Békésmegyei közlöny, 1879 (6. évfolyam) július-december • 64-142. szám

1879-09-04 / 92. szám

VL évfolyam. 1879. 92. szám. B.-Csaba, szeptember 14-én. BEKESMEGYEI KÖZLÖNY. Politikai, társadalmi, közgazdászat! és vegyes tartalmú lap. Megjelenik hetenként háromszor : vasárnap, li.ee!cl (féliven) és ostltörtökön. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve: egy évre 6 frt; félévre 3 frt; évnegyedre 1 frt 50 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Főtér, Schwarcz-féle ház, a postával szemben. Egyes szám ára 10 kr. A keddi szám ára : 5 kr. kapható Biener B. és Grünfeld J. kereskedő uraknál, B.-Csabán. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „>'yilttér'-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helyben a kiadó-hivatalban, Biener B. urnái és a nyomdában, vidéken rnindeu postahivatalnál 6 kros postautalvány nys.1. i /-... A „végszó"-lioz. (Lásd e lapok 71. számát.) Külömbözö nézeteink valának. S ez rendén való dolog. E két nézetet egymás ellenében érvényre emelni megkíséreltük. Nem sikerült, s valószínűleg éu is, igen tisztelt eilenfelem is, belenyugszutik a dologba. De amit megejtett egéoZ vitánk folyamán, mint inprakükust t. ellenfelem részéről, szó nélkül nem hagyhatok — az azon körülmény, hogy érveimet a maguk \aióságában rendszerint megkerüli, anélkül, hogy értéktelenségüket kimutatni megpróbálná, s a helyett inkább egyes reflexiókat méltat figyelemre. A legközönségesebb vita-rendszer követése ez, de egyúttal a legmindennapiabb is. * * * Hát a dolog igy áll. Az mondaték a régi vármegyei rendszer hasznavehetetlenségének illusztrálására, mi kép az — ócska fringia. — Nem tettem ellene semmi kifogást; hiszen az a dolog lényegére, hogy valamely fogalmat egyik-másik minő névvel szeret visszaadni — befolyást nem gyakorol. — De ha már annak neveztetek az : ne legyek én, ki attól e minőséget elvitatni akarnám ! E hasonlatból tehát, mely éppen tisztelt ellenfelem szülötte, vesszőparipát nem szabad ám csinálni; és uem azért, mert az érvelés súlypontja nem az analógia foktnsában rejlik, de abban a körülményben, hogy a vármegyei intézmény, mint a magyar nemzettel, a, magyar hislóriával logikai szükségszerűség gyanánt parallel fejlődött nemzeti instituczió : a nemzet életében kétségtelen jogalappal, fontos politikai létjoggal bírt, s miut ilyen, gyökerei a nemzet politikai érlüktetéseinek systematikus hálózatát, idegrendszerét Képezé, mely pótlására nem organikus szerv, de egy, napról-napra reparacziókra szoruló tákolmány adatott (?) Ez elvitázhatatlan. Nem azt állítottam én — ós ez e lapok illető számainak első czikkeiből feltétlenül kitűnik, — mikép politikai rázkodtatás meggátlásának eszközéül volna jó a vármegye régi közjogias értelemben! Hanem igen is óvszer lenne egy esetleg újonnan megkísérthető rendszer-esinálás ellen. (Bécsben már újra kezdik a germán tudós urak, Magyarország alkotmányának tudományos szempontbóli bírálatát, s felette csodálkoznám rajta, ha nem az sülne ki e tudományos impertinencziából, hogy Magyarországnak tulajdonkép nincsen is alkotmanya '! ?) És tisztelt ellenfelem nagyon egybezavarja szabadságharezunk vívmányait, a parlamentarizmus meghonosításának rezultátumaival. 48-ki küzdelmeink nem a vármegye, de nem is a parlainentaris rendszer eredményei — de — a nemzet férfias jogérzetének, s a vérig sértett alkotmányos jogi öntudatnak ! Az összefüggés, mely a parlamentáris rendszer, s a szabadságharcz történelme között obszerválható : legkevésbbé sem okozatos, hanem legfölebb kazuisztikus csupán 1 — A nemzet akkor nem formáért, de az eszszencziáért küzdött, mig Isten és ember elhagyá. A municzipium nem vala nyűg a nemzet testén; legfölebb egy organizaczióra váró intóz mény, mely orvosoltatása esetében — épen azért mert a nemzet politikai életfájának képezé hajtását áldásosabb gyümölcsöket termett vala. Földje hazai volt, ágait honi légen terjeszthető vala el, levelei a magyar napsugárból táplálkozhatának ! Es mit feledett el a modern tlieoretika, midón idegent fogadott cl, hogy hazai földjébe gyümölcsözés végett beültesse ? ^ , . Azt, hogy egy nagy organuminal vala dolga, mely prepátacziókat, erőszakos aivklimatizácziókat nem tűrhetett, s melyet előbb-utóbb, politikai eltörpüléssel íizetend meg e nemzet. Az uton ugy is rajta van már jó regen. Bár ne ugy lenne I De hát ki tudná azt kimutatni! ? Mióta parlament dirigál e hon ügyei felett, s mióta a vármegyék minisztériumi kanczelláriákká sülyezlettek alá — alig van lapja a magyar politikai élet históriájának, mely ne idegen érdekek befolyásolása alatt nyerte volna följegyzését? S ez az, igen tisztelt ellenfél, ami iránt önök sf^nos elfogultsággal viseltetnek ! Mert ahoz nem vala jogunk, hogy nemzeties életfeltételeinket feláldozzuk ; nem, mert, mi iránt akkor rendelkezőnek önök, az a nemzeté, s nem a nemzedéké vala. Es ez fontos