Békési Élet, 1981 (16. évfolyam)

1981 / 3. szám - SZEMLE

Kósa László Megjártam a hadak útját A magyar nép történeti emlékezete Budapest, 1980. 224 oldal. Móra Ferenc Könyvkiadó SZABÓ FERENC Régen látott napvilágot ilyen jól megírt és ilyen fontos könyv, mint a Gyuláról indult Kósa László 1980 őszén megjelent munkája. A hazai néprajztudományban több irányú alkotó munkásságával és szerkesztői-szervezői tevékenységével egyaránt elismerést szerzett fiatal kutató új könyve annak a korosztálynak szól elsősorban, amelyet szívós munkával talán még vissza lehet csalogatni a történelem iránti érdeklődéshez. Hinnünk kell abban, hogy meg lehet őrizni a kötet tíz-tizennégy éves olvasóiban a regényesség iránti természetes vonzódással együtt a magyar nép, főként a parasztság hagyományai szerinti história megismerése utáni kíváncsiságot is. Kósa László nemcsak érzi a tudomány művelőinek hivatását és felelősségét ebben a 111a különösen komoly, de soha véget nem érő feladatban, hanem tesz, cselekszik is - olyan formában, ami megragadja a legfogékonyabb korban lévő nemzedékeket. A kötet visszatér a jól bevált régi módszerhez: ahhoz, amikor az irodalom, a tudomány java művelői saját tollúkkal szolgálták a fiatalok, az oktatás, az ismeretterjesztés érdekeit, s a legjobb értelemben vett, nagy tömeghatású népkönyveket írtak. Kósa László új munkájának sikere valahol ebben gyökerezik. Mondanivalójának arányait, az egyes fejezetek példaanyagát, illusztrációit kitűnően választotta meg, s igen érdekesen, fordulatosait írta meg a könyvét - olyan megbecsüléssel az olvasók iránt, ami manapság eléggé ritka. A szövegben nem fordulnak elő a „tudósi homály" vagy a szükségtelen agyonmagyarázás példái, az előadásmód barátságosan határozott és természetes, a szerző nem akar mindent belezsúfolni a kötetbe. Az elmondott értékek következménye, hogy a könyv nemcsak az ifjabb tizenévesek számára vonzó, hanem a históriában-etnográfiában járatosabb felnőttek számára is. A szerző szemlélete, lényeglátása és igényes, de könnyed stílusa az öszszegzés átolvasására csábítja, s a felelevenítés örömével jutalmazza a hozzáértőket is. S jutalmaz a tartalmas egyszerűség élvezetének örömével, ami szintén nem mindennapos. A kötet tíz fej :zctrc osztott anyaga a szerző gyermekkori emlékeivel kezdődik. A harminc esztendővel ezelőtti, akkor még omladozó állapotban lévő gyulai várban, egy izgalmas felfedező akció során ébredt fel benne az azóta is izzó érdeklődés a néphagyomány történetszemlélete iránt. A városban olyan történelmi légkört sugárzó környezetben lakott, ahol szinte naponta megtudhatott valamit a régebbi időkről, azok ismert alakjairól, így jutott el oda, hogy a hagyományok, emlékezések hitelességét kezdte boncolgatni. Ez a szinte tipikus személyi indíttatás másutt és mindenkivel megtörténhet; a múltat felidéző városkép, egy-egy jelentős régi objektum vagy beszédes tárgy, dokumentum hatása alól kevesen tudják kivonni magukat. Különösen akkor, ha a hallott szó, a népi emlékezet a maga sajátos hangulatával megeleveníti, más dimenziókba emeli a látványt, az élményt. A magyar ősköltészetig visszanyúló kötet a népemlékezet értékrendje szerint, a történeti időrend folyamán haladva tekinti át nemzeti múltunkat, egészen a huszadik század első harmada tájáig, ahol az idő közelsége miatt a folklór elemei még nem jelentkeznek. Úgy tűnik, hogy a ma élő nemzedékek szemében valahol az első világháború körül lehet az az időbeli határ, amelyen túl a „régi" kezdődik. A történészek is 1917-et vagy 1918-at tekintik cezúrának, a „kortörténet" kezdetének. (Bár egyesek csak 1945-től számítják a kortörténetet az egyetemes történetben is.) A népi történelemszemléletet - mint erről Kósa László is ír - a továbbiakban is befolyásolja a történetírás, a tudomány eredménycinek az iskolai •386