Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 4. szám - MŰVELŐDÉS - Fábián Gyula: A Gyulai Nyári Művésztelep tagjainak kiállítása

A Gyulai Nyári Művésztelep tagjainak kiállítása (Megnyitó 1980. február 8.) FÁBIÁN GYULA Már elmúlt egy évtizede, hogy az a túlnyomórészt Budapesten élő és munkálkodó ifjú képzőművészek baráti közössége rátalált Gyula városának gazdag, vonzó házaira, a városkörnyékre és hűséggel járni kezdték a felfedezés iskoláját. Az első talán a hangulat volt, amely szinte magához láncolta az ifjú művészeket, megérezték táj és történelem, hagyomány és haladás különös együtthatását ebben a nagyidők óta jelentős alföldi központban, ahová valamikor együtt a vizekkel eljöttek és leértek az erdők a magasokról. Abban az időben a környék népe gyakran fogyatkozott meg, hadak járásába ütközött vár és város, s ártó vízjárások idején a nagy belső kertek lábukat áztatták az árban és az utcákon is könnyebben siklott a csónak, mint ahogy kínlódott úttalan kátyúk között a vasalt szekér. Sok, nagy, néha kegyetlen próbáltatás után Gyula igazán város lett, megyeszékhely ranggal cs tartással, nem kis büszkeséggel, hogy azután a nagy lüktetésű kiteljesedés után kicsit megcsendesedjék. Már a tavaszvégi áradások is kevesebb fenyegetéssel járnak, a kesernyés emlékezetű Körgát a lejtőre lefolyó vadvizektől is megóvja jól termő fekete földjeit. A nagyváros széléből, ahol egykor a főváros kertjei kezdődtek, ide érkeztek meg, valóságos felfedezésre ceruzákkal, ecsetekkel, vésőkkel és még korongokkal is, megkeresni és megtalálni az új kifejeznivalót, a friss mondanivalót, mai képzőművészetünk képviselői. Megpróbálták közösen járni ezt az utat, melyet a nagy egyéniségek mutattak, s ennek tartalma, hogy országunk minden táján megtalálhatók az új alkotások mondanivalói, de csak azok számára, akik őszintén és művészi alázattal tudnak azonosulni vele. Nagybánya közeli, történelmi példája nyomán, egyszerre egy-egy falu, szöglet, város műveszteleppé lett, elég csak Zebegényről, Szolnokról, Hódmezővásárhelyről szólni, hogy az időbeni folytatást érzékelje az ember, aztán sorra és rendre: Zsennye, Gyula, a Balaton-part egy-egy addig névtelennek tartott kis faluja, de olyanok is, mint Tengelic-Kölesd, egyszerre belépnek, s alkotóműhelyek színhelyeivé válnak. Úgy hiszem, Tornyai János sokat idézett mondását számosan véstek be önmagukba, a mindig újuló nemzedékek tagjai közül akik hittel, vérrel, félrchúzódással, olykor önmegtagadással vállalták a küldetést. Valahogy úgy fogalmazta Tornyai János: „Az a nagy dolog, mögfesteni a sömmit." Azaz, a kictlenséget, omladozó tanyák messzibevesző útjait megmutatni akkor, amikor úri murik járták és a Joó Györgyök, azaz Papp Mihályok egy kis munkáért végigkuncsorogták a fél országot. A művészet egyik legfontosabb küldetése, a féltés. Megtanítani az embert az értékőrzésre, ráébreszteni a világot, hogy ne engedje veszendőbe hullni és múlni nagy idők, de akár jelentéktelen korok emlékanyagát. Nagy öröm volt számomra, hogy itt és most, őszinte, telített érzéssel szólhatok az igaz törekvések sikeréről, a gyulai művésztelep együttesének e budapesti, kamarajellegű kiállításán, bemutatkozásán. Valósággal megható észlelni azt a közelmúltban és mostanában divatosan leszólt, lebecsült, művészi finomságra törekvő képességet, amelyben színek, vonalak, fonnák teljes tökéletességre irányuló kidolgozás részletei vetülnek elénk s ebből egyértelműen bizonyítottá válik, milyen sok jóízű fáradság nemesítette e műveket, munkákat ilyen gazdagokká. A mesterségbeli tudás a rajzolt finomságokból azonnal szembeötlik értőnek és műélvezőnek, annak bizonyításaként, hogy akik a vonalak árnyékát is ilyen megigéző meggyőződéssel fogalmazták, jó iskolából kerültek művészi feladataik megoldásának bizonyításához és hétköznapi vagy ünnepi számadásaik mindenkivel megértetik a célt és törekvést, amelyben hangulatot, tartalmat egyképpen sugároznak a bemutatott munkák. 461