Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 3. szám - SZEMLE

Szlovákiai magyar tájak népköltészete KRUPA ANDRÁS A szlovákiai magyar nyelvű könyvkiadás - mint Kósa László pompás válogatása tanúsítja - fontos feladatának tekinti az ottani magyarság népköltészetének a népszerűsítését. Jól eső érzéssel nyugtázhatjuk, hogy a Madách Könyvkiadón túl a kiadás munkájába bekapcsolódott a Szépirodalmi Kiadó is. S a közös könyvkiadási egyezmény keretében a a 7700 példányból 5700-at hazánkban is árusítanak. A magasabb példányszám feltételezi a témakör iránti nagyobb érdeklődést. Meg is érdemli az olvasó közönség figyelmét ez a külsejében is szép, ízléses és gondos munkával készült több, mint hatszáz oldalas kiadvány. A magyar népköltési gyűjtemények gyakran választják címadóul a magyarság szeretett virágainak a nevét. E kötet címe is az egyik legkedvesebb dísznövényre, a rozmaringra utal. Kedvelt kultikus virága volt a hazai szlovákoknak is, nem véletlen, hogy a Pilis környéki szlovákok folklórgyíyteménye is a rozmaring nevet választotta (Kálmánfi Béla: Rozmarín zeletty, Bp, 1973.). Ez utóbbi egy tájegység népköltészetéből ad ízelítőt, Kósa gyűjteménye az egész szlovákiai magyar népköltési hagyományból nyújt válogatást, azaz: rozmaringkoszorút. Ezt fejezi ki a kötet alcíme is: Szlovákiai magyar tájak népköltészete. Nem is olyan régen e folyóirat hasábjain Újváry Zoltán Gömöri népdalok és népballadák című gyűjtését ismertetve (1978/4.) azt kellett még írnunk, hogy a szlovákiai magyarság folklórkincséről keveset tudunk, mert róla nem sok nagyobb anyag jelent meg. Most tehát örömmel tehetjük hozzá azt is, hogy Kósa László válogatásával ismeretünk valamennyi szlovákiai magyar néprajzi táj, ill. csoport népköltési hagyományának reprezentatív dokumentumával gyarapodott. A szlovákiai magyar nemzetiség folklórjáról, népzenéjéről, népéletéről már korábban is kialakult egyfajta kép a közvéleményben (elsősorban Mikszáth palócföldi elbeszélései és Kodály feldolgozásai alapján), bár oly markánsan és mélyen, mint a székelység vagy a csángó magyarok néphagyománya, még nem ivódott be a hazai köztudatba. Holott éppen ez a gyűjtemény a legjobb igazolás amellett, hogy a Szlovákiában élő magyaroknak rendkívül értékes és sokoldalú népköltészeti tradíciója van. Éppen ezért kiemelkedően hasznos leleménynek tekinthetjük a vállalkozást. Amint Kósa László írja, a gyűjtött, lejegyzett anyag zöme nehezen hozzáférhető folyóiratokban, napilapokban, egyéb kiadványokban fekszik, még az avatott kutatók is nehezen férkőzhetnek hozzá, a szélesebben értelmezett olvasóközönség pedig voltaképpen semmilyen módon sem. Ez ugyancsak aláhúzza a megjelentetés indokoltságát. A szlovákiai magyarok meghatódottsággal olvashatják és fedezhetik fel népi tradíciójuk szép gyümölcseit, a hazai olvasóközönségben pedig tovább bővül az egyetemes magyar népi kultúráról alkotott összkép. A bevezető tanulmány két területre összpontosít: részint bemutatja a Szlovákiában élő magyarság néprajzi tájait, csoportjait; részben áttekintően foglalja össze azoknak a munkásságát, akik valamilyen kapcsolatban álltak ezekkel a tájakkal. Rövid utalással néhány lengyel, cseh, morva és szlovák néprajzi etnikai csoportot is bemutat a szlovákiai magyarok tájainak elemzése előtt. A magyar nép tájitörténeti tagolódása című kötethez képest az adott lehetőséget okosan kihasználva behatóbb képet alkot a Csallóközről, a Mátyusföldről, az ősi hagyományát máig híven őrző Zoboraljáról (Zoborvidékről), a Garam mentéről, melynek folklórja kevésbé ismert, az Ipoly-menti és a gömöri palócokról, a barkókról, a három kisebb tájegységből álló Kassa vidékéről és a Bodrogköz környékéről. Ez utóbbiról ugyancsak hiányos a néprajztudomány ismerete. 396