Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Adatok Békés megye háromnegyed évszázadának kultúrtörténetéhez

A feudalizmus agonizálását érző, útkereső középnemesség - de több főnemes is - érthetően kitüntető érdeklődéssel kísérte a polgárosodó nyugati államok politikai berendezkedését, társadalmi-gazdasági törekvéseit, új szervezeti formáit, a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem s nem utolsó sorban a szellemi kultúra növekvő eredményeit. Világosan felismerték, hogy a hazai viszonyok tarthatatlanok. Minden változásért kiált. Teleki Sámuel, az erdélyi nagy könyvtáralapító pl. így figyelmeztetett: „Elkerülhetetlen annak a népnek a megsemmisülése, amelyik a többi, művelt, felvilágosult néppel nem tud lépést tartani". Mások, mint pl. Decsy Sámuel, majd később Almási Balogh Pál és Vajda Péter szinte már a tudomány termelőerővé válását előlegezték írásaikban, s ezen elvtől indíttatva, sürgették a kézműipar és a gyáripar fejlődését egyaránt szolgáló tudományok célszerű oktatását, a céhtagoknál magasabb műveltséggel bíró iparosréteg kinevelését, s vele a polgárosodást szolgáló és jelképező tudományos intézmények (Akadémia, Iparcgyesület) megalapítását. Ismét mások égető politikummá tették a nyelv ügyét, s az érte vívott harcot (nyelvújítás) - a latin nyelv évszázados uralma és a német nyelv térhódítása ellen is védekezve - a haladás szolgálatával, az egységesülő polgári társadalom eszméjével és a nemzeti öntudat megalapozásával és elmélyítésével kapcsolták össze. Nagy dolog volt ez egy olyan elmaradott országban, amelyről Montesquieu azt mondotta: „Aki a feudalizmust akarja tanulmányozni, annak Magyarországra kell jönnie". Csakugyan: hol volt itt korszerű eszméket terjesztő kulturális intézmény, jól felszerelt könyvtár és széles körű olvasóközönség a XVIII. század közepén? Pedig lehetett volna, hiszen nem igaz, hogy „a mi klímánk... ellenséges a tudományoknak" - vallotta Kármán József. Csak a tespedt, sivár szellemi környezet, a régi életforma megszokott kényelme és mozdulatlan nyugalma magához asszimilálja az értékes embereket is. „Bizonysága voltam - írta alább - sok külföldi főoskolákat megjárt ifjak rakodt és széles esmérctciknck. De alighogy hazatértek... ősi mezejeikre, nem tudom micsoda kimagyarázhatatlan elalélás foglalta cl őket. A könyvtárt fegyverek tolták ki, a széptudományokat a vadkergetés, az elmélkedést agarászat. Alighogy kiértek emezek csendes parókiájukra, és elvadultak, mint az erdei aprómarhák, megtompult elméjek, erkölcsök oly hozzácgyenesedett a hallgatók erkölcséhez, hogy ezt csak a viselet különböztette, és hogy a külföldi formáj okból egészen kivetkezzenek, karcsúságokat felcseréltek potrohossággal. Erre szemeim tanítottak ..." Sajnos, sokáig kísértő magyar betegség lett és maradt a testi - szellemi tunyaság. Századunk elején Ady is kegyetlen szenvedéllyel ostorozta ezt a naptalan keletet, ezt a lelkcktemetője Magyarországot, ezt az égig nyúló gizgazok és gyűrűző vad indák ugarvilágát, amely felett csak elsuhan a kacagó szél, s ahol a gatyás, bamba társak mellett a sok-sok méla vágy kínzottja: a költő is elfelejti a nótát, káromkodik és fütyörészik. Hosszú, következetes gyógyító munkára volt itt szükség. A bajok egyszerű felismerése, a riadó megfúvása nem lett azonos a gyors és teljes gyógyulással, ahogy ezt annak idején sokan hitték. A betegség nagyságának az érzékelése és széles körű tudatosítása, a kórokozók aprólékosságig hiteles leírása csak a kiindulási pontot jelenthette, s legföljebb a végső diadal reményét hirdette. Ráolvasással sohasem lehetett gyógyítani, a felvilágosodás korában pedig a legkevésbé. Különösen nem olyan súlyos betegségeket, amelyeknek a bacilusai már évszázadok óta fertőzték életünket, s zavartalanul rágtak rajtunk, kiszipolyozva vérünket és agyunkat, megbénítva erőnket és idegeinket. Némelyikük, mint pl. a patópálos akaratgyöngeség, a mindenbe belenyugvó kényelemszeretet vagy a kulturálatlan és önelégült nemes „nem írok nem olvasok" buta gőgje olykor mintha még manapság is észlelhető lenne. Az ellenük indí43