Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 3. szám - SZEMLE

dött társadalmi siker. Aki tudta, s aki sohasem feledkezett meg róla, hogy az egyén - a rétegek, osztályok - boldogsága nem lehet független a nagy egész, az egyetemes társadalom boldogságától. Ezért követelt a dolgozó osztályok számára azonos elvekre alapozott életnívó emelést és egységes értékrendet. Ezért sürgette az ipar és a mezőgazdaság termékei közötti arányos árrendszer megteremtését és alkalmazását már a társadalmi forradalom legelső éveiben. Hogy mi vezette ebben? Oh, nem a paraszti romantika, nem is pártjának a munkásosztály pártjaival, vezető pártjával szembeni harci érdeke. Sokkal inkább a tiszta demokrácia, a szocialista eszme érvényesítésének, szélesítésének a jogos akarata. Hegyesi János ugyanis nem tartozott soha azok közé az örök-ellenzéki politikusok közé, akik az évek során beidegzett, nehéz küzdelmekben, soksok megpróbáltatás közt kialakított ellenzéki álláspontjukból: csak a hibák észrevételére és kritizálására beállított szemléletükből, megszokott stílusfordulataikjármából nem tudtak kilépni. Ö a történelem igazságszolgáltatásának, saját elvei és célkitűzései megvalósulásának, a magyar dolgozó társadalom egyedül értelmes és egyedül lehetséges életformájának tekintette a népi demokráciát és a szocializmust. Éppen ezért fokozott figyelemmel kísérte útját, lelkesen, éberen vigyázott reá. Megértette a kezdet nehézségeit, s tudta, milyen mértékben írhatók a gyászos örökség számlájára az idővel majdan fokozatosan megszűnő-eltűnő bajok. Tudta, hogy a nagy forradalmi átalakulás útja nem Nyevszkij proszpekt. Nem könnyű sétaút. Mint ahogyan tisztán, világosan látta, sőt ki is fejtette a képviselőházban 1946-ban már azt is, hogy „hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy ma a demokráciánk már tiszta demokrácia. Tudjuk nagyon jól, hogy még sok nehézséggel kell megküzdeni ..., hogy ma még nagy tisztulási folyamat előtt állunk... és hogy a múlt bűneiért kell fizetni. És egyetlen egy parasztembertől sem hallottam azt, hogy visszakívánná a ferenejóskás békebeli időket. Hanem igenis azt kívánják, hogy ebből kifelé menjünk, de előre haladjunk". Minden születés „szennyel, vérrel és fájdalommal jár" - ezt tudtul kell vennünk. Az elért eredményekből pedig nem szabad engedni semmi. „A demokrácia arra kötelez bennünket, hogy mi, igenis, a magyar nemzet jövőjéért egy erős, független, szabad, demokratikus köztársaságot építsünk fel" - szögezte le az államformáról szóló törvényjavaslat vitájában. Csodálatos az az erkölcsi bátorság, az az öntudatos hang, az a szellemi egyenjogúságérzet, amclylyel Hegyesi az „iskolázatlan", de nem műveletlen falusi úttőr az ország legmagasabb fórumán beszélt. Az a nem mutáló hang, az a magabiztosság, az a talpraesettség, ahogy vitázott, érvelt, replikázott, vagy ha úgy kívánta a helyzet, anekdotázott, régi történetekkel fűszerezve mondandóját. Tény, hogy nem kellett szégyenkeznie sem látóköre, sem politikai felkészültsége, sem marxista ismeretei, sem morális elvei, sem erős osztálykötöttsége miatt. Tudta, milyen nagy értékek ezek a politikai harcok arénáiban, ahol az arra elhivatott embernek - hasznosítva Veres Péter Darvas Jószefnek a II. világháború kitörése táján mondott szavait, „megdögleni lehet, de rongyembernek lenni nem lehet". Ez volt Hegyesi életelve is. S minthogy jól ismerte a magyar parasztság szemléletét, fölényes biztonsággal leckéztethette meg a királyság államformáját védelmébe vevő Slachta Margitot és „a mögötte álló, sötétségben rejtőzködőket": „Nem igaz az, hogy nem hagyománytisztelő a magyar. Igenis, tiszteli a hagyományokat, de helyes jogérzékkel, helyes ösztönnel megérzi, melyek azok a hagyományok, amelyek megérdemlik az ő tiszteletét". Beszédes példákat hoz elő, amelyek kétségtelenül bizonyítják, hogy a magyarnak nem Ferenc Jóska, hanem Kossuth Lajos, nem a királyai, hanem Rákóczi, Petőfi és az aradi 13 vértanú volt a vezérlő csillaga, természetesen Kossuthtal együtt, akiknek ott díszelegnek a képei az alföldi parasztházak falain, kifejezve egyúttal gazdáik királyellenességét is. Lehetetlen észre nem vennünk a lírai elemek gyakori jelenlétét beszédeiben. Szívesen játszott érzelmi húrokon. Sűrűn alkalmazott nyelvi képeket, amelyeknek vizualitása számos bennünk élő, a képhez társuló hangulatot idéz. Ugyanakkor tud markánsan tömör is lenni. Mennyi nyelvi finomság, a fogalmaknak mily okos játéka van például az ilyen és ehhez hasonló szellemes fordulatokban: „Az én hangom itt nem az én szavam - a magyar nép szava." Messziről érzik rajta: használója érti a szót, élvezi a nyelvi fordulatok elevenségét, tudja, milyen sokat jelent az érzelmi megnyerésnek ilyenfajta eszköze a figyelemfelhívás és tartósítás szempontjából. 401