Békésmegyei közlöny, 1879 (6. évfolyam) július-december • 64-142. szám

1879-09-25 / 101. szám

VI. évfolyam. 1879. 100. szám. B.-Csaba, szeptember 25-án. KÖZLÖNY Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Megjeleaik. h©tenkont háromszor : vasárnap, ls.ed.dL (féliven) és osiitörtöls-ön. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve: egy évre 6 frt; félévre 3 frt; évnegyedre 1 frt 50 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Főtér, Schwarcz-fóle ház, a postával szemben. Egyes szám ára 10 kr. A keddi szám ára : 5 kr. kapható Biener B. és Grünfeld J. kereskedő uraknál, B.-Csabán. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helyben a kiadó-hivatalban, Biener B. urnái és a nyomdában, vidéken minden postahivatalnál 5 kros postautalványnyal. Viszliang a „Fényűzésről" cz. czikkre. Ch. M. ur rámutat egy a nép minden rétegeben elterjedt betegségre, mely szerintem is oly sok bűn és tragoedia kntforrása. A czél, óvni nemzetünket a korcsosodástól s végelbukástól, méltányolást érdemel, de kell, hogy igazságosak legyünk ; sőt, ha gyökeresen akarunk gyógyitani, kell, hogy az okozat okát, habár vérzeni fog is a seb, az elevenig kimetéljük. Azt állítja ugyanis Ch. M. ur, hogy a fényűzést a szegényebb sorsuak űzik. tíz szerintem nem vezet örvénybe, sőt a szegényebb osztályt szorgalomra serkenti, hogy t. i. a gazdagoktól eltanult igényeit legyen miből kielégiteni. Allitja továbbá, hogy „a fényűzést a polgári osztálynál is kifejlődve találjuk." Ez már kétségbeejtőbb, mert mig ez osztálynak van mire hitelezni : addig amannak nincs. Amaz hiába erőlködik, mert a kereskedő, mesterember megnézi kinek s meddig hitelezhet; de a közép vagy polgári osztálynál ott van a ház, föld, marha, gyapjú, mind elegendő biztositék. Amott a készpénz, itt a hitel szerepel. S ez, megvallom, kétségbeejtő helyzet, melynek nem ritkán szomorú eredménye a bün, öngyilkosság s végre a tönkrejutás. Végül a fényűzést ugy emliti fel czikkiró, mint a házasság akadályát, állítván, hogy „a házasulandó fiatal emberek — értve a müveit osztályt — látva a fényt, nem mernek nősülni, mert nem érzik magukat képeseknek a túlfeszített igényeknek megfelelni." Ebben igaza van, de elhallgatja e fordult állapot eredeti okat, s ez az, mi engem, a valót felderítendő, e czikk írására indított. Mert kérdem : Honnan eredt e félelmetes fényűzés ? Tán a háziasság hiányából ? mi, valljuk meg, mai világban sok nőnél hiányzik ; vagy tán az apák, illetőleg férjek túlságos szeretetéből, engedékenységéből ? Ugy tudom mindkét feltevésnek van jogosultsága. De kiben van itt a főfő hiba? mondjuk ki nyíltan : a férfiakban. A férj, az apa a háznak feje s ha kalapját felesége vagy épen leánya által engedi viselni, más szóval: ha papucs kormány alá jutni elég gyenge — ez egyedül az ő hibája. 8 ha gazdálkodásában kellő mérleget nem tud tartani a bevétel és kiadás közt, vagy tán feleségét nem tudja rászoktatni, hogy a háztartásban — értem az asztalt s ruházatot — kellő szakavatottságot tanúsítson, többnyire az ő hibája. De térjünk csak a bálokra. Sajnálkozva állítja czikkiró, mintegy a bálkedvelők nézetét jelezve, hugy „az eddig szokásos batiszt vagyis karton-ruhában ma már nem lehet bálba menni." Miért nem ? Azért, mert a bálok tudósítói elég elfogultak-e vagy gyengék ? a nők hiúságát nemhogy ostoroznák, sőt inkább legyezgetik. Avagy nem azt szokták-e többnyire bálkirálynénak — pfuj be hízelgő szó 1 — feltüntetni, aki legdivatosabban, legdrágább ruhában jelent meg ? .No meg néha szépsegre is adnak valamit, holott főkeiléknek az egyszerű öltözéket s kellemes társalgást kellene venni. Azt is emliti czikkiró, hogy „a lakodalmak, disznotorok, névnapok a fényűzésnek nem kis fokát árulják el." Engedelmet kérek, nem ezt kellett volna felhozni, hanem azt, hogy napjainkban nemcsak a bálok idején, tehát télben, hanem még nyáron is egymást érik a költséges tánczmulatságok, és pedig, hogy csak megyénket említsem, faluhelyeken is a báli meghívókon nagy betűkkel e varázs szavakat olvashatjuk ... a „csabai I. zenekar közreműködése mellett," mintha bizony a helybeli zenészek játékára már nem is tudnánk tánczolni (?) Ez a fényűzés, ez a szükségtelen költekezés, hiszen a helybeli czigányok harmadával is beérnék annak, mit amazok kivisznek (!) Aztán hányszor vannak az ily mulatságok tombolával összekötve. Minden ujabb bál alkalmával uj ruha kell, mert ismételve fellépni a már látott ruhában, megszólásra adna okot. (?) Minden tombolánál 5—6 forintot kiadni többnyire