Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Nagy Gyula: "Hogy ne vigyem magammal a sírba..." (Részletek az orosházi önéletíró parasztok munkáiból) (Juhász Nagy Vilmos, Csarejs Jánosné, Hrabovszki Ilona, Násztor György, Györgyi Lajos, Koczka Pál, Ujj Istvánné Németh Julianna, Csizmadia Imre, Erdős Tóth Sándor)

meg kellett tanulni. Meg pedig úgy, Hogy menetközben csúsztattuk a lábunkat, hogy ne a tarló hegyes részére lépjünk. így a tarló elhajlott a lábunk alatt, és nem szúrt. A magasabban hagyott aratógép utáni tarló különösen a lábunk boka környékét szurkálta össze. A kézi kaszával aratott búza tarló - miután az mindig alacsonyabb, mint a gépi - inkább a talpunkat és méginkább a lábujjaink közit sebezte ki. Ha friss aratású tarlón legeltettünk, amíg a tarló egy kicsit meg nem avult az eső és a nap hatására, elhasznált rossz cipőt, vagy bocskort húztunk a lábunkra. Bocskornak neveztük azt a lábbelit, aminek a t?lpa és és fejbőre is hajlékony, de nagyon erős bőrből készült. Sarok nélkül és csak a lábfejet takarta. Bocskorszíjjal, kender madzaggal, vagy egyéb fűző alkalmatossággal erősítettük a lábunkra. Úgy tudom, hogy erdélyi románok árusították a különböző alföldi vásárokon. Amikor a tarló már megavult, meg a legelő állatok is letaposták azt, általában mezítláb jártunk a tarlón. A tanyai ember a tarlón való legeltetésre azért helyezett nagy súlyt, hogy az elhullott gabonaszemet, kalászt az állat felegye, és az se menjen kárba. Ha a nyár csapadékos volt, még jó tarlólegelő is képződött, ami látszólag olcsóbbá tette az állatok nyári takarmányozását. Azért mondom, hogy látszólag, mert beigazolódott már régen, hogy a tarlólegcltetés miatt elmaradt tarlódöntés és nyári szántás a következő évi termésnél bosszulta meg magát. Minden jószág a kora reggeli és késő délutáni időben legel legszívesebben. Ebből következett, hogy szüleink a reggeli órákban bizony korán kihajtatták velünk a legelő jószágot. Ha melegnek ígérkezett a nap - a paraszt ember erre már kora reggel is következtetni tud - akkor reggel már 4-5 óra között a pásztornak kelni kellett. Ébresztő, gyerekek! Kihajtani a jószágot, mert meleg lesz mindjárt. Majd inkább alszotok délután. Ezt hallottuk nap mint nap. Bizony mi álmosak voltunk. De a reggeli kellemes levegő, és a bontakozó napfény, meg az az egészséges emberi becsvágy, hogy mi már korán hasznos munkát végzünk - elég gyorsan elűzte az álmosságot. Általában minden tanyán volt egy-két gyerek, aki pásztorkodott. Az esetek nagy többségében gyerekek voltak a pásztorok. Felnőtt - az is inkább idős - ritkán pásztorkodott a tanyán. Ez egyrészt azért volt így, mert a gyermek kikerült a családból, s így a legolcsóbb munkaerő volt. Másrészt azért, mert a gyerek pásztorra - ha szorgalmas volt - többfajta jószág legeltetését lehetett rábízni, mint a felnőttekre, mert a gyermek mint örök-mozgó sokkal könnyebben futott a jószág után, mint a felnőtt. Ez a sokszor előforduló kisparcellán nagyon lényeges szempont volt. Ha bőséges volt a legelő, jobban legelt a jószág, könnyebb volt az őrzése is. Ha silány és gyenge volt a tarlólegelő, bizony nagyon megszenvedett a pásztor, mert az állat nem talált legelőt. Ilyenkor mindig a tilosba ment volna. Tilosnak neveztük a legelők peremén vetett kultúrnövényeket. Tavasszal a kalászosokat, nyáron és ősszel a kapást dézsmálták meg a legelő jószágok, még a legnagyobb elővigyázat mellett is. Érdekes, és érthető is, hogy a szomszéd kultúrnövényeire jobban vigyáztunk, mint sajátunkra, mert ha a szomszéd panaszt tett ránk az esetleges kár miatt - ezt valahogy nagyon szégyeltük. Persze a pásztor is társas lény, s ha lehetett, hát együtt legeltettünk a szomszéd gyerekekkel. Ilyenkor szórakozás közben ment gyakran a jószág a tilosba. Különösen ősszel, amikor már kukoricacső volt a száron. A fiatal kiszoptatott anyakocát volt nehéz megtartani, hogy bele ne szaladjon a kukoricatáblába. Az ilyen anyasertés rendszerint sovány, és így mindig éhes. Nem egyszer versenyt futott velünk, és eltűnt a kukoricásban. Szinte túljárt az eszünkön. Amikor a kukoricatábla másik oldalán kerítettük össze a jószágot, ezt az alkalmat használta ki a szökésre. A koca észjárására jellemző, hogy nem állt meg a tábla szélén, hanem beleszaladt a táblába 30-40 méterre is. Itt érezte magát biztonságban, mintha tudta volna, hogy az egyedül legeltető pásztor oda már nem megy utána, mert ha menne keresni, az őrizetlenül hagyott falka mind a tilosba mehetne. így pedig csak az az egy szökevény tett kárt. Az ilyen kocát kukoricásnak hívtuk. Ha telezabálta magát kukoricával, minden keresés nélkül bejött a tanyába - nem egyszer sötét este. Ha lehetett, mi pásztorok, ha többen voltunk, nagyon megbüntettük az ilyen kártevőt. A pásztorok összefogva vigyáztak az összes legelő állatokra, miközben egy ügyes pásztor a koca lábanyomát követve felkutatta azt a táblában, és visszahajtotta a többi közé. A felelősségrevonás nyomban megkezdődött. A pásztorok egymást váltva addig kergették, míg az kifáradt, zilálva kiállt, és ekkor a legjobb karikásostorral alaposan elvertük, miközben hangosan a koca értésére adtuk, hogy: idegyere vadas, kell neked kukorica? Olykor bizony úgy elverték a pásztorok 90