfizetés legczélszerübben posta. "ia.ta.lványnyal eszközölhető. Az előfizetések a „33élrésm.eg

,3rel ÜÜHŐzIchs.^" kiadóhivatalához czimzendők. IgE^T" Hirdetései!: jutányos áron vétetnek fel. "H^gg Csabán, márcziushó 20-án. A „Békésmegyei Közlöny" kiadóhivatala. A mi parasztságunk. Szarvas márcz. 22. I. Mindazon nemzetek között, melyeket éltem folytán kisebb-nagyobb mértékben kiismertem, legpazarlóbb a magyar; pedig bizonyosan nem a leggazdagabb, s e tulajA „BÉKÉSfVSEGYEI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Egy nag-yon szép özvegy. — Beszély. írta: Parlagi. — (Folytatás.) A játék javában folyt, majszterek nem anzagoltattak. Júlia a legnagyobb szivélyességgol marasztalta őket, midőn egyszerre — rövid stimmelgetés után — „képeddel alszom el" dallama hallatszik a szomszéd szoba ablaka alól — és pedig egy egész zenekar által játszva. István bácsi annyira meg volt lepve, hogy elfelejtette 8 tarokkiát kimondani, a mi pedig tudvalevőleg helyrehozhatlan hiba. „Tyhű I Kutya meg az anyja I Hisz ez éjjeli muzsika,• mondá „nó húgom, ha az a maga lovagja tudná, hogy mi itt a tarokkot ütjük, képzelem hogy elkotródna. Ejnye, ejnye 1 szinte restellem, hogy igy eltarisznyáztuk itt az időt." Elemér sietett megjegyezni: „ugy-e mondtam, hogy menjünk ? lássa édes apám, most megzavartuk kedves rokonunknak egy cseudes örömét.* Júlia, maga sem tudta miért, de fülig elpirult és valamennyi czigányt lovagostul együtt a pokol lenekébe kiránt. Pedig hát azok szegények olyan ártatlanok voltak, mint — a ma született czigányvajda; de sőt egy éjjeli zene is oly ártatlan tény, mely oly élénken emlékeztet a troubadourok érzelgős korszakára. Csakhogy a mai nap frakkos dalnoka nem ölthet troubadour köpenyt, s nem vehet gitárt kezébe I dont, tudom, hogy nálunk a nemzeti erények közé számitják, pedig biz az iukább nemzeti gyengeség. E szavakat egy világlátott, derék hazánkfia egyik nagy feltűnést okozott müvéből lestem el.*) Higyjék el uraim, hogy ez egyszerű és világos mondás a mi legveszedelmesebb jellemvonásunk és — ha szerencsés fordulat, vagy józan megtérés nem áll be — ez lesz hazánknak és specziálisan a magyarságnak halálos itéleteü Nem az elemi csapások — a melyeknek súlya szintén elviselhetlen bajokat rótt ránk az utóbbi időkben — nem a rosz politika, a mely ellen oly nagyon szeretünk a kaszinók gőzkörében és pártgyűlések hevében berzenkedni, hanem egyes-egyedül az esztelen költekezés, a mértéken felüli fényűzés: ez a rákfene, a melyet ki kell irtanunk társadalmunk kórós testéből. Jókai Mór koszorús irónk — a kit oly nagyon szeretnek könnyen gondolkodó fők ragyogó írónak elismerni, de viszont rosz politikussá is degradálni — a vámvonal adatainak száraz numerusaiból egy hatásos 2 év előtti röpiratában bebizonyította, hogy pusztán gyermekjátékokra; játékpuskára és kardra többet költünk el, mint egész honvédségünkre, selyem csipke és díszműárukra pedig jóval többet, mint az egész minisztérium évi budgetjére. *) A „Magyar Emigráczió Keleten" irta Veress Sándor 1878. Budapest. II. köt. 135. lap. Igenis, kérem, bátran mondhatjuk, hogy az éjjeli zene a 19-ik század jogosult polgári intézményei közé tartozik 1 Júliának nem is az fájti hisz máskor szívesen elhallgatta azt s teljes megnyugvással nevette ki az éj dallos lovagját, hanem az Elemér ajkán lebegő gúnymosoly sértette őt. A czigányok persze minderről mitsem tudának és zsebükben lévén a 10 flóros lelkesen rángatták nyiretyüiket, maga a zenéltető lovag is túlvilági álmokba ringatta magát, mit abból merünk következtetni, hogy túlsó ház falának támaszkodva bámulta a holdat — a lellegekben úszót. A dolog bizonyára a legszebb