Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 4. szám - SZEMLE

rület valóban fehér foltnak számított, a gyűjtéssel nemcsak ezt tüntette el, hanem általa jelentősen gyarapította szűkebben a palócok, tágabban a magyar nép népdal- és népballada kincsestárát. A gyűjteményt tehát elsősorban mint a gömöri magyarság szép és szinte kimeríthetetlen népdalés népballada-ismeretének, tudásának közreadását üdvözöljük: a gyermekjátékdalokat, a szerelmi és lakodalmi dalokat, a katonadalokat, a pásztordalokat, a betyárdalokat, a szolgadalokat, a summásés aratódalokat, a panaszdalokat, a bujdosók dalait, az amerikás dalokat, a politikai dalokat, a vásári nótákat, a koldusénekeket, a bakternótákat, a tréfás dalokat, a cölöpverő nótákat, a szép számú balladát és rabéncket, a betlehemes játékok, ünnepi énekek, kántálok, köszöntők szöveget és dallamát. De el kell időznünk - természetesen egy ismertető szűkös terjedelmén belül - a bevezető tanulmánynál is. Nemcsak azért, mert rövid történeti vázlatával, valamint bőséges jegyzetanyagával összefoglalóképpen értékeli s a mai körképét adja a magyar népköltészet-kutatás publikált eredményeinek, hanem főként néhány megállapítása okán, amely részint meggyőzően közli a szerző rokonszenves álláspontját, követendő megoldási javaslatait egyes elméleti, metodikai kérdésekről, másrészt rámutat a mai kutató-, gyűjtőmunka terén tapasztalható jelenségekre, amelyeket nem lehet kikerülni a gyűjtés és még inkább a feldolgozás során, azaz szemléletváltást, új megoldásokat igényelnek. Újváry a gömöri tapasztalatok alapján - s ezek eléggé frissek -, hangsúlyozza, hogy napjainkban az urbanizálódás természetes folyamataként a népdalok táji, területi jellegzetességei elmosódnak, országos nivellálódás megy végbe, amelynek nem jelentenek korlátokat az országhatárok. Okát abban is látja, hogy az idős adatközlők elhalásával a táji, területi eltérések, „kuriózumok" elhalványodnak, s a népdalkincs általános jellegű „alapanyaga" él tovább. A nivellálódásban nem kis szerepet játszanak a központi kommunikációs eszközök, amelyek még a felfrissítés feladatát is ellátják. Újváry a kötetét - a hatalmas mennyiségű gyűjtött anyagból - úgy állította össze, hogy vele ezt a jelenleg élő néphagyományt és struktúráját jellemezze. Noha a népdalok csoportosítását a népköltészeti kiadványok tradíciója alapján végezte el, hangsúlyozza, hogy a valóságban a népdalok sem a dalolási alkalmak, sem a témájuk szerint nem különíthetők el oly élesen, ahogy azt a gyűjtő-szerkesztő rendszerezni szokta. Leszögezi, hogy a kötetben szereplő dalok - a gyermekjátékok dalai, a népballadák és az ünnepi énekek kivételével lényegében bármikor elhangozhattak, még a szorosan alkalomhoz kötötteket (pl. lakodalmi, katonadalok) is énekelték más időben és helyen. Elgondolkoztató, amit az egyes népdalkategóriákkal összefüggésben állapít meg: szerinte a múlt század óta alkalmazott fő csoportok csak részben tükrözik a dalok valódi funkcióját, helyzetét, egymástól való elhatárolódását: „...ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy vannak-e tipikusan olyan dalok, amelyeket csak a fonóban daloltak, akkor nyomban kitűnik, hogy a daloknak ilyen cím alatt való csoportosítása csak a gyűjtő elgondolását mutatja"írja, s kifejti, hogy legtöbb esetben egyszerű applikációról van szó, nem pedig autochton fejlődés szülte dalokról. Sajátos problémát jelent az egyes kategóriák elnevezése is. Erre a „kolduséneket" idézi példának: azokat soroljuk-e ide, amelyek róluk szólnak, vagy amelyeket a koldusok énekeltek? Viszont a koldusok a népköltészet több műfajából merítettek, ezek zömét nyilván nem a koldusénekek közé sorolnánk. Mindezek alapján sürgeti, hogy - a zenekutatás nyomdokain haladva, mely messze megelőzi a folklorisztikát - egységes elv szerint készüljön cl rendszerezési, csoportosítási szövegfolklorisztikai kataszter. A dalszövegek közlését rendkívül fontos szempontnak tekinti, előfordulhat, hogy az illető dal, ballada dallama értéktelen, műdallam, a szövege azonban hozzájárulhat a népköltészet teljesebb képének kialakulásához, egyes folklóralkotások földrajzi elterjedésének a megállapításához. Lényegében a szerző ezt a gyakorlatot alkalmazza a kötetében is. Az egyén, a közösség és a hagyományozódás sokoldalú kapcsolatának újabb vonásait is a terepmunkát a gyakorlatban végrehajtó kutató szemével látva fogalmazza meg. A nótafákat két szempontból vizsgálja: a mennyiség és a minőség, valamint a gyűjtő, ill. a faluközösség értékelése alapján. Legtöbbször nem a dalismeret mennyisége határozza meg a nótafa minőségét. Sokszor nem a jó hangú tudja a legtöbb dalt. S napjainkban a „legjobb dalos" címet a közösségétől leginkább az kapja meg, aki a legtöbb magyar nótát ismeri. Ugyanis a mai népi köztudatban a népdal és a magyar nóta nem különül el egymástól, mert a koráb514