Békésmegyei közlöny, 1879 (6. évfolyam) július-december • 64-142. szám

1879-10-02 / 104. szám

VI. évfolyam. 1879. 104. szám. B.-Csabn, október 2-án. BEKESMEGYEI KÖZLÖNY. Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. l^egjelerills: i^eten.l2:én.t háromszor: vasárnap, 3sed.d. (féliven) és csiatörtölsörL. Előfizetési dij : helyben házhos hordva vagy postán bérmentve küldve : egy évre 6 frt; félévre 3 frt; évnegyedre 1 frt 50 kr Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség és ltlaaó-hivatal: Főtér, Scrchwaz-féle ház, a postával szemben. Egyes szám ára 10 kr A keddi szám ára 5 kr kapható Biener B. és Griinfeld J. kereskedő uraknál B -Csabán. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 2b kr. Előfizethetni helyben a kiadó-hivatalban, Biener B. urnái és Takács Árpád ur nyomdájában, vidéken minden postahivatalnál 5 kros postautalványnyal. A nép megrontásának egy uj módja. Az a keservesen kiérdemelt silány kereset, mely hosszantartó kemény munka után a szegény emberre nézve megakad, száz meg száz oldalról van megtámadva. Nem elég a sokféle adó, a bélyeg, a százalék, hanem ujabban holmi rész-sorsjegyeket eladó ügynökök is elindultak faluzni, és szép rábeszéléssel, czifrán kiállított papírok mutogatásával, fényes ígéretekkel beugratják az ilyenekben járatlan népet, a sorsjegy megvásárlásába. Eddig az efféle Ígérvények, lózok, részsorsjegyek (Partíal-Scheinok), 25-ödrész állampapírok, legalább nem hurezoltatíak a falusi nép nyakára. Mióta belügyminiszteri rendelet tiltja azoknak házalás utján való eladását: — csak azért is kezd eláradni az ország minden vidékén. Hogy milyen betyárság ez az üzlet : példával fogom felvilágosítani. E folyó évben volta Rothschild-féle (1839.) sorsjegyeknek utolsó húzása. Kapták magokat a nagyvárosi bankházak (p. o. Pesten Bettelheimék, a budapesti kereskedelmi bank- és váltóüzlet tulajdonosai stb.) és megvevén egy néhány egész Rothschild-sorsjegyet, azokat elébb felosztották öt részre, azután minden ötödrészt megint husz részre. Egy Rothschild-sorsjegynek az ára 150 frt volt; egy ötöde tehát ért 50 frtot, ennek egy huszada pedig 2 frt 50 krt. Nyerni lehetett minden sorsjegyen 500 frtot; egy ötöd sorsjegygyei 100 frtot, ennek egy huszadáról szóló pártial-scheinnal (részlet-sorsjegy gyei) pedig 5 frtot. Ilyen, az ötödrészsorsjegynek egy huszadáról szóló rész-sorsjegyekkel, ígérvényekkel árasztották el a bankárok a községeket, megyéket egész Magyarországot. Nálunk is vettek eleget. Azt verték a fejőkbe, hogy ugy „muszáj" nyerni legalább 500 frtot; mert ez a legeslegutolsó húzás, mikor minden sorsjegyet nyereménynyel húznak ki. Egy-egy Ígérvénynek (egy czifrán nyomtatott, értéktelen zöldes papirost neveztek igy el) 3 frt volt 3iZ BiYfí ' cl ki ezt lefizette, jogot nyert arra, hogy kapjon a postán 10 frt utánvétel mellett egy rész-sorsjegyet. A 2 frt 50 kr. értékű sorsjegy tehát már el lett adva 13 forinton. Ki is húzták mind. Nyert is minden sorsjegy 500 frtot; de ezt el kellett osztani öt felé, lett 100 frt s ezt ismét huszfelé, lett 5 frt; de ebből le kellett vonni a nyereményadót 60 krt, az eljárási költségeket, meg províziót ; — ugy, hogy mikorra fizetésre került a dolog, kiadtak a bankárok a bevett 13 írtból 2 frt 8 krt; 10 frt 92 lÉrig minden egyes embert behúztak ; sőt aki nem járt utána, nem irkált rájok Pestre, Bécsbe stb., annak a 2 frt 8 krja is oda veszett. Az a 26 szegény ember, akik 338 frtot fizettek ki a reájok tukmált sorsjegyekért, 52 frt 52 krt kaptak vissza nagy keservesen. Ilyenekkel behúzzák ma is, a hol lehet, a vigyázatlan népet. Az árva tanitót, a ki maga sem értette A „BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY" TÁRGZÁJA. Itthon. — Arad szeptemberhó. — . . . Unalmas útitársaim voltak. Pedig képzel-e valami borzasztóbbat asszonyom, mint hallgatag, vagy unalmas társasággal utazni egy végtelen, lassú, nehézkes vonaton ? Kinéztem az ablakon. Sivár táj, kietlen pusztaság mindenfelé Komoly gémek lengő bóbitáikkal, lassú gólyák, óvatos darvak tanácskoztak külön-külön gyülekezetben. Hajdan 1 A sziv sovárgásával, epedő vágyával kisértem őket vándor utaikon Lelkem nem rebegett bucsut a távozókhoz. Velők szállt délnek ábrándos hónába a pálmák és tamarindok árnyai alá. Hii barátjok volt Nílus hömpölygő hullámainál. A hol a lótusz ragyogó kelyhében fürdik a holdnak merengő sugara.. Most ? Most asszonyom. Csöpp kedvem se volna e borongó időben velők ily nagy útra kelni Még ha szárnyakkal birnék, sem szállonganék az unalmas felhők sátora alatt. Egy kurta „lebe wohl-"t susogtam a tisztes madárgyülekezetnek. Aztán az őaz virágait