Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 4. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Bencsik János: A nagybánhegyesi példa és tanulság (Portré-vázlat egy szakkörről)

Úgy ítélem meg, hogy sikeres munkájukhoz, eredményeikhez minden együtt van, adott: a lelkes közösség (a hímző lányok és asszonyok), a művelődési ház törődése, gondoskodása, a patrónusok pedig a községi tanács és a mezőgazdasági tsz vezetői közül kerültek ki. A szakkör vezetője, Chabrecsek Andrásné egyik levelében ezt írta: ,,A volt tanácselnök, Viborszky György többször meglátogatott bennünket. A vb-titkár, Laukó Pálné (szívesen bábáskodik)..., férje..., aki a tsz főkönyvelője és Horváth Endre tsz elnök segítettek az anyagiakban." E néhány szavas híradás mögött a tenni tudó falu társadalma van. Mindannyian kiérezzük a törődést és a segíteni akarást az idézett sorokból is. De azt is természetesnek kell vennünk, hogy ez a gondoskodás és törődés a szakkör sikereivel egyetemben növekedett. Amikor az asszonyok bizonyítottak, akkor már nem lehetett „visszakozt fújatni". Akkor már csak „előre" van. S ezt érzik, tudják a falu vezetői is. S miért ne támogatnák őket? A helyes kép kialakításához meg kell ismerkednünk a szakkör rövid történetével. 1969 januárjában, egy péntek este összegyűltek a hímezni szerető asszonyok és megalakították a kézimunka szakkört. Munkájuk sikeres volt, vállalkozó kedvűek voltak. Egyre-másra szerepeltek megyei- és országos népművészeti pályázatokon, bemutatókon. 1971-ben részt vettek a Kisjankó Bori Országos Népművészeti Pályázaton. 1973-ban az I. Országos Amatőr Népművészeti Pályázaton bronzéremmel tüntették ki a szakkör tagjainak (Horváth Endrénének és Mohor Gábornénak) a munkáit. 1974-ben a II. Békés megyei népművészeti napokon „A megye legjobb szakköre" címet ítélték oda a nagybánhegyesieknek, a szakkör vezetőjének a munkáját pedig külön díjra tartották érdemesnek. A III. Békés megyei Népművészeti Napokon az asszonyok I. díjat nyertek. Ugyanakkor a szakkörvezető munkáját is I. díjjal jutalmazták. 1977-ben a Kulturális Minisztérium a „Kiváló együttes" kitüntető címet adományozta nekik. Chabrecsek Andrásné pedig népművészeti tervező és alkotó munkájáért a „gránát alma" minősítő díjat nyerte el, s mind ennek betetőzéseként, 1978-ban a NIT. „népi iparművész"-nek nyilvánította. A közös munkára szánt estéken a körben nemcsak hímeznek. Több ez és más is. Sorra megismerkedtek a népi hímzés régi hagyományaival. Varrtak torockóit, palócot, matyót, régi kalocsait, sárközit. Amikor azonban az „új" kalocsait vezetőjük nem vette elő, a szakkör létszáma felére apadt. De így maradtak elegen. Jártak Nádudvaron (a fekete kerámia műhelyében), Derecskén Erdei Lajos (szűrhímző) népművész vendégeként. Eljutottak Szlovákiába Vágfarkasdra is. Végül kikötöttek a békési népművészetnél. A hagyományos békési szűcsmunkákat s a népi textíliákat tanulmányozzák. Igyekeznek ellesni az ornamensek mellett a népművészet belső lényegét; a hangulatát, sajátos karakterét, kompozíciójában rejlő különös erőt. Azt tervezik, hogy megismerkednek a békési népi szövés világával is. A szakkör vezetője egyben a művészeti vezető, aki a békési néphagyományból oly gazdag anyagot merített, hogy méltán érdemelte ki a „népi iparművész" címet. Eredményeik mellett persze gond is akad. Ebből csak egyetlen mozzanatot had említsek, amelyről vezetőjük így vallott: „A gazdasági struktúra a tsz-ben is sokat változott, s egyre kevesebb a munkaerő. Embertelenül sokat dolgoznak ezek az asszonyok. Egyre inkább ünnep, kikapcsolódás, megnyugvás, ha varrhatnak." Nagybánhegyesen a szakkör tevékenysége két irányban bontakozott ki. A tagok számára az első és legfontosabb a felmutatható, a hímzett textíliák mennyisége; a vezetés eközben gondosan vigyázott a minőségre, s ezzel szoros összefüggésben ízlésük alakulására, változására, - fejlődésükre. A másik tényező pedig a társadalom számára fontos: munkájuk közben különösen hasznos közösséggé formálódott az a 20-30 asszonyból álló hímző, kézimunkázó csoport. Közösséggé! Félek azonban, mert úgy veheti az olvasó, hogy itt egy kellő tartalom nélkül frázist alkalmazok. Mert aki nem találkozott velük, s nem láthatta és nem érzékelte a nagybánhegyesiek alkotta hímzés-világot, az e szavakból sugárzó meggyőződést sem vallhatja magáénak. Mindenképpen találkozni kellene velük, látni munkáikat, gyönyörködni (nem túlzok) alkotásaikban. A népi ihletésű díszítőművészkedés széles körű elterjedésével kapcsolatban nyomban felvetődik a hogyan és a mit hímezzünk (általában pedig népművészkedjünk) kérdése. Közelebbről, mennyire legyünk tekintettel az anyag, a forma és a díszítmény (itt a technika is) kölcsönösségére ? Egy felől azt kellene megvizsgálnunk, hogy egy-egy közösség motívum-kincse miként örökítődött át, hogyan változott, mivel gazdagodott, esetleg szegényedett, másfelől az foglalkoztat bennünket, hogy a magunkra vállalt szerep, a közízlés fejlesztése közben mennyire kövessük az átörökítés, a hagyományo477