Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 4. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Bencsik János: A nagybánhegyesi példa és tanulság (Portré-vázlat egy szakkörről)

A szakkör munkái a III. Békés megyei Népművészeti Napok kiállításán zódás népi útját-módját. Kérdés-feltevésünk szempontjából szerencsés, hogy hivatkozhatunk az „új" kalocsai hímzésre, mivel széles körben ismert Békésben is. Sőt népszerűsége egyre terjed. (Kétegyházán jártam olyan szakkörben, ahol csupa „új" kalocsait hímeztek.) Nem feladatom, hogy a kalocsai „új" hímzésről véleményt mondjak, csupán megemlítem, hogy e motívum-kincs kialakításakor, létrehívása kapcsán az adott paraszti közösség megközelítette azt a mezsgyét, amelyen túl már az individuális művészet produktumai (pl. csendéletek) következnek, illetve közel került ahhoz az alsó határhoz is, amelyen átlépve a művészietlen következik. Ennek ellenére is örvendetes tény, hogy szakköreink hímző leányai és asszonyai eljutottak az „új" kalocsaiig, mert ez út lehet (kell is hogy az legyen) a még ízlésesebb hímzés-világ megszerettetéséhez. Sokkal inkább hadakozunk egy másik fogalom ellen, amely a népművészet kapcsán manapság divatozik. Olyan „parasztos", mondják egy-egy tárgyra, s azt értik alatta, hogy népi, népies, egyszerű, következésképpen ízléses is. Csakhogy a „parasztos" értékmérő kezd hangzásában hasonlatossá lenni a század-elő „magyaros" jelzőjéhez. Az előbbi esetben a „parasztos" elmossa az egyszerű (s azért szép) és az ósdi, az avult közötti határt, amely gondolatkör a sznobsághoz vezethet. Az utóbbi jelző funkcióját pedig jól ismerjük, amely éppen annyira volt távol a magyartól, mint a népitől (a művészetétől). Ebből a gondolatkörből indulva lássuk azt az elméletileg fontosnak tartott kérdést, amely a nagybánhegyesi kézimunkázok bemutatásához kapcsolódik. Mintegy indításként önként adódik a népi díszítőművészet és az iparművészet összevetése. (Ezt erősíti az a mind gyakrabban alkotott terminológia, amely az átmenetet jelzi: népi iparművészet). Az iparművészetben igen szoros a kapcsolat az anyag, a forma és a tárgy funkciója között. Ehhez hasonlót kérünk számon a népi díszítőművészettől is, ahol azonban a tárgyak funkciójában a használati érték mellett eredendően fontos volt a mágikus-kultikus szerep betöltése is. Gondoljunk csak egy menyasszonyi koszorúra vagy egy temetési abroszra. A forma pedig (ajól, mesterien megmunkált anyagával is minőséget képvisel) az esztétikum hordozója. A népművészetben különösen fontos a közösség díszítő kedve. E közösség azonban nemcsak használati tárgyait és eszközeit díszíti, hanem az így „megmunkált" tárgyainak igénybevételével önmagát, otthonát, környezetét is. Ezért aztán születnek olyan díszítőművészeti tárgyak, amelyeknek egyetlen funkciója 478