Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 4. szám - MŰVELŐDÉS - Fábián Gyula: A Gyulai Nyári Művésztelep tagjainak kiállítása

Megpróbálok megkísérelni bizonyos körbetekintést, a gyulai művésztelep hét alkotójának munkái között, vajon számomra mit is jelent a kiállítás, hogyan tudom üzeneteit továbbadni, annak nyomán, amit számomra közvetítettek. Természetesen nem értékrendet állítok föl, hiszen összességében érzem a mondanivaló lényegét és sokan talán első ízben találkoznak így, e bemutatkozón azonos témákkal, melyeknek az a különössége, hogy megerősítik egymást. „Valaki nyitva felejtette az ajtót, vagy itt már nincsenek is itthon? Akik eltávoztak, rendben hagyták a házat, milyen kár, hogy kifogyott belőle az utód... Megöregedtünk, elfáradtunk. Erre mifelénk az élet, meg a munka nagy kézfejeket, vastag, ügyetlen ujjakat formált. Erő volt bennük! De hogy mostanra mi maradt belőle, azon gyakran eltűnődik az ember... Egyiknek túl nagy a kiskapu, másiknak ijesztően kicsi a nagy. A tétovaság, kíviilrekedtség, sokszor olyan szomorúan nevetséges, hogy megszánnak érte bennünket az emberek, vagy kesernyésen megmosolyogják, mint a szél-tépett, eső-vert madárijesztőt... Vidító, játékos üzeneteket mindig szabad küldeni a szenvedőknek. Különösen, ha az a legendák, mesék világából lép be hozzájuk és teljes meggyőződéssel rendezte egybe múltból, valóságból az anyag mai megjelenítésével a művész... Ezen a széken az alvó kabát holnap és holnapután sem szakad tovább... A kerítés előtt? kívül és háttal a városnak, ami nagyra nőtt azóta, csilloghatnak a kitüntetések is. Talán egyedül hordozójuk tudja, mi rejtőzik mögötte... A leveletlen vadrózsa piros bogyói között végtelenbe olvadó világ ez a mi földünk, amelynek minden sarkán megterem a szépség... E féltett könyvek és arcképek már, ha gazdáik nem is lesznek, legalább megmutatják, legalább elgondolkodtatják a látó embereket, hogy azért valamit hagytunk magunk után." Csupán próbaképpen fogalmaztam hét üzenetet, amit a művésztelep tagjaitól nyertem s leszűrődő, letisztuló élményként viszek magammal tovább. E kis alkotóközösség tőlük már megszokott módon és szerénységben bizonyított ismét. Életre hívták, új tartalommal telítették meg egy lassan fakuló világ élménytöredékét. A képeken sugároznak a valóságban, porban, vagy az ó-ság sárguló színében egykor féltve őrzött, s lassan már csak kegyeletből megtűrt tárgyak és meghökkentik, magáradöbbentik az embert, hiszen örökre elköszönőben a tegnapi kisváros „kincse", amit megőriztek azok, akik felismerték a már csak eszmékben, szokásokban, hagyományokban nemesülő értékeket. Házak, utcák, sőt városrészek nem lesznek már holnapi térképeinken, vájjon, ki tudja elmondani hitelesen, milyen volt az egyszer volt. Egyedül a művészet tükrözi, majd múltba-mosódó kultúránk egy-egy részletét, amelyből összerakhatjuk magunknak az egészet. Ha lesznek hozzá, akik visszaadják. A bizakodás e kiállításnak szól, mert íme, a bizonyítóerő, a gyulai művésztelep munkatársai minden szó nélkül hirdetett eltökéltséggel mentik c város hanyatló tegnapját. Először különös volt számomra, hogy a szétterülő Pest kertnegyedéből kerül az Alföldre egy lelkes kis csapat és válik lassan-lassan egy város múltjának, jelenének művészetben hordozó részévé. Valamennyi szűkre szabott életrajz, amely indulásról, elhivatottságról, elkötelezettségről és iskoláról szól, egyetlen nevet kiemel, akinek együtt és egyenként sokat köszönhetnek. Jó iskolából indultak: a Rákoshegyi művészkörből, Tóth Tibor tanítványaként, országfelfedezésre, elhivatottság betöltésére. Meghatározó volt az útbaindító szó, és meghatározó maradt az a számadástétel is, hogy a tanár úr szinte állandóan érzékelje és értékelje az időbeli számadásokat, amely tanítványok esetében talán a legfontosabb. Hogy az életutak kiigazításában, a korrigálásában, milyen szerep jut a tanítómesternek, erről az idő mond bírálatot. Ez a kitárulkozás és bemutatkozás, teljes meggyőződéssel mondhatom, igen sokat bizonyít. Korunkban ismét bontakozóban az együvé tartozó pályatársak, művészcsoportok, körök összetartozásának megerősítése. Ez akkor válik teljessé, ha az a város, amely magához kötötte művészeit, a hétköznapi terhekből is többet vállal magára. Természetesen c terhek nagyon is áttételesek, hiszen azokról a művészi megfogalmazásokról van szó, melyeknek szülőhelyét táj és tér, város és ember adják, s ez együtt jelenti az alkotóműhelyt. Albrecht Júlia, Balogh Gyula, Lakatos Péter, Marosvári György, Szakáll Ágnes, Székelyhídi Attila, Tömpe Emőke kiállított művei együtthatásukban egyszerre múlt és jövendő, közös nyelv és mondani462