Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 1. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Gyivicsán Anna: A nemzetiségi kultúra ápolásának elvi és gyakorlati kérdései

ápolásába es vonzási körébe a fiatalabb korosztályokat is bevonja. S az abban az időben kibontakozó magyar népművelési formák, elsősorban a klub- és a honismereti mozgalom kedvező feltételeket teremtett a szövetség ilyen irányú tevékenységéhez. A Hazafias Népfront által irányított honismereti mozgalomba, falukrónikák, helytörténeti monográfiák írásába, helyi múzeumok létrehozásába több szlovák település is bekapcsolódott. Ekkor alakult Nagytarcsán, Pencen, Kesztölcön a szlovákság tárgyi emlékeit gyűjtő és bemutató tájmúzeum, illetve tájház. Szlovák nyelvápoló klubot szerveztek Oroszlányban és Szarvason, néhány szlováklakta községben pedig ekkor gyűjtötték össze a település történetére vonatkozó dokumentumokat, illetve már ezek eredményeként születtek meg az első helytörténeti monográfiák, melyeknek egy része kiadásra is került. (Pl. Tanulmányok Békéscsaba múltjából; Tótkomlós negyedszázados története 1944-1970). A szövetség által szervezett új rendezvények közül a szlovák falvakban népszerűek voltak az óvodás és iskolás gyermekek számára rendezett szlovák nyelvű mesedélutánok, valamint a budapesti csehszlovák kulturális központtal, a Csehszlovák Kultúrával közösen szervezett szlovák, nem szinkronizált filmvetítések. Az egyes megyék, sőt egyes járások is - pl. Nógrád megyében a rétsági járás - a budapesti Csehszlovák Kulturális Központtal már a 60-as évek közepén felvették a kapcsolatot és rendeztek szlovák film és zenei esteket, író-olvasó találkozókat. Az anyanyelvi kultúra ápolását a szövetség azzal is bővíteni kívánta, hogy i960 elején a Tudományos Ismeretterjesztő Társulattal is kapcsolatot létesített. A szövetség a Társulat előadói számára szlovák nyelvű irodalmi előadásokat és műsort állított össze. Bár a Társulat nemzetiségi ismeretterjesztésre vonatkozóan nem dolgozott ki konkrét tervet s nem adott útmutatót a megyei szervezetek számára, ennek ellenére egyes megyékben - így pl. Békésben és Nógrádban - a nemzetiségeknek szóló anyanyelvű műsorokat mégis megszervezték. (Szarvason pl. a Társulaton belül szlovák tagozatot, szlovák nyelvű előadó-gárdát, szlovák nyelvű tanfolyamokat kívántak létrehozni, illetve megszervezni.) Sajnos, ezek a próbálkozások csak a kezdeményezés szintjén maradtak, mert később sikertelenségre hivatkozva a megyei szervezetek egyre ritkábban és bátortalanabbul hirdették és szervezték meg az anyanyelvű előadásokat. A nemzetiségi nyelvű előadások sikertelenségét elsősorban az okozta, hogy a szlovák falvak lakossága között természettudományos és ateista, tehát túlságosan elvont nyelv használatát igénylő anyanyelvű előadásokat tartottak vagy kívántak megtartani, s ezeknek a nyelvi megértés nehézségei miatt nem lehetett sikerük, hiszen az előadásokon résztvevők nem vagy alig értették meg ezeket az előadásokat.

1

3 Ezzel szemben viszont a tájékoztató jelentések kedvező tapasztalatokról számolnak be ott, ahol irodalmi - szépirodalmi művek felolvasásával tarkított - előadások hangzottak el, s melyek során a XIX. századi romantikus és realista szlovák klasszikusok műveit mutatták be. Természetesen a két kultúra - a magyar és a szlovák - ápolásának egyensúlyát a hazai szlovákság között is csak abban az esetben lehet megfelelően kialakítani, ha számolunk az objektív, történelmileg kialakult nyelvállapottal, a hazai szlovák nyelvjárások archaikus voltával, felgyorsuló kopásával, a szlovák köz- és irodalmi nyelvtől való távolsággal. E tények ellenére is a nyelvhasználatban a fokozatosság elvének betartásával s a kétnyelvű ismeretterjesztés megfelelő módszereinek kiválasztásával hatékonyabban lehetne művelni a nemzetiségi ismeretterjesztést és a felnőttoktatást is. A szövetség új kezdeményezései ellenére a 60-as évek folyamán - hasonlóképpen mint az 50-cs években - a nemzetiségi kultúra ápolásának elsődleges intézményei továbbra is az öntevékeny művészeti csoportok maradtak a szlovák lakosság körében, más népművelési formáknak csak kisebb mértékben sikerült tért hódítaniuk. A nemzetiségi kultúra ápolása legkedvezőbb formáinak ebben az időben a szövetség is az öntevékeny csoportokat tekintette s azokról így nyilatkozott: „Sajátos feladataink megoldásában többféle szempontból művészeti csoportjainké a legjelentősebb szerep. A közvetlen politikai munka kiegészítését, az anyanyelv művelését, a nemzeti kultúra ápolását és propagálását ez a művelődési forma szolgálja a legközvetlenebbül." Az 1958 után bekövetkezett fellendülés után azonban a népművészeti csoportok tevékenysége és aktivitása is 1962-től fokozatosan visszaesett. 1961-63 között szűnt meg pl. a gazdag múltra visszatekintő, a több mint 60 éve működő tótkomlósi, az örménykúti, az egyes pilisi falvakban megszervezett színjátszó együttes. (Pilisben csak a kesztölci maradt fenn.) Ennek okát több, a nemzetiségi kulturális életre hátrányosan kiható jelenségben kell keresnünk: 73