értéktelen nyereményekért, bizony, ne tagadjuk, méltán beillik a fényűzés rovatába. Hogy sokat ne mondjak, csak 20, 80 évvel ezelőtt egy fésű zenéje mellett is — hejh olcsó zene! — mily kedélyes házi mulatságokat csaptunk, ugyanazon ruhát többször is felvéve; most pedig nem is mulatság, ha Purcsi nem húzza. Aztán, hogy kiöntsem ártatlan epémet, mert ismét a férfiakra irányzóm tüszurásaimat, kiK annak okai, hogy a nők oly gyengék; hogyha anyává lettek, szoptató dajkáról kell gondoskodni nemcsak, de fürdőre is kell menni egészségűk — eltitkolva szépségök — helyreállítása végett, mire a férjnek utolsó krajczárját is ki kell adni, vagy ha ez már rég elgurult, kölcsönpénzt kell keríteni, habár óriási kamatra is ? A férfiak. Ne vettek volna nőül oly leányt, kinek egyedüli foglalkozása a divat hajliászása; ki kerülvén — L Jíkfaugyn Köslüny" tárnája. Az őrült. — Franczia történet. — (V é g e.) „Nos, ha nagyságod az összeget már tudja, akkor kérem, engem mihamar kielégiteni." „No, no, csak lassan ! Honnan van az az éksi-er, hová lett ? beszéljen most annyit a mennyit akar, ón türelmesen végig hallgatom." „Nekem nincs semmi mondani valóm, minthogy várom a 30,000 frankot." „Jó, de miért?" „Micsoda ?" mondja a fiatal ember kissé hevesebben, „miért? még kérdezi?" s mindkét arcza kezdett kipirulni, mialatt szemei fónylettek. „Hm!" mondja az orvos s összehúzta ajkait, azután kissé közelébb ment hozzá: „miért fizessek én? ós pláne 30,000 frankot ?« „Nos hát a nagyságos asszony ékszeréért," feleli csodálkozással a fiatal ember. „Jól van, jól! és ki az a nagyságos asszony ?" „Az ön neje," ós ismét odatartotta neki az árjegyzéket. „De, kedves fiatal barátom, ón csupán orvos vagyok, és nincs feleségem, — Bövid idő óta özvegy vagyok." Ez már több volt, mint a mennyit az ékszerész türelme megbirt; magánkívül lett dühében és az orvos ki az ilyen jeleneteket már rég megszokta, megadta a szokásos jelt, mire négy markos legény ugrott be, s lefülelték a szegény fiatal embert ugy, hogy egyik végtagját sem volt képes többé megmozdítani. Ekkor már volt oka reá, hogy a fejét teljesen elveszítse, s nem is mérsékelte többé dühét, hanem torkaszakadtából ordítani kezdett: „Zsiványok! gyilkosok! árulás! segitseg!" De egy negyed óra múlva a mint látta milyen nyugalommal, őszinte átgondoltság és meggyőződéssel bánnak el vele, hogy feltételezel! betegségét czélszerüen gyógyítsák, megnyugodott, s a legegészségesebb logikával világosította fel a/, orvost ez áitalanos félreértésről, a mit néhány pillanat óta sejteni kezdett, szavai nem hagytak kétséget a rettenetes valóság világos végrehajtásáról — de sajnos egy kissé későn jutottak annak tudatához, már akkor hiábavaló volt minden okosKodás. Azonnal megtettek minden lehető nyomozást, de eredmény nélkül, de Strell asszonynak nyomára nem akadhattak, később kiderült az is, hogy a szép czimeres kocsit csak bérelték erre az alkalomra s hogy mindazok kik e nőt vadász és inas ruhában kisérték, egy bandához tartoztak, kiket nem bírtak felfedezni. — Minden a mire reájöhettek, annyiból állott, hogy az ékszerek legnagyobb részét, egy házaló zsidó által, egy bolognai énekesnőnek árusították el, de a házalónak sem bírtak nyomára találni, hogy megkérdezhették volna tőle, hogyan jutott e gyémántokhoz. Csendélet a menyei Tbirodalomban. (Egy angol utazó naplójából.) [Vége.] Ezt parancsolta Tung-Ting brámin! De nem mentünk haza. A mandarinok magokba fojták a haragot. A mandarinnők kitörtek. Végre is az izgatottság ugy elöntött mindenkit, mint otthon TungTing brámint az epe. A pagoda azért nem lesz megcsúfolva, Visznu nem lesz megbántva, mert hiszen nem kinai, hanem európai módra tánczolunk. Es tánczolunk. Csak azért is! A fő-mandarin: Kaszi-nung pavillonjába hívott mindnyájunkat. Erre a platánok ós pálmák alatt kialudt minden láng. S a pavillon nagy termében kigyúltak a lámpák. A mandarin úrfiak gyújtották meg. A fényözönben ón elkábulva álltam ott. Mintha Szemirámisz függő kertjeinek illata lebegne itt körül. Mintha a nílusi lotuszok ragyognának a holdfényes hullámokon ! Mintha a márványerdő. Bül-bül csalogány csalogatna, bűvölne hogy azután élő szoborrá váljon a belépő. Mintha Aladdin varázslámpája idézne föl csábos, szemkápráztató képeket! Mintha az egyptusi barlang rejtett kincsei volnának felhalmozva csillogó csoportokban ! Mintha az Aeol-hárfa húrjai rezegnének fájóan, édesen az alkonyi szélben ! Oh, Aladdin! hadd nézzek tovább is bűvös lámpádba. Bejártam a világot. Szánkáztam Kamcsatka haván*