Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 3. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Szilágyi Miklós: A XIX. századeleji paraszti vagyonleltárak forráskritikai értékelésének kérdéséhez

Nincs okunk kételkedni abban, hogy az 1836 után feltűnően korán jelentkező néhány leány-ági igény, mely az egyenlő osztály elvéhez közelítő megosztást remélt, újabb fejlemény, s a tételes jog gyors átvétele, sajátos értelmezése; nem a helyi szokásjogot tükrözi. A fiúági öröklés elvének érvényesülése - részletesebben, és az inventáriumok értékelésének szempontjaira figyelve - a következőket jelentette: a) A fiúk az ingatlanon és az ingó javakon egyenlően osztoztak, a szülőkkel maradó (rendszerint a legkisebb) fiú viszont nagyobb részt kapott, s ezért öreg szüleit halálukig tartotta, hajadon testvéreit kiházasította. A megosztozás rendszerint nem a végrendelkező halála után történt. A családfő végakaratának megfogalmazása együtt járt a vagyon elsődleges felosztásával, illetve az idősebb fiúknak már korábban kiadott örökrész mennyiségének rögzítésével. Mivel a családfő már életében kielégítette idősebb fiúgyermekeit az önálló gazdálkodáshoz szükséges felszereléssel, a végrendeletben felsorolták azokat az eszközöket, melyeket a családból kiválva megkapott. Ezt az eszközkészletet az önálló gazdálkodás »technikai minimumának« tekinthetjük. Egy fertály földdel kielégített fiú a házon (melyhez kamra, disznóól, tyúkól is tartozott) és az állatokon (3 ló, 24 juh bárányokkal, 1 disznó, 4 malac) kívül a következő szerszámokat kapta, amikor önálló gazdálkodást kezdett: (szállítóeszközök közül:) »egy vasas kotsi« s egy »új szán«, (hozzá:) 2 »gyeplő, 4 »estráng«, 3 »hám«, egy »vasas lógós hámfa«, egy »keresztes«; (a kisebb szállításokhoz:) »tajitska«; (a talajművelő eszközök közül:) »eke vasastól - esztike - Tajiga«, egy kapa, egy ásó; (kötelek-láncok közül:) egy vontató kötél, egy »pányvás kötél«, két lánc, egy »Beko«; (szálas termény vágására-gyűjtésére szolgáló eszközök közül:) kasza, vasvilla, 2 favilla, gereblye; (kéziszerszámok közül:) »kétnyelű kés«, »furu«. Néhány végrendelet részletezőbb, többet elárul a tárgyak funkciójáról. Megtudhatjuk pl., hogy a lóhoz való vasas szekér tartozéka még »egy pár vendég oldal«, 4 »rakontza«; a láncok funkciója pontosabban megszabott (»saroglya-«, »derék kötő-« s ún. »hatló« lánc); a szántáshoz »pating« kellett (ami nem lehetett ebben az esetben egyszerű gúzs, hiszen értékkel szerepel); az eke mellett borona is szükséges volt. Feltűnően szegényes ez az emlékezetből összeállított leltár, s mégis jellemzőnek kell tekintenünk: az osztozkodáskor, a végrendelkezéskor sztereotipen ismétlik, hogy ezekkel elégedjen meg a fiú. Ha pedig jellemzőnek tekintjük az ennyire szegényes eszközkészletet is, csak azt következtethetjük, hogy a meghatározott gazdasági-társadalmi helyzetű parasztcsaládok reprezentatíve jellemző eszközkészleteinek mennyisége átlagszámítással aligha határozható meg. Minden teljesnek tetsző leltár tárgyainak mennyisége közvetlen függvénye két tényezőnek: a leltározás a megosztozáshoz képest mikor történt, illetve: a családfőnek várhatóan hány fiú gyermekét kellett, s kell még kielégítenie. A »technikai minimum« kiadása - nem lehet kétséges - a közösség szentesítette »norma«. Ezért minden parasztgazdaságnak arra kell felkészülnie, hogy ideje elérkezvén 2-3-4 fiúnak is ki tudja adni az önálló gazdálkodáshoz szükséges eszközöket. Vagyis az eszközkészlet - különösen a gazdálkodási eszközanyag - minden családi gazdaságban viszonylag rövid idő alatt az örökösödési rend megkívánta mértékben megnövekedett, illetve hányadolódott. A leltárfelvétel »véletlen« pillanatában tehát - nagy mértékben - a család belső szerkezetének »pillanatnyi állapota« tükröződik. Ezt figyelembe véve a rendkívül feltűnő mennyiségi különbségeket: a nagyon sok vagy nagyon kevés tárgyat egyaránt jellemzőnek tekinthetjük, nem kell adminisztrációs hanyagságra, felületességre gyanakodnunk. b) A lányok - a fiúági örökösödés elvéből következően - nem részesülhettek az ingatlanból, meg kellett elégedniük a »kiházasítással«. A »kiházasítás« azonban nemcsak a szorosan vett kelengye (ruha és bútor) adását jelentette, hanem «asszony keze alá való tárgyakat« (pl. a kendermunka eszközeit), néhány állatot (a mezőberényi németeknél szinte mindig borjút; ezt utóbb a másik két nemzetiség is átvette!) és némi készpénzt is magában foglalhatott. Az ingatlanok között is volt kivétel: a szőlőföld, aminek leányági örökösítése különösen akkor kötelező erejű (egyébként az érdem jutalma), ha ugyancsak leányágon került a családi vagyonhoz. A szőlő-örökléssel viszont együtt járt néhány szőlőművelő eszköz, és - ami nagyobb értékű volt - a tároló edények (hordók) öröklése. A »leányág« öröklésének ilyen rendjéből az következik, hogy volt a tárgyaknak egy csoportja, melyeket az asszony »külön vagyonának« tekintettek. Ezt a »külön vagyont« nem írhatták össze a leltá388