Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 3. szám - SZEMLE

sonló néprajzi tájegységeknél a szlovákiai magyarok között. Általában - mintegy összefoglalásként - is megállapíthatjuk: Az összeállító csak a meglévő gyűjtésekből válogathatott. A válogatás ezért egyúttal azt is tükrözi, hogy hol, milyen területen van még adósság, milyen feladatok előtt állnak a szlovákiai és - a két szocialista állam közötti kutatási egyezmények keretében - ezt a feltáró munkát vállaló hazai folkloristák előtt. A kötetet teljessé rövidítésés forrásjegyzék, szómagyarázatok, valamint a magyar-szlovák helységnévtár teszi. Bízunk benne, hogy a szép kötet egyaránt hasznos szolgálatot nyújt az egyetemes magyar népi kultúrával foglalkozó szakembereknek és a magyar nemzetiség folklórját feltáró szlovák kutatóknak. (Rozmaringkoszorú. Szlovákiai magyar tájak népköltészete. Összeállította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Kása László. Bratislava, 1979.) G. Vass István : A békéscsabai múzeum története 1899-1979. (Békéscsaba, 1979. 174 oldal. A Békéscsabai Városi Tanács V. B. kiadása.) SZILÁGYI MIKLÓS Természetesen igaza van G. Vass Istvánnak: a békéscsabai múzeum megifjodott munkatársi gárdája napi munkája során jól tudja majd hasznosítani „az egyes gyűjteményekre vonatkozó" és a „korábbi tudományos és ismeretterjesztő munka" eredményeiről-gondjairól valló adatokat. Azt is elhiszem, hogy amikor elkezdte összegyűjteni a múzeum régi munkatársaitól „az egykori munkát dokumentáló fényképeket, nyomtatványokat", az ilyen értelmű „hasznosíthatóság" is sarkallta. Mégis: túlzottan, alig méltányolhatóan szerény a bevezető néhány mondatban a muzeológiai praktikumra hivatkozó szerzői szándék! Hiszen az elkészült munka szemlélete, módszere a bizonyság rá, hogy G. Vass István nagyon is jól tudja: csakis az általánosabb „kultúrtörténeti tanulságok felderítése" végett érdemes ennyire elmélyülten foglalkozni egy közművelődési intézmény történetével. A közvetlen múzeumi haszon néhány szakember „belső ügye"; kedvükért aligha lenne értelme könyvvé formálni az egykori munkát dokumentáló, gondosan archívumba gyűjtött adatokat. Nem árt - a szerző helyett is! - hangsúlyoznunk a kismonográfiának a témán messze túlmutató tanulságait, mert alighanem sokan lesznek, akik periférikusnak fogják ítélni a témát, s a témaválasztást minősítve kezdik mérlegelni a munka „hasznát". És - valljuk be - aki így ítél (azzal érvelvén, hogy voltak Békéscsabán a múzeumnál „fontosabb" egyesületek, intézmények, azoknak inkább kellene tanulmányozni a történetét), nem feltétlenül rosszindulatú vagy szemellenzős. Csupán megbocsájthatatlanul gyanakvó: feltételezi a szerzőről, hogy „hivatalból" (a múzeum igazgatóhelyetteseként) hangsúlyozza a téma fontosságát - azért, hogy eladhassa. Lehet, hogy paradoxonnak hat az ilyen megfogalmazás, mégis megkockáztatjuk: a múzeumtörténet éppen azért látszik alkalmasnak általánosabb társadalomtörténeti (különösen művelődéstörténeti) tanulságok, következtetések megfogalmazására, mert a múzeumok sohasem voltak „nélkülözhetetlenül fontos" intézmények, mégis viszonylag nagy anyagi áldozatra kényszerítették a mindenkori fenntartót. A támogatás mértékén - a múzeumhoz való viszonyon - tehát jól lemérhető a napi hasznosságot meghaladó tartalmú szellemi igényszint. Még akkor is így van, ha számon tartjuk, hogy egy-egy város vagy megye (múzeum-alapításában és -fejlesztésében megtestesülő) „szellemi igénye" rendszerint hatásosan korrigálható volt az elkötelezettek, a megszállottak egyéni adottságai révén. Az emberi megszállottság - mint korrekciós tényező - ugyanis szintén leleplező erejű: jól jellemzi a múzeumi gondolatot körülvevő társadalmi közeget. Mert az sem lehet véletlen, hogy a (nem is mindig jószándékú...) dilettánsok, a kor tudományos szintjétől messze elmaradó amatőrök, a tehetetlen rajongók éppen akkor jelentkeznek a múzeumügy környéken, amikor leginkább szükség lenne arra, hogy a potenciális támogatók nemtörődömségét a megszállottság valamelyest korrigálja. 398