Békésmegyei közlöny, 1879 (6. évfolyam) július-december • 64-142. szám

1879-11-13 / 122. szám

YI. évfolyam. 1879. 122. szám. B.-Csaba, november 13-án. BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. ZMIeg-jelenlIk: lietenJsént h.árom.szor: vasárnap, kedd (féliven) és cs-ü-törtölsön. Előfizetési dij : helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve kiildve : egy évre 6 frt; félévre 3 Irt; évnegyedre 1 frt 50 kr Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség és liladó-hlvatal : Főtér, Schwarcz-féle ház, a postával szemben. Egyes szám ára 10 kr A keddi szám ára 5 kr kapható Bienor B. és Griinfeld J kereskedő uraknál B -Csaban. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyil(tér"-!,en egy sor kö/lési dja 25 kr Előfizethetni helyben a ki»dó-hiv italban, Biener B urnái és Takacs Árpáil ur nyomdnjábar, vidéken minden postahivatalnál 5 kros postautalványnyal Egy egészen uj tan. i. (*) Már rég nem foglalkozott lapunk u. n magasabb politikával, hanem szerény hatáskörében inkább a megye szellemi és anyagi érdekeit, mozgalmait tette megbeszélés és jótékony eszmecsere tárgyává. Hadd forogjanak a fővárosi „nagy" lapok a magasabb politika háladatlan és kölcsönös kapaczitálásra nálunk soha, de inkább igaztalan gyanúsítások és megtámadásokra vezető porondján! Ha ez alkalommal, a Szapáry-Parmándy ügyben mégis hallatjuk gyönge szavunkat: teszszük azt, mert kötelességnek tartjuk, hogy a vidék is hallassa kárhoztató és tiltakozó szavát a tan ellen mely nálunk legújabb időkben lábra kap és mintegy jogosultságot arrogál magának. Hallassa szavát, nehogy a hallgatás azon hiedelemre jogosítsa fel azt illető uj tan feltalálóit és terjesztőit, miszerint a hamis próféták tévtanát mindenhol önálló gondolkozás és bírálat nélkül kész pénznek veszik ! Legújabb időkben a fővárosi zsurnalisztika ellenzéki része ugyanis azt a tant állítja fel, — hogy bármely kézzel fogható ostoba váddal illessenek oly férfit, ki eddig becsülésünket bírta és kinek egész élete nyitott köny lévén, senkit sem jogosított fel arra, hogy róla rosszat higyjenek: ha egyszersmind az a szerencsétlensége van, hogy Magyarorság ez időszerinti egyik főbb tisztviselője, hogy oly férfi, mondjak, ha ellenében jellemtelen, becstelen tettet állítanak: tartsa kötelességének bebizonyítani hogy ártatlan, illetve, hogy nem azok kik állítanak, tartoznak vádjaik alaposságát igazolni. Mi ezen uj tan ellen határozottan tiltakozunk, mert merőben igaztalannak és irraczionálisnak is tartjuk. Igaztalan azért, mert az észjog legprimitívebb követelménye, hogy az tartozzék bizonyítani, ki állit, és nem az kiről valami állíttatik. A legutolsó napszámos is kívánhatja, hogy ha eddig becsületesen viselte magát és rá fogják hogy lopott, bizonyítsa be az ki állítja. S mit a jogérzet a legutolsó napszámossal szemközt helyesnek mond, az nem volna helyes azzal szemközt, ki mindenesetre többek közt nem mindennapi becsületességének is köszönheti, hogy a miniszteri állásra meghivatott ? S miért volna a miniszterrel szemközt kivétel teendő az igazság és méltányosság ezen legprimitívebb követelményére nézve ? Azt mondják azok, kik a fenti uj tant kolportálják, hogy a magas rangú államhivatalnok épen mivel az államé, nem jöhet a becsület dolgában közönséges emberrel egy kategóriába. Az ország becsülete megkívánja — hogy tisztázza ő magát, ha vádolják, ugymondják ezen tan tudós proffeszorai. No hiszen ezzel ugyan sokat mondanak. Elfelejtik hogy a botnak két vége van. Tán megfordítva, uraim! Tán azt kívánná az ország becsülete, hogy az ország egy főtisztviselője könnyelműen ne gyanusittassék, vádoltassák, mert nemcsak az illető, de az ország hitele, jó hírneve szenved az ily eljárás által! A példa mutatja. A bécsi magyarfaló lapok rárohannak az ilyenre mint alkalmas prédára és szidják, igaz az illetőt is, de az ország állapotait, korrupczióját is ; odajutunk tehát, hogy az ellenzék, melynek tagjai magukat „patentirozott" hazafiaknak tartják, egy gyékényen árulnak hazánk legnagyobb ellenségeivel és ártanak az országnak minden tekintetben ugy mint a magyarfaló német és orosz újságok, sőt ők közvetlen okozói annak, ha az ország nimbusza, jó hire szenved, ha ím moralitásról beszélnek mely Magyarországon uralkodik, mert a külföldi lapok csak tovább terjesztik az általuk insczenirozott — skandalumot. De igaz-e és igazságos-e egyáltalán, hogy hogy az ország becsülete kívánja, miszerint egy eddig becsületesnek ismert, az állam szolgálatában álló magas rangú férfi tisztázza magát, ha valakinek