Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 3. szám - SZEMLE

cos nacionalista történetírásnak ezt a felfogását olyan dolgozatok tudják csak kiszorítani a közszemléletből, mint Benda Kálmáné Rákóczi és a szerbek viszonyáról. A „Maros menti ének" a török elől menekülni kényszerült és félkatonai életre kényszerített Maros vidéki és bánáti szerbség helyzetének ábrázolásával ébreszt rá bennünket ismereteink egyoldalúságra. A regény történeti hitelességgel mutatja meg, hogy a szerbek - más körülmények között ugyan - éppúgy a Habsburg-uralom áldozatai, kárvallottjai voltak a határőrvidéken, mint a nemesi vármegyékben, földesúri hatalom alatt élő magyar jobbágyok. Tragédiájuk abban rejlett, hogy helyzetüknél fogva nem tehettek mást, mint hogy vállalták a német érdekek fegyveres szolgálatát, adott esetben a magyar parasztsággal szemben is. Milorad Jankovié nagyon meggyőzően érzékelteti Pero kapitány véleményének visszaadásával, hogy a kurucokkal csatázó szerb granicsárok a bécsi udvar embereitől kapott súlyos és megalázó bánásmód, a határőrök elleni bizalmatlanság eredményeként érzelmileg szembekerültek a gyarmatosító urak szemléletét képviselő németekkel. Ez együtt járt a magyarokkal közös érdekek felismerésével, a kuruckodás iránti szimpátia erősödésével - legalább is Pero és néhány társa esetében. A regényben leírtak ismeretében érthetővé válik számunkra, milyen súlyos akadályt jelentett a szerb-magyar németellenes összefogás valóra váltása előtt a Habsburgok és a zömmel német származású nagybirtokosok által mesterségesen is szított, a valláskülönbségekkel is hangsúlyozott és igen mély bizalmatlanság. Vértesi, Sebestyén és a többi szentandrási kuruc felkelő és Pero kapcsolatteremtése, összefogása éppen emiatt kapott nagy és jelképes történelmi jelentőséget. Milorad Jankovié regénye - talán a fentiek alapján úgy tűnhet - nem történelmi tézisek aktualizáló megjelenítése. Amit mondanivalója gerinceként kiemeltünk, azt a kötet egésze fejezi ki, a legkisebb erőltctettség, tanregényszerű szájbarágás vagy magyarázkodás nélkül. Éppen ebben van a mű értéke és ereje, ebben mutatkozik meg az írói realizmus és teremtő készség egysége. A regény tele van hús-vér emberekkel, akik életük örömeit, hétköznapjait és bánatait természetesen élik. Talán egyetlen vonatkozásban tér el a szerző a magaszabta és sodró szerkezeti ökonómiától és egy kicsit a történeti realizmustól is, mégpedig az Aradon állomásozó osztrák tisztek asszonyai és a szerelmi kalandokra szívesen vállalkozó szerb határőrtisztek enyclgéseinek vissza-visszatérő leírásában. Ezekben a fejezetekben esetenként az ellenség ábrázolásának egyszerűsített felfogása - rosszindulatukkal együtt buták és primitívek az aradi német tisztek - is felbukkan. Mindez természetesen nem módosítja észrevehetően a regény egészét. A kötet negyedik és ötödik része több szálon is csúcspontot jelent. A negyedikben emlékezetes, szívbemarkoló leírást kapunk a felkelők tragikus vereségét hozó erdőhegyi csatáról; az ábrázolást értékesen szövik át az író nagyon alapos hadtörténeti ismeretei. Az ötödik részben Pero és társai budai pere és kegyetlen kivégzésük szinte naturális pontosságú megörökítése emelkedik ki. Csúcspont a két utolsó rész a regény főhősei vagy végig jelenlévő alakjai szempontjából is. Eldől, hogy a felkelők reménykedésével ellentétben a határőrök felett parancsnokló kapitányok, a németek bosszújától rettegve, a kurucok és a hozzájuk csatlakozó szerbek, románok ellen vezetik a fegyveres erőt. Akadnak azonban olyanok is, akik a felkelők mellé állnak; Velimir főhadnagy, Pero fiának barátja, a lázadás egyik katonai irányítója lesz. Bekövetkezik Pero személyes szerencsétlensége is: letartóztatják, mielőtt a felkelőkhöz eljutna. A könyv epilógusként az osztrák örökösödési háború idején, 1742-ben vet még egy pillantást a regény néhány alakjának sorsára, az általánosítás erejével. Akkor esik el a csatamezőn Pero katonatiszt fia, ott ítélik halálra oktalanul az ezredesi rangra emelkedett Dojcsint, aki 1735-ben oly bátran győzte le párbajban az aradi várparancsnok gőgös és piperkőc adjutánsát, von Talheimot. S ott nyerik el a halálbüntetést azok az ellenséghez átállt német tisztek is, akik a Pero-lázadás előtt és alatt oly bizalmatlanul és megalázóan kezelték a szerb határőrséget Aradon. Ki így, ki úgy volt eszköz a birodalmi érdekek szolgálatában. Milorad Jankovié kitűnő regénye kapcsán joggal adódik a kérdés: Mikor történik meg a Pcro-felkelés magyar-jugoszláv-román méltó közös feldolgozása? Reméljük, belátható időn belül. 397