körülmeny. A magyar nemzet politikai életében nagyon komoly, a nemzet — és terjedjen az bár még ezred évekig — egész életére melyen kiható cselekmény vala a parlamentáris rendszer meghonosítása A vái megye e nemzet politikai életéuek egyik legtöbb atributumát képezé, annyira, hogy annak hiányában Magyarországon doktrínái értetelemben igen, de nemzeties értelembén öntudatos belpolitikai életről csak ábrátidozólag lehet beszólni. És önök minduntalan párhuzamokban érvelnek 1 Nagyon kényelmes, de igaztalan. Analógiák közönségesen sok önkényt engednek magukkal tehetni. Egy nemzet politikai testének soha sem szabad bármi k< zek által kísérleti tárgygyá tétetnie ; mivel éppen organikus természete miatt, nem bír a tetem érzéketlenségével, s minden elvesztett tagjáért, vadhajtásokban szokott működési proczeszszussában kárpótlást keresni. Magyarország elvesztvén vármegyei szerkezetét — régen elvesztette az az életerős közjogias érzéket, alkotmányos jogai és az iránt, hogy ez a nemzet: önmagának lehetne az intézője ; ez az első vadhajtás ; a második az, hogy parliamentje következtében, politikai cselekvés köréről leszoríttatván, e nemzet odajutott, hogy csak járszalagon vezettetik ama pont felé, melyen nemzeties lételét is elfeledheti; ós a harmadik , hogy az áramlat, melynek alapdogmája a tan, hogy Magyarország képtelen önalkotta alapjain megállani — az elszomorodásig több és több téren terjeszti el légkörét. S tisztelt eilenfelem meri állítani, hogy „a kettős czentralízatióval szemben, mely bennüket egyrészt kívülről, egy idegen állam, másrészt belülről saját kormányunk részéről fenyegethet, kettős orgánumra van szükségünk : az első veszély ellen egy erős, önálló kormányra, s ez a A „Bikésmegysi lözlfof ttója, NépUnnep H.-firt.-Vásárhelyen f. évi aug. 3í. (r)A Boszniában barczolt szegényebb sorsú vásárhelyi illetőségű katonák családjai javára a népkertben rendezett népünnep a rendezőség reményén felül sikerült. Este 8 órakor a nagy számú közönséget, mely mint tenger hullámzott a kert felé a két keskeny bejárat alig volt képes befogadni; hogy a rendező-ég maga sem remélt ily számú részvétet, mutatja azon körülmény, hogy 9 órakor az e czélra nyomatott belépti jegyek elfogytak, ezeket egyszerű, egy névaláírással jelzett papirszelet pótolta, mégis ez ünnepély tiszta jövedelme —• nem számítva ide BZ e czélra rendezett sorsjátékát — nem volt több 700 írtnál, mert a rendezőség nem kiméit semmi költséget, hogy az estélvt fényessé, minden igényeknek megfelelővé tegye. Az 1500 fénylő pohár melyet festői csoportokban a főbejárók diadalkapuján a magas gúlán s szétszórva A kert cserjei s virágai között világított; a kertet paradicsommá varázsolta, melynek utait a vegyes tarka sétáló népcsoport- egészen ellepte. A tánczolO közönség kétfelé oszlott, az egyik, az uri és a gazdagabb földmivelői osztály az e czélra épitett 25 öl hosszú 10 öl széles fedett virágokkal ékesen leldiszitett tánezteremben mulatott, hol 150 pár tánczolt, ily nagy közönségnek kissé gyenge 12 szál szegedi czigány zenéje mellett. Ott láttuk a bires vásárhelyi szépeket, a baute-volée s a földmivelők leányait, — kik között semmi különbséget nem birtunk fel fedezni, — Ízléssel, mondhatni pazar toilettjeikkel, szépséggel s kellemmel versenyezve, köztük: Endrey Ida, Francziszky Mari, Hódy Julcsa, Krisztó Irma, Lukács Julcsa, M'dveczki Piroska, Szilágyi Ida, Schener Róza bájos úrhölgyeket. A három kolónt ügyesen rendtzték, a rendezők, — általában elismeréssel nyilatkozunk, egyedül azt rójuk fel hibául, hogy a világnak legszebb tánczából. a mi nemzeti tánczunkból a csárdásból éjfélig csak kettő volt s hozzá ezt is a tüzes magyar deli ifjak szűnni nem akaró „hogy volt"-ja daczára megszoritá. Bezzeg volt csárdás meg csárdás és „hogy volt" a közönség másik osztályánál, a szegényebb földmivelöknél, mely a kert ellenkező oldalán egy körül deszkázott fedetlen tánezhelyiségben aprózta ugy, hogy a magyar ember lelke csak ugy örült bele. Nem törődtek a tánezosok ezzel, hogy a részükre meggyújtott 18 petróleum lámpa éjfélkor kialudta fejük fölött, az egész pompájában fénylő teli holdat is szívesen engedték volna nyugalomba szállani, hisz elég világosságot nyújtott volna kiki boldogságának a csárdás közben amúgy magyarosan magához szorított kedvesének tüzet szikrázó szeme párja. A tűzijáték mely 10 óra tájban minden féle alakban mulattatta a közönséget, sikerült és emelte az est fényét. Végül megjegyezzük, hogy a vásárhelyiek, a 14 holdnyi úgynevezett népkertet, mely minden tekintetben még most felülmúlja Széchényi ligetünket, nem látogatja. A nagy számú közönség esténkint a városban vendégfogadó előtti téren egy pár fa alatt porban sétál, illetőleg gyakran csak mozog, annyira ellepi e kis tért. Szinte ruegirigyh tőlük az ember e diszes kertet s önkénytelen elmondja magába, hogy kár nekik, ha élvezni nem tudják !