eszébe jut őt vádolni ? Nem és százszor nem ! Az ország becsülete ezt nem kívánja, nem is kívánhatja! Azt igen, hogy magában véve igaz ne legyen a mit mondanak, de nem azt, hogy minden vádra tisztára mossa magát az illető és ellenkezőt bizonyítson, mert a ki tiszta, annak nincs tisztára mosni valója, sőt a ki védekezik, az félig már beismeri a vád lehetőségét (qui s'excuse, s'acuse.) Elég ha kinyilvánítja, hogy nem igaz, hogy rágalom a mit mondanak róla. Ezzel minden becsü'etes embernek, ezzel a hazának is beérnie kell, mert a haza mindent kívánhat fiától, vagyonát, életét, de nem kívánhatja elveinek feláldozását, hogy lealázza magát, levén minden tisztességes becsületes emberre, legyen az akár napszámos, akár miniszA „BÉKÉSIBGYEI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. A vén fűzfa regéje. Népies elbeszélés. — Irta: Ifj. Jancsovits Pál. (Folytatás) „Jó leány vagy te Rózsika" — szólt a lányhoz, oly szelíden nézve annak szeme közé, mint soha azelőtt, „ha még egyszer szeretni tudnék, téged szeretnélek; ugye te nem hagytál volna el?" „Nem én soha, soha se hagynám el 1" rebegett Rózsi, mig szeméből könyár patakzott. „Na de nem adok rá alkalmat, hogy hűségedet bebizonyítsd ; ma látsz engem utoljára !" „Oh lelkem Jóska, ne mondja azt." „Utoljára is kérek valamit tőled, megteszed-e Rózsi ?" „Megteszem, akármit kiván kend." „Küld ki ide Sárit." „Jézusom 1 hogy tehetném én azt?" „Épen most Ígérted hogy megteszed, a mire kérlek, ugyan szépen teszed! — Na küld ki Rózsikám azt a lányt, — igérem neked, semmi bántódása nem lesz tőlem." „Hát ha én kérném kendet valamire, megtenné-e cserébe ?" „Itt a kezem Rózsi, megteszem, ha életembe kerül is !" A lány elfogadta a nyújtott jobbot, s könyben uszó két szemét a legényre vetve, reszkető hangon kóré azt. „Álljon el szándékától, felejtse el Sárit és mentse meg magát." "Hogy menthetném meg? már én el vagyok odafent ítélve lőporra-golyóra, az a szökött katona sorsa." „Igen, ha elfogják. De ha kelmed maga jószántából visszamenne a regimenthez, csak nem Ítélnék el, hátha megkegyelmeznének?" „Meglehet, hogy golyóbis helyett megelégednének vele, hogy degredáljanak és pár esztendőre a stokházba küldjenek, rosszabb volna a kegyelem az elitélésnél is." „Ha tíz esztendő múlva jön vissza, akkor is talál itthon egy szerető szivet; mert én soha se hagyom el kendet Józsi" — válaszolt a lány, — „nem jobb lesz-e egy ideig lakolni a hibáért, azután szabad emberré lenni, mint más?" „Igazad van, nem is tudom, hogy szántam rá magamat erre a rosz lépésre, de már megvan. — Mert azt hittem, szeretem Sárit — most látom csak, most érzem csak, hogy talán soha se szerettem, tán csak azért jártam utána, mert azt vallotta, hogy nagyon szeret . . . szeretett is, megmutatta! „Hát visszamegy Jóska, lemond a betyár-életről?" kérte a lány, hozzásimulva a legényhez. „Megígértem Rózsi, hogy megteszem a mire kérsz, ha életembe kerül is. Visszamegyek, lehet pedig, hogy elvesztenek. Jobbat nem várhatok, minthogy ott töltök három esztendőt kenyéren vízen. Akkor aztán visszajövök, megnézem : kihez mentél, boldog vagy-e?" „Az leszek, ha kelmed visszajön, de férjhez nem ! megyek, ugy segéljen engem az isten is !" „Nocsak Rózsi, ne istenkedj, Sári is esküdött eleget, visszaadom az esküdet, küld ki hát Sárit." „Visszaadja, hát igazán nem tudna engemet szeretni?" kérdé ismét könyezve a leány. „Rózsi, nem akarlak bolonditani, őszintén beszélek ! Ugy el van az én szivem gyötörve, hogy annak idő kell, mig szeretni tudjon. De — verjen meg engem az isten, ha hazudok, — nem ismertem még nálad se szebb, se jobb leányt, és ha még valaha szeretni tudok, azt hiszem csak téged szeretlek. A többi az úristen dolga, bizzuk rá. Nem esküszöm meg, hogy hü leszek hozzád, te se esküdj, — látod, — soha se hittem, hogy mást tudjak szeretni mint Sárit, soha se hittem, hogy ugy megutáljam, és talán ő se esküdött akarattal hamisan, mit gondolsz Rózsi?" „Nem mondom én, hogy azt tette; még azt sem mondom hogy nem szerette kendet; de hát apja vére van ő benne, többre nézi ő hogy tejnsasszonynak hívják, minthogy kigyelmed jó szívét szeresse. Bocsásson meg neki, felejtse el." „Nohát Rózsi, még egyszer kérlek, hivd ki Sárit." „Ha éppen akarja, ide küldöm, — de nem bánik vele ugye rosszul?" „Azt éppen nem mondom hogy imádkozom neki, de bántani egy ujjal sem bántom, azt mondom." „Nohát csak hozd ki Sárit." „Hát aztán kelmed megtartja a mit ígért, vissza megyen a regimenthez?" „Itt a kezem rá Rózsi." „Azután — — csak igy búcsúzik el tőlem?" (Folyt, köv.)