Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Nagy Gyula: "Hogy ne vigyem magammal a sírba..." (Részletek az orosházi önéletíró parasztok munkáiból) (Juhász Nagy Vilmos, Csarejs Jánosné, Hrabovszki Ilona, Násztor György, Györgyi Lajos, Koczka Pál, Ujj Istvánné Németh Julianna, Csizmadia Imre, Erdős Tóth Sándor)

Közben a vonatvezető állandóan fiityültetett. Végre amikor mindenki felült, becsukták a vagonok ajtait, búcsúzóul még egy hosszú fütyiiltetés, és a hosszú tehervonat lassan elindult Nagyvárad felé, és bizony sokat úgy elvitt, hogy soha sem jött vissza. A mozdony után volt vagy száz vagon. Az húszasával is 2000 magyar katona, akik mentek a háborúba életüket és vérüket áldozni a Királyért, a Hazáért és Szabadságért. Bálint bátyám Nagyváradra vonult be a második honvéd gyalogezredhez. Onnan küldte a leveleket. Az egyikben aztán írta, hogy fölszereltünk. Felöltöztünk csukaszürke ruhába. Kezünkbe adták a hűséges Manlichert és vele százhúsz élest. Menetszázadban vagyunk, irány Oroszország. Azután nem jött levél. Nem tudtunk semmi hírt sokáig. Majd szeptember 27-i keltezéssel jött egy levél, amit Mczőlaborcról írt. Az volt az utolsó levele. Az utolsó mondat az volt: Felénk most aratnak. Egy évig semmit sem tudtunk róla. Majd 1915 őszén sebesülten szabadságra jött Tóth Antal nevű barátja, akivel együtt volt. Az azt mondta, hogy még 1914 szeptember utolján gyalog meneteltek egy vasúti töltés mellett a magyar határhoz közel. Egymás mellett mentek. Mindketten nagyon fáradtak voltak. Bálint bátyám azt mondta, hogy nagyon fáj a feje, de csak mentek tovább. Várták, hogy majd csak lesz pihenő. Egyszer csak elkezdett düledezni, és belém kapaszkodott, hogy ő egy lépést sem tud tovább menni, és ott lerogyott a fűre. Én ott elköszöntem tőle. Ez volt az utolsó hír róla. Szitás Erzsébet: Füzesgyarmati utca 97