Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 4. szám - SZEMLE

feledkeznünk arról sem, hogy a szomszédos országokban még napjainkban is gyakran iitik fel fejüket olyan, tudományosnak semmiképpen nem minősíthető nézetek a magyar honfoglalással és államalapítással kapcsolatban, amelyek egyáltalán nem szolgálják a múlt feltárása érdekében oly üdvösnek tartandó együttműködést. Bakay Kornél nagy érdeme, hogy az objektivitást megőrizve rajzolt képet a magyarság X-XI. századi történetéről. A szegényes forrásanyag okozta nehézségekkel viszont a lehetőségekhez mérten nem sikerült megbirkóznia. Közismert, hogy a honfoglalás és az államalapítás korának kutatásában az írott források mellett a régészeti leletekre támaszkodhatunk. E két különböző forrástípusra építő szakemberek nemritkán egymást kiegészítő, illetve megerősítő eredményekre jutnak saját kutatási területeiken, de tanúi lehetünk olyan eseteknek is, amikor az archeológusok kompetenciájukat meghaladó feladatok megoldására vállalkoznak. A X-XI. század vonatkozásában éppenséggel a régészek és a történészek szoros együttműködésére van szükség, hiszen csak így kaphatunk hiteles képet erről a korszakról. Ezt figyelembe véve talán célszerűbb lett volna, ha egy régészből és történészből álló szerzőpáros vállalkozott volna a téma feldolgozására. (A sorozatban már egyébként is szerepel szerzőpáros tollából származó munka.) Bakay mint régész ismerteti meg az olvasót az államalapítás problematikájával, s bár messzemenően igyekszik építeni az írott forrásokra, mégis érződik: nem e terület az, ahol a legotthonosabban mozog. Bizonyos témákról a régész eleve kevesebbet tud mondani, mint a történész. Ilyen például a kalandozások kora, ami elsősorban a külső keletkezésű írott kútfők alapján ismerhető meg. Valószínűleg ez ad magyarázatot e fejezet felületességére, holott ez a kérdés fontosságánál fogva nagyobb figyelmet érdemelt volna. Bár szép számmal találhatunk jó meglátásokat e probléma tárgyalásánál - például a viking analógia jelzése, az a felismerés, hogy nem a pásztortársadalom válságáról van szó a fejezet végkicsengése mégis vitatható. Bakay a kalandozó hadjáratokat ugyanis egy külföldön élő magyar kutató felfogása nyomán tudatos külpolitikai vállalkozásoknak állítja be. A szerzőnek számos tekintetben nagyobb figyelmet kellett volna szentelnie a történészek legfrissebb kutatási eredményeinek ismertetésére. Csak két lényeges problémát említünk. Igaz, Bakay kritikával kezeli a helynevekre építő nagy horderejű elméleteket, de az úgynevezett történeti személynevek és helynevek forrásértékének megvilágítását ugyancsak elnagyoltan végezte el. A másik rendkívül fontos kérdés a törzsekkel kapcsolatos. Pontosabban fogalmazva arról van szó, hogy szerepet játszott-e a törzsi szervezet a magyarok megtelepedsében, s társadalmi szerkezetének további fejlődésében. Bakay nemmel válaszolt erre a kérdésre, s ugyanakkor elutasítja azt a felfogást is, amely a XXI. századi magyar társadalom átfogó alapegységét a nemzetségben jelöli meg. Ilyen alapegységet ő maga a családban vél felfedezni. Meg sem említi azonban, hogy a legújabb történeti szakirodalom éppen a törzsek fontos szerepet hangsúlyozza a X. századi magyarság politikai és etnikai szervezetében. Érdemes megjegyezni, hogy e többek között Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár tudósítására építő felfogás helytállóságát húzza alá egy nemrégiben felfedezett mór kútfő, amelynek bizonyos részleteihez Czeglédy Károly jóvoltából magyar nyelven is hozzáférhetünk. Ez a bizonyíték pedig alapjában kérdőjelezi meg annak, a Bakay által is elfogadott nézetnek az igaz voltát, amely az államiság törzsszervezetből való kinövésének lehetőségét elutasítva a magyarság szomszéd népektől eltérő fejlődését igyekszik bizonyítani. A szerző - sajnálatos módon figyelmen kívül hagyva a történészek ilyen vonatkozású legfrissebb kutatási eredményeit - régészeti bizonyítékok alapján tagadja, hogy a X-XI. századi magyar társadalom alapegysége a nemzetség lehetett. Érdemes ezt kihangsúlyozni, hiszen ezáltal alapvetően gyengíti azt az elméletet, amely a királyi vármegyék kialakulását a nemzetségi szállásterületekkel hozta kapcsolatba. Úgy véljük, e néhány problémafelvetéssel is sikerült jelezni, hogy milyen nehézségekkel kell e korszak kutatójának szembenéznie. Bakay kísérlete kétségtelenül tiszteletreméltó, de a rábízott feladatot mégsem tudta maradéktalanul megoldani. Főként azt hiányoljuk, hogy a X-XI. század történetének tárgyalását nem hatja át egy szilárd, egységes koncepció, ami más tudományág eredményeivel is összhangban van, továbbá, hogy a korszakról nem kapunk egy töretlen vonalú fejlődési rajzot. Ehelyett egy, a gondolatmenet követését gyakran nehezítő kitérőkkel tarkított, inkább statikus jellegű kép bontakozik ki az olvasóban. 501