Békési Élet, 1981 (16. évfolyam)

1981 / 1. szám - SZEMLE

eveknek kommunista védőügyvédje Domokos József. Bár „az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről" szóló 1921. évi III. tc. és az olyan mentalitás árnyékában, ahol a bíróság a kúria másodelnökének elképzelését tette vezérelvévé: „A törvényt akként kell alkalmazni, hogy a vezetésre predesztinált rétegek védve legyenek a feltörekvő osztályokkal szemben" -, nem sok babér termett vádlottnak és védőnek egyaránt. Több mint egy évtizeden keresztül teljes egzisztenciáját a párt szolgálatába állítva védte: az Egyesült Szakszervezeti Ellenzéket, a Társadalmi Szemle szerkesztőit - Madzsar Józsefet és Sándor Pált -, védettjei közé tartozott Rákosi Mátyás, Kulich Gyula, Kovács István, Nezvál Ferenc csak az exponáltabb képviselőket említve, és természetesen védte a „névtelen" kommunistákat, a mozgalommal szimpatizálókat, valamint azokat, akik a fennálló renddel politikailag összeütköztek. Különleges, lélekcdző életút a Domokosé. Pályája, tevékenységének lényege kizárólag a progresszió társadalmi-politikai törekvéseinek szolgálatába szegődött. Egyenes ívű, egyértelmű életút az övé, a békéscsabai szülői háztól a Galilei Körön át vezetett az útja a forradalomba, majd az ötévi emigrációt követően az MSZDP legális kereteit felhasználva irányította a szocialista jogászok szervezkedéseit. 1931-től 1944. március 19-ig, a német megszállással bekövetkezett internálásig a KMP védőügyvédje, ebből a szerepkörből emelte a felszabadulás a kibontakozó demokratikus igazságszolgáltatás „parancsnoki hídjára". A Legfelsőbb Bíróság elnöki székéből vonult nyugállományba, 1958-ban. Domokos József mindig ragaszkodással, szeretettel, megbecsüléssel említette szűkebb hazáját, Békés megyét és Békéscsabát. Emlékirataiban központi helyet foglalnak el a békési élmények: Áchim L. Andrásról és Bajcsy-Zsilinszky Endréről írt műveire kell gondolni, de a többi könyveiben is életrajzi adatként vissza-visszatérnek megyei emlékei. A fentiekben már szóltunk arról, hogy egész tevékenységét, személyiségét a mozgalom, a párt szolgálatába állította, mégis védőügyvédi szerepét nagyon mértéktartóan, de minden álszerénységtől mentesen értékeli. „Soha - sem annak idején, sem azóta - nem tekintem az én védői munkáimat az általam védettek tevékenységével összehasonlíthatónak. Ok - a legkisebb jelentőségű perek vádlottjai is - kombattánsok voltak, az első vonalban küzdő harcosok; én sohasem menteni ki az élvonalba, s ha szükséges volt az én munkám is, s ha sohasem volt kifogásolható, sőt ha mégoly dicséretesen végeztem feladatomat, mégiscsak - szanitécmunka volt. Az én munkám abból állott, hogy az elbukott harcosoknak segítségére siettem, nekik - több-kevesebb eredménnyel - jogi segítséget nyújtottam." Mielőtt néhány per fontosabb gondolatainak ismertetésébe kezdenék engedtessék meg, hogy röviden vázoljam véleményemet memoár és történetírás, történelem és visszaemlékezés viszonyáról. A memoáríró akarva-akaratlanul a történelem egy szakaszáról emlékezve, ha nem is szaktudományos igénnyel, történetírói módszerességgel, de bemutatja a maga szűkebb vagy tágabb környezetének történetét, azt hogy hogyan élték át, milyen emberi magatartást tanúsítottak a történelem sorsfordulóiban. Azonban míg a történész számára a történelem folyamata a kutatás tárgya - függetlenül attól, hogy átélte-e vagy sem az általa vizsgált kort -, az emlékirat szerzője a látószögébe kerülő, illetve emlékeiben élő eseményeket rögzíti, számára a történelmi folyamat átélt élmény, tevékenységének mérlege, esetleg igazolása. Eltérő a viszonyuk a forrásokhoz is, a historikus módszeresen használja fel a témájához szükséges, a lehető legkülönbözőbb adatokat, a memoáríró elsősorban saját emlékeiből merít, tapasztalatait, emócióit, véleményét teszi közkincsé. A visszaemlékező is kiegészítheti és sok esetben ki is egészíti tapasztalatait történeti forrásokkal, ezzel megalapozottabbá, pontosabbá teszi emlékiratát, de számára ez csak másodlagos. Nem mond ennek ellent a recenzióm tárgyául választott mű szerzője sem, aki emlékeit „vagy tíz éven át a középkori kolostorok szerzetességének szorgalmával és kitartásával" egészítette ki „Békés első sajtótermékétől, az 1868-as hírlaptól az 1944-es kommunista per irataiig." Megítélésem szerint az itt felsoroltak, az emlékirat terjedelmi, tárgyi korlátozottsága, csak az emlékeiben élő, személyesen átélt élmény feldolgozása vezetnek oda, hogy a memoárban efemer, másodlagos dolgok úgy jelennek meg, mint lényeges elemek. Ettől függetlenül nincs jogunk és okunk eleve hamisítási szándékot feltételezni, bár véglegesen ezt sem vethetjük el, mert önigazolásra felhasználták. A memoár vitás adatait szerkesztői jegyzetekkel kellene ellátni, ezzel lényegesen meg lehetne könnyíteni az olvasók eligazodását. 117