Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 4. szám - SZEMLE

járul hozzá c kapcsolattörténet bizonyításához. Vizsgálja azt, hogy a délszláv népköltészet milyen szerepet játszott a magyar irodalmi népiesség történetében, milyen áttételeken keresztül jutott el a magyar olvasóhoz, a hazai fordítások mennyiben hatottak a magyar klasszicizmus és romantika irodalmára, egész irodalmi életünkre, népköltészeti gyűjtésünk módszeres elindulására. Az 1972-ben megjelent Szomszédság és közösség c. kötetben Székács József és a szerb népköltészet címmel írt Fried István. Ott Székács addig ismeretlen életrajzi adatainak, fő művének a Szerb népdalok és hősregék keletkezésének föltárására helyezte a hangsúlyt, továbbá Székács levelezése alapján tárta fel a könyv 1887. évi második kiadásának előzményeit. Most ismertetett kötetünknek egy fontos fejezete Székács József: Szerb népdalok és hősregék címet kapta. Székács - mint ahogy visszaemlékezéseiben írja - Tótkomlóson és Mezőberényben jól megtanulta a szlovák nyelvet, így mikor a Karloviczon élő Nikolics családhoz került nevelőnek, rövid pár hónap alatt elsajátította a rokon szerb nyelvet. A szerb nép költészete hatalmas erővel hatott a szegény tímár szülőktől származó Székácsra. Miután ő maga belülről ismerte az egyszerű emberek életét, felébredt kíváncsisága a környezetében élő szerb nép költészete iránt. Első szárnypróbálgatásait Vörösmartynak és Bajzának küldte cl Pestre. A lírai és epikus énekek ragadták meg, később a „népszokásokból keletkezett dalokkal" foglalkozott. Példaképül mindössze Vitkovics fordítási kísérletei állottak, valamint Toldynak és Bajzának a német közvetítőnyelv (többször Goethe után) segítségével készült adaptációi. Elismeréssel szólhatunk arról, hogy a könyv szerzője közli Székács különböző fordításainak a Koszorúban, illetve a kötetben megjelent variánsait, mintegy összehasonlítási lehetőséget biztosítva számunkra. Fried valóban aprólékosan vizsgálja Székács műfordításának minden sorát, összeveti a különféle szerb népdalok szövegét az eredetivel, megkísérli a nyelvi-fordítási szempontú elemzést. Székács tudta, hogy nem betű szerinti átültetésre kell törekednie, hanem a szerb népköltészet hiteles fordítására. Fő erénye és jelentősége az úttörésen kívül az, hogy eljutott a szerb népköltészet tartalmi és formai jegyeinek a lényeget pontosan tükröző magyar tolmácsolásához. Fried nem titkolja el Székács József műfordításának hiányosságait sem. Gyakran jelzett szót választ el a jelzőtől, igekötői funkciójú határozószót az igétől. Időnként a szótagszámmal viaskodva ma már szokatlan szóalakokat költ. Nem minden esetben tudta függetleníteni magát a reformkor idején divatbajött tiszavirágéletű divatszavaktól. Megállapítja, hogy a reformkor romantikusai sokat köszönhetnek a szerb népköltészetnek. Székács kötete kiemelkedő eseménye a magyar irodalmi népiesség fejlődésének, mivel a népköltési gyűjtemény életrevalóságát bizonyította, magyar nyelven. így közvetett módon sürgette a hazai népköltészeti gyűjtést, a nemzeti hagyományok feltárását. Bizonyította azt, hogy a népi és a műköltészet között nincs áthidalhatatlan ellentét. Székács kötete a szerb népköltészet kelet-közép-európai befogadásának önálló variánsa - írja Fried István. Jól elemzi a szerző a kötet utóhatását a magyar irodalomban. Petőfi az 1839-ben írt Első szerelem c. versével kapcsolódik a Vörösmarty és Székács megteremtette, a szerbus manier-ban írott versek hagyományához. Igaz, mire a tízes trocheus Petőfihez eljut, már bevett szokássá vált irodalmunkban. Többször is leírja, hogy Arany János Szibinyáni Jank-ja és Jókai néhány regénye és elbeszélése (pl. A bojár lány) tanúskodik arról, hogy Székács kötete termékenyítő hatású és ismert volt a magyar szellemi életben. Felfedeztük a könyvben az évtizedekig Békéscsabán élt történetíró ev. lelkész Haán Lajos (18181891) nevét is. Haán az eperjesi kollégium önképzőkörében bibliai cseh nyelven énekelt meg szerb témát, de Haán mezőberényi és eperjesi tanulótársa a költő Sárosy Gyula (1816-1861) is olyan költeményekkel kezdi pályafutását a kollégiumban, melyek a „délszláv népköltészet visszhangjától zengő légkörben" keletkeztek. A volt szarvasi tanár Greguss Ágost (1825-1882) az ötvenes évektől kezdve figyelemmel kíséri a szomszéd népek költészetét, összehasonlításokat végez a magyar és szerb népdalok motívumkincseivel. Nem von le semmit a kötet értékéből, hogy több esetben ismétel a szerző, pl. kétszer leírja, hogy Vörösmarty Székácshoz írt válasza nem maradt ránk, talán a közlés lehetett a válasz (170. ill. 175. 1.), vagy Arany Szibinyáni Jank-ja nem jöhetett volna létre a délszláv Hunyadi-énekek nélkül (189. 515