Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 1. szám - SZEMLE

Dévaványa nagyközség története (Szerkesztette: Gaál József - Dévaványa, 1978. 28o-\ 40 lap) SZILÁGYI MIKLÓS Ritkán tapasztalható becsületességre vall, ha valaki az előszóban bevallja: felkészületlenül, kellő anyagismeret nélkül fogott a könyv megírásához. És ráadásul nyelvi-stilisztikai hibákat egymásra halmozva vallja be ezt az emberi gyarlóságát, nehogy azt higgyék: szerénykedik! Csakhogy: mire megyünk dr. Gaál József nyugalmazott főorvos ilyen vallomásával, ha egyszersmind a tudományos műveket írók ellen is tesz egy oldalvágást: „Igyekeztünk az anyagot mesélő módon, élvezhető formában leírni, hogy az inkább regényszerűbb, mintsem szárazabb tudományos mű benyomását keltse"? Örvendjünk vagy bosszankodjunk, mert a többszörösen elismert, ámde „száraz" Békés megyei helytörténetírás egy félelmetes magyartalanságokkal terhelt, csikorgó fanyelven írott, ámde „regényszerű" községtörténettel gazdagodott? Gyanítom, természetesen, hogy nem egészen ugyanazt értjük a regényszerűségen... És semmiképpen sem azt, hogy amiről nincsenek forrásaink, ki kell találnia a történetírónak. Például így: „Községünk területén a magyarok a hagyomány szerint a muhi csata után, 1241 áprilisában jelentek meg. Hogyan történt ez az eset, erről írásbeli feljegyzések nincsenek, csak gondolatban álmodhatjuk vissza azt az időt..." - és következik a mese. (16-17. lap) A pontatlanságot, tévedést azonban a „regényszerűség" sem menti, másodlagos jelentőségű tehát ez a „vélemény-különbség". Hosszú lista kerekednék a nehezen menthető félreolvasásokból, nyilvánvaló tévedésekből, a legminimálisabb filológiai érzék hiányát bizonyító irodalmi hivatkozásokból. Csak néhányat idézhetek. Az 1300-as évek elején természetesen nem készült térkép a Sárrétről, tehát semmit sem bizonyíthat (18. lap). Alighanem arra a műmellékleten is bemutatott térképvázlatra gondolt a szerző, mely a „Békésvármegye a XIV. század elejéig" nyomtatott (a közelmúltban nyomtatott...) címfeliratot viseli. Röstellem, de anélkül, hogy néhány oklevéltárat ismételten kézbevennék, nem tudom: honnan idézi a szerző a budai káptalan 1476-os határjárását. Arra kell gondolnom: a szerző sem tudja; alighanem a fotókópiát használta, amit azután közöl is (19. lap és műmelléklet). Györffy István, akinek Szigethi (és nem Szigeti) volt az előneve, 1939-ben (és nem 1934-ben) halt meg. Jóllehet nem volt Dévaványa szülötte, anynyit megérdemel, hogy klasszikus műve, a Nagykunsági krónika megemlíttessék, ha már az adatait idézi a szerző (39. lap). Az egészségügy története című fejezetben a 78-89. lapokon sorjázó számadatok valakinek bizonyára fontosak. A község lakói azonban aligha tudnak többet múltjukról, ha számontartják: 1896 és 1967 között hányan haltak meg „Veleszül. gyengeclm."-ben, „Gyermekaszályban", „Hörgő es. lob"-ban, „Vízkór"-ban. Akkor is haszontalannak tűnik az ilyen adatok község-monográfiában való közlése, ha elismerjük: példamutató, ahogyan itt is felhívja a szerző olvasói figyelmét az egészségügyi felvilágosítás fontosságára. Amikor a birtokviszonyok alakulásáról szólva a szeghalmi és dévaványai örökösödési szokások különbségét részletezi a szerző, nyilván nem minden alap nélkül mondja, hogy Szeghalomban a családfő életében nem adta át fiainak az ingatlant, Ványán viszont igen, és általában új birtokot is vásárolt a családból kiváló házas fiúnak. Ha igaz is ez a megfigyelés, csak a középparasztokra-nagygazdákra lehet érvényes. Mire megyünk tehát az ilyen durva általánosítással: „a felszabaduláskori 40-50 holdasok valamikor nincstelen parasztok voltak (!) és földjüket saját szorgalmukkal szerezték, de persze ehhez a szülők előzetes se128