Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 4. szám - MŰVELŐDÉS - Elek László: Az Orosházi Juhász Balázs Gyűjtőklub és évkönyvei

a hű kifejezésérc és hiteles művészi tolmácsolására. Közben az új élmények befogadására az új formák élvezésére felkészületlen maradt a nagy átlag, a tömeg. Tény, hogy soha eddig nem tapasztalhattunk olyan ugrásszerű változást az ízlés fejlődésében, mint korunkban. Az élet fejlődéstörvényeinek ismerete, a magasfokú technikai műveltség elsajátításának a korparancsa a racionalista gondolkodás nagy előretörését hozta magával. Megváltozott a társadalmi igény, s ennek megfelelően szemléletváltoztatásra kényszerült a művészet is. Ezt szolgálta az oktatásügy is, amely a humán tárgyak óraszámának csökkentésével volt kénytelen reagálni reá, így biztosítva a reáliák tanításának kiszélesítését. Háttérbe szorult a művészettörténet oktatása, s ezzel még kisebb térre zsugorodott a művészi nevelés. Az igazság kedvéért el kell azonban mondanunk azt is, hogy sohasem tudott kellő színvonalra emelkedni, mert a művészettörténet mindenkor magán viselte a „melléktantárgy" lealacsonyító, ditfamáló bélyegét. így aztán nem tudhatta ráeszméltetni soha a tanulókat a kor és a művészi szemlélet, kifejezésmód szoros összefüggéseire, az ízlésfejlődesnek arra a több ezer éves folyamatára, amelyen minden művészeti ág - köztük a gyűjtőklub szempontjából elsőrendű fontosságú festészet - átment, amíg eljutott a konkrét valóságábrázolás közlő, kommunikatív funkciójától az absztraktig, a színek, vonalak, formák, foltok, szerkesztési módok szabad kombinációinak művészi korokat összegező és irányító gazdag variációin, választékain keresztül. Minthogy pedig maguk a tankönyvek sem vállalták az ilyen típusú vizsgálódásokat, méginkább érthető, hogy az ízlés (természetesen társadalmi méretekben értve) leragadt a közlő, a kommunikatív indíttatású művek érzelmi-logikai befogadásánál. A századelő művészeténél. A reáltudományok dinamikus előretörése s velük párhuzamosan az elméleteket gyakorlattá váltó technika embert szolgáló és embert pusztító eszközeinek minden eddigi képzeletet felülmúló bámulatos ereje, az értelem tiszteletet parancsoló létesítményei, teljesítményei óriási ismeret- és élménybőséghez juttatták a kor emberét. Természetesen az ezekre reagálni akaró művészeket is. Felgyorsult az élettempó, megváltozott a társadalmi és a természeti környezet, az életvitel. Úgyannyira, hogy a valóság teljes birtoklására, a benyomások filozófiai, érzelmi, tudományos feldolgozására képtelenné vált az ember, aki, miközben - félve a lemaradástól - meg akarta érteni saját korát és kora nagy vívmányait, megismerni a legfontosabb információkat, egyre inkább le kellett hogy mondjon a művészi ábrázolás naturálisból absztraktba váltó újat akarásának megértéséről, az egyes művek érzelmi átéléséről. Mindezeket azért is le kellett írnom, mert az évkönyv egyik igényesen megfogalmazott dolgozata (A mai magyar képzőművészet a műgyűjtő szemével) szinte egyértelműen utasítja el korunk nonfiguratív, absztrakt festészetét. Nem számol azzal a kétségtelen válsággal, amelybe a képzőművészet bizonyos fokú funkcióvesztése érzetében - az építészetet kivéve - jutott. Megindult már ez a folyamat a polgári dekadencia világméretű jelenséggé válásának kezdetén, amikor is a festészet, mint az egyik legmozgékonyabb művészeti ág (a képzőművészet lírája?) erősen hozzátapadva ugyan a valósághoz, mint konkrét kiindulási ponthoz és annak jól felismerhető tárgyi elemeihez, a különböző tömörítések, absztrahálások, stilizálások segítségével a belső lelki világ gondjainak, problémáinak, nagy igazságainak a kivetítésére kezdett vállalkozni. Elindult az impresszionizmus finom hangulatokat megfogalmazó törekvéseivel, folytatta az expresszionizmus dühödt lázadásaival és eksztatikus erejű plakátművészetével, a futurizmus dinamizmust, száguldást érzékeltetni akaró, meghökkentő produktumaival és témáival (Házak + fény egymásbahatolása és égbolt; Az utca zaja bejön a szobába stb.) s a szimbolizmuson át (Van Gogh: Honnan jöttünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?) eljutott a szürrealizmus kollázsművészetéig és gondolati témáiig (Salvador Dali: Az emlékezet tartóssága; Az aranylepke szerelme) meg a kubizmus Picasso, Braque, Tihanyi, Bortnyik, Kassák, Uitz stb. képeinek absztrakcióba törő - értelmi és képzeleti tényezőket szintetizáló öntörvényű valóságaiig (Ambroise Vollard arcképe; Gyümölcsöstál, Tihanyi L. Önarckép; Bortnyik: Kompozíció térben stb.). S hány fontos irányzatot (dadaizmus, egzisztencializmus, akmeizmus, konstruktivizmus stb.) hagytunk még figyelmen kívül! Olyan előfutárokat, amelyek a tudományos gondolkodás előretörésének, a polgári társadalom dekadenciájának és ellentmondásosságának a hatására a művészi szemléletet egyrészt a valóságelemek tudatos felbontásával és összerakásával sajátos stilizáláshoz, a mértani formák gazdag alkalmazásához, a témák nonfiguratívvá személytelenítéséhez, másrészt azok abszt470