néztem. AZ árkok szólein a haragos zöld ballangó virult. Mire ismét találkozunk, már a késő őszi szél kergeti, mint „ördög szekeret." A mezőket az igénytelen katang égszínkék virága lepte el. Mint Oberon tündéreinek tányéra tünt fel lapos virágával. Messze-messze kikircsek piroslottak. Majd kifosztott kertek mellett vitt el a robogó vonat. Csak az őszi rózsák halvány szirmai hajlongának a karcsú szárakon. ... Az utolsó rózsák! S én elmélyedve a közelmúlt benyomásaiba, láttam lelki szemeimmel a kápráztató képeket, melyek sohasem mosódnak el Hangokat hallottam, melyek sohasem hangzanak el. Oh, higyje meg asszonyom, vannak árnyak, melyek szüntelen kisértenek. Nem hallottam a gép egyhangú zakatolását. Nem éreztem a kavargó füstfelleget, mely arczomra tolult. Láttam a kis falut, karcsú tornyával, öss/,e-vissza épült házaival. Láttam kedves arczokat, melyeket tán sohasem láthatok viszont. Láttam két tévedező szemet, két tévedező szemnek bágyadt világát. Hallottam kedves, marasztaló hangokat, melyeket túlharsogott, tulzengett az érzékeny búcsúzó 1 S az árnyak ? ön tudja asszonyom ! S hogy mégis elbeszélem ? ! Hja 1 ilyen oktalan a sziv asszonyom. . . . Ha fáj, ha bántja valami, bár nem tudja : mi fáj — mégis elbeszéli. Erezi sebét is hagyja sajogni. Látja a kihulló vércseppeket — és kérkedik vele. Ellentétekből vagyunk alkotva. Lássa asszonyom, ez az arczkép, mely viruló hajadont ábrázol fehér ruhában, fekete fürtökkel, fekete szemekkel, a sötét hajban fehér rózsa, a hófehér márványsima kézben ébenfa album; — ez az arczkép, mely ott s ezelőtt örömmel tölte el, most fájdalmakat fájdalmakra halmoz szivemben. Igen . . . akkor még hajadon, boldog volt ön asszonyom! S a komor tépelődés tovább marczangolta lelkemet. Mi kiragadott volna karjai közül: egy útitárs kellemes csevegése, vagy egy élénk menyecske biztató mosolya — hiányzott. S még talizmánom is, e bűvös arczkép is ellenem támadt. ezt a czifra komédiát, azzal vették reá a bankházak küldöttei az elárusitásra, hogy minden egyes sorsjegytől 3 irtot neki ajánlottak föl. Mikor a dolog kiderült, a különben derék tanitó szégyenében lemondott hivataláról és elhagyta a községet is. Azt hiszem ez a példa elég világos és alkalmatos arra, hogy kárán tanuljon a magyar. Ne vegyük el az ilyen részsorsjegyeket talán még ingyen sem. A tanitó és más ilyes ember pedig ne egyeledjék olyanba, a mihez nem ért, s a mi nem is fér össze hivatalával. A közigazgatási hivatalnokoknak tudomással kell arról birni, hogy az emberzsarolás ez uj módja keményen tilva van, és azokat, a kik teszik, el lehet fogni és megbírságolni. —-r Meg kellene erre tanítani mindazokat a nadrágos embereket, a kik ügynökökként felhasználhatók ; mert az effélének igen szomorú és kellemetlen következményei lehetnek, sőt voltak is már. Sokszor olvassuk hírlapokban ezt a hirdetést : „Minden rangú embereknek jövedelmező és tisztességes mellékkereset biztosíttatik stb." Ez a jövedelmező és tisztességes (?) mellékkereset az, hogy a fentebb jelzett rész-sorsjegyféléket kell elárusítani s mikor egy 2 frt 50 krt érőt rásóznnk valakire 13 frtért, akkor a bankház nekünk ad belőle 3 frtot. Szóval, a milyen emberbaráti kötelesség résztvennünk a jótékony czélokra rendezett hazai sorsjátékokban, például most a szegediben ép oly botorság szóba is állani külföldi, vagy A vonat tovább robogott. Én tovább maradtam elmélyedésemben. De ime más látományok tűntek fel és más hangok csengtek — bongtak elém. Karcsú tornyok, füstölgő egyenes gyárkémények, házak tarka csoportozatai, ligetek, az ismerős temető fehér köveivel és fekete fejfáival. Az otthon 1 A szülőföld képe. . . . A gép felhangzó füttye, mozgonyok robaja, kihangzó városi zsibaj, dongásszerü mély zajgás — egy zavart hang — tömegbe olvadtak össze. Igen, de mégis az otthoniak zaja. E látományok, e hangok azután felráztak tépelődésemből. Mi fájt, megszűnt. A mi vádolt — eltűnt. S az árnyak szétoszlottak. . . . Itthon vagyok. . . . írhatnék én is virulóbb, kiesebb tájról, balzsamosb légről, vidámabb népről, pompásabb palotákról. De minek?! Szólhatnék kaczagóbb, hamisabb menyecskékről, epedőbb szemű kis lángokról. Nem tudok. Itt csak az érzelemnek van helye. S az oly féltékeny, nehogy más valaki is élvezze boldogságát. Ismerős utak, ismerős utczák, ismerős házak. Jól ismert sétaterek, ligetek ! Csak olyan látogatott terek, boltok, csak olyan elhagyott, elkerült templomok, mint ezelőtt. Csak az arczok az ismeretlenek, vagy legalább megváltozottak. ... A szivek a lelkek ? . . . Nem tudom ! Hogy az önéhez hasonlók-e asszonyom. Nem hiszem ! (Folyt, köv) Mészáros István.