Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 3. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Szilágyi Miklós: A XIX. századeleji paraszti vagyonleltárak forráskritikai értékelésének kérdéséhez

rozók, ha a fiúk által szétosztandó tárgyakat vették leltárba: ezeken a tárgyakon a lányok osztoztak (vagy kiházasításukkor megkapták, vagy anyjuk halála után örökölték.) Ennek következménye lehet, hogy az inventáriumok egy részében bizonyos tárgycsoportok feltűnően szegényesek, majdnem teljesen hiányoznak, a kifejezetten asszonyi vagyont részletező (sajnos meglehetősen csekély számú) leltárban viszont éppen ezeket a tárgyakat találhatjuk meg. így pl: a vászonneműket (lakástextilt, ágybéli holmit, zsákokat), női ruhadarabokat, bútort (pl. ládát, bölcsőt), a kendermunka eszközeit. Az apróbb fonó-kenderfeldolgozó szerszámok mellett a szövőszék is leggyakrabban külön asszonyi vagyon részeként kerül elő! A parasztgazdaság eszközkészletéről kialakítandó képünk akkor lenne tehát teljes, ha körvonalazni tudnánk az »asszony keze alá való holmik«, az »asszonyi külön vagyon« mennyiségét és jellegét. Ez leginkább a »tisztességes kiházasítás« tartalmát megkeresve látszik elérhetőnek. A hozományt részletező listákkal azonban óvatosnak kell lennünk, mert a »tisztességes kiházasítás« mértéke nemcsak az, ami az adott gazdasági-társadalmi helyzetű családtól a közösség ítélete szerint elvárható, hanem az egyéni érdemnek is függvénye. Két asszony pl. azért perelte testvéreit (1847-ben Gyomán), mert - véleményük szerint - nem házasították ki őket szüleik a házasságkötésükkor érvényes szokások szerint »illendően«. Hiszen szolgáltak leánykorukban, s ruhájukat saját keresetükből vették. Mint elmondják: »az édes atyánk és annyánk nem adott egyebet az ágy félénél um. Két Derék ajjat 3 fü ajjat egy ágy takarót és négy lepedőt egy formán mind a kettőnknek, nékem Ersebethnck az édes anyám ládáját, Sárának a' meg hólt nénénk Ládáját, de se nyoszolyót sem semmi féle ruhát nem adtak.« A két leány - nem kétséges - a szokásjog, s nem az akkor még érvényben sem lévő új vagyonjogi törvény megsértése miatt jelentette be igényét, megjelölvén, hogy milyen holminak kellett volna még a kelengyéhez tartoznia. Ebből a korból származó egyéb adataink igazolják is követelésük jogosságát. A tanácsi állásfoglaláskor viszont - s ez a »tisztességes kiházasítás« mértékének (mennyiségének és jellemző tárgyainak) körvonalazásakor a legdöntőbb - nem azt vizsgálták, hogy ez a hozomány mennyiségileg elegendő volt-e vagy kevés. Az indoklás az »illendőséget« és az »egyéni érdemet« összekapcsolja: ha maguknak szolgáltak, nem gyarapították a család közös vagyonát; így amit érdemeltek, »illendően« megkapták. Az ilyen állásfoglalás többet mond a hozománynak a közösség ítélete szerint kötelező mértékéről, mint néhány véletlenül megőrződött »leltár«. Rávilágít arra, hogy a minimális mennyiségen túl inkább az egyéni érdem jutalmának, mintsem kötelező érvénnyel megszabottnak tekintették a hozományt, az »asszonyi vagyont«. c) A következetesen érvényesített fiúági örökléssel látszólag ellentétben áll, hogy az özvegy viszont örökölhetett. Még ahhoz is joga volt, hogy az apa halála után önállóan gazdálkodó fiától visszavegye a megkapott örökséget, s maga irányítsa tovább a gazdaságot, ha méltánytalannak találta a róla való gondoskodást. Az özvegyi öröklés sem jelentette azonban az alapelv feladását. (Ahogyan azokban a családokban is ragaszkodtak a fiúági öröklés elvéhez, melyekben csak lányok születtek: következetesen a vőt vagy fiúunokát jelölte meg örököseként a végrendelkező.) Az özvegyi öröklés nem jelentett többet, mint a magára maradt asszony időleges családfői szerepének jogi elismerését. Erre két ok miatt lehetett szükség. Egyrészt - éppen a fiúági öröklés elvének következetes érvényesítése érdekében - a még kiskorú fiúnak járó részt »át kellett menteni«, s ezért az anyának vállalnia kellett az önálló gazdálkodást. Másrészt: az özvegy (és kiskorú gyermekei) eltartására a végrendelkező kötelezte ugyan a fiút vagy a fiúkat; a végrendeletek jórésze mennyiségileg is pontosan körülírja, hogy mit jelent az »özvegyi tartás«, ha azonban ennek a kötelezettségének az örökös nem tett (vagy méltánytalanul tett) eleget, megsértette a »közös szerzeményű« vagyonhoz fűződő asszonyi jogokat. Ezt megelőzendő fenntartották az özvegy jogát ahhoz, hogy a közös szerzeményű vagyonról maga végrendelkezzék. Megkülönböztették ugyanis az »ősi« és a »szerzett« vagyont. Az »ősit« (mely az örökségül kapott vagyon-részt jelentette) a gazdálkodáshoz való hozzájárulás mértékétől függetlenül kellett fiúágon továbbörökíteni; a hagyatkozó életében szerzett vagyonról rendelkezve viszont azt vették figyelembe, hogy a gyermekek milyen mértékben járultak hozzá a vagyongyarapításhoz. Az »érdemnek« az eldöntésében voltak tehát jogai az asszonynak. 389