Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 3. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Szilágyi Miklós: A XIX. századeleji paraszti vagyonleltárak forráskritikai értékelésének kérdéséhez

A XIX. SZÁZAD ELEJI PARASZTI VAGYONLELTÁRAK FORRÁSKRITIKAI ÉRTÉKELÉSÉNEK KÉRDÉSÉHEZ (Gyomai és mezőberényi anyag alapján) SZILÁGYI MIKLÓS A mezőberényi, utóbb a gyomai monografikus kutatás kereteben arra vállalkoztam, hogy egy-egy kismezőváros paraszti társadalmának kapcsolatrendszereit történeti-néprajzi módszerrel elemezzem. E vizsgálatok során - a helyi eredetű levéltári források minél teljesebb megismerését tekintvén anyaggyűjtésem legfőbb feladatának - sokoldalúan kiaknáztam a XVIII. század végi, XIX. század eleji paraszti végrendeleteket, vagyonjogi pereket és hagyatéki leltárakat is. A későfeudalizmus kori mezővárosok levéltáraiban fellelhető olyan forráscsoportokat is bevonhattam tehát elemző vizsgálataimba, melyek elsősorban a paraszt családok - mint komplex termelő üzemek - belső szervezetének és technikai felkészültségének, eszközhasználatának alaposabb megismerését segítik. Ezekből a forráscsoportokból levonható következtetések és tanulságok viszonylag részletesen megfogalmazódtak Gyoma késő feudalizmus kori termelési szervezetének, belső kapcsolatrendszereinek elemzését vállaló dolgozatomban. Talán nem lesz haszontalan, ha a legfontosabb eredményeket itt is megfogalmazom, a módszertani (olykor egyszerűen kutatástechnikai) kérdésekre helyezvén a hangsúlyt. A metodikai tanulságok összefoglalását indokolttá teszi az a körülmény is, hogy az utóbbi években örvendetesen megélénkült a néprajzi érdeklődés a késő feudalizmus kori vagyonleltárak iránt. A mezőberényi és gyomai iratanyag szerencsés forrásadottságokat kínált: módot adott arra, hogy a viszonylag nagy mennyiségű, de különböző jogi indítékból írásba foglalt paraszti inventáriumot a végrendelkezési gyakorlat, az örökösödési rend összefüggésében elemezhessem. A végrendeletekből és hagyatéki perekből kibontható örökösödési rend tüzetes vizsgálatának legfontosabb tanulságai az inventáriumok forráskritikai értékelését jelentősen megkönnyítik. Különösen abban az esetben, ha a kutatóban kételyek támadnak: vajon az egyes leltárakat - mint reprezentatíve jellemzőket - milyen mértékben általánosíthatja meghatározott gazdasági-társadalmi helyzetű parasztcsaládokra. Vagyis akkor, ha nem elégszik meg azzal, hogy egy-egy teljesnek tetsző (mert az értéktelen apró tárgyakat is felsoroló) vagyonleltárat el kell fogadnia teljesnek - tehát reprezentatíve jellemzőnek - azért, mert elvileg minden egyes tárgyat számbavevő leltárat kellett készítenie a helyi „adminisztrációnak". Az örökösödési rend legfontosabb jellemzői a következőkben összegezhetők: Mezőberényben az 1810-1820-as évekből, Gyomán az 1830-1840-es évekből fennmaradt többszáz végrendelet és megosztozást rögzítő egyezséglevél kétségtelenné teszi, hogy a fiúági öröklés elve következetesen érvényesült, s az öröklés gyakorlatilag minden ingatlanra (földre, házra, szőlőre) egyformán vonatkozott, nem csupán - amint az urbáriális jogállású helységekben várható lenne - az ingóságokat örökítették. (Az ún. törzsöröklésnek a mezőberényi németeknél sem találtam nyomát). A földesúr a XVIII. század végétől tilalmazta ugyan, hogy jobbágyai a telki állományukat - tudta nélkül - örökíthetőnek