fejleményt nyert volna, ha az égnek nem méltóztatik vala egy kissé makranczoskodni. Nem tudni honnan, de hirtelen borzasztó szél keletkezett, mely süvöltve nyargalt végig az utczákon s minden egyes porszemet a hátára kapott, ugy hogy a derék zenészek szeme egy pillanat alatt eltelt vele. Szerencsétlenségükre épen akkor kezdtek egy uj nótát, mely még az alkuban volt s igy bár behúnyt szemmel, folytatni kénytelenek valának azt. A szél azonban meg nem indult hangszereik lágy dallamaira, de sőt ujabb rohammal (porral) ostromolta fülszem-szájukat. Néhány pillanat alatt az ég elsötétült 8 a sötét felhők mögül rémes villámok czikkáztak élő. Már-már az odébbállás gondolatával kezdtek volna foglalkozni, midőn egy óriási zápor megelőzte menekülési tervüket. Irgalmatlan zuhogással dőlt a nyakuk közé s lélekfacsaró látvány volt nézni, mint szaladtak kilenczen tizfelé, jajveszókelten kiáltva: „Upre ! morei" A játszó szobában is hirtelen megváltozott a szin. Az öreg postamester és tiszttartó, kik a szomszédban laktak, Szinte hihetetlennek látszanak előttünk ez adatok első pillanatra, de ha nem átalunk a statisztika hideg számaihoz közeledni, akkor döntő igazságként fog elébünk tárulni a sivár valóság. Ha még azt is elgondoljuk, hogy mind ama sok millió, a melyet fényűzésünknek, mint egy telhetetlen Molochnak, áldozunk: küllőidre megy ki — akkor valóban kétségbeejtőnek tűnik fel állapotunk. E tekintetben a külföld ép úgy kizsákmányolja gyengeségünket, mint a hogy a piszkos tizsorás a gavallér uracs esztelen könynyelmiiségét fordítja saját hasznára. És ha már a pazarlásban bűuösök vagyunk, mindenesetre óvakodnunk kell attól, hogy e fogyatkozásunkat idegenek lelketlensége zsákmányolja ki. Szent hitünk, hogy Magyarhon kormánya és parlamentje —- az opportunitás követelte 10 év elmultával — nem fogják feladni azt a fontos pozicziót, a mely a megromlott anyagi viszonyoknak ha nem is egyedüli, de mindenesetre biztos és jótékony enyhítő gyógyszere lesz; értem a külön vámterületet, mert e nélkül üres szó és csak írott malaszt lesz mindennemű iparmozgalom Magyarországon. Az 1848. után következő idők túlgyorsan ragadtak át bennünket a modern áramlatokba. A földbirtok helyes megoszlása az azelőtti megkötöttséghez képest még máig sem vitetett keresztül. Ez hosszú idők kérdése még; pedig gyér minden obligát búcsúzás nélkül — sőt mi több: minden majszter nélkül — elébláboltak. István bácsi is czihelődött volna, de hát nagyon meszsze lakott, egy jó félóra járásnyira, s mire a kocsis befogott, már oly siirüek valának menydörgések, hogy istenkísértés lett volna útra kelni. Meg kellett tehát azon gondolatban nyugodniok, hogy a zivatar kiböjtölendő leszen. „Tessék, kedves húgom, csak feküdjék egész békességgel le. Hiszen az ilyen nyári zivatar csak olyan, mint a női szeszély • hamar jön, hamar múlik. Majd csak haza vergődünk valahogy " Júlia azonban kijelentette, hogy ő ilyen zivatarban úgy sem tud aludni, sőt még azt is bevallotta, hogy fél s igy sokkal szivesebben marad ő is fent kedves vendégeivel. A zivatar pedig, nem tudni honnan kapván instrukcziót, mind vadabbul dühöngött s hárman az asztal körül ülve egy ideig némán hallgatták. Az öreg István bácsi fokonkint kezdte magát belehelyezni abba a kellemes lelkiállapotba, melynek neve álom. A divánra, a melyen ült, először lekönyökölt, majd végig dült rajta, behunyta jobb szemét, majd balszemét, a pipa kiesett közéből . . néhány perez — és elaludt. A szép özvegy szemlesütve ült Elemérrel szembe, kivel a sors szeszélye im a késő éjji órában igy egyedül hagyta. Elemér észrevevén e feszélyezettséget, felkelt s az ablakhoz ment. (Folyt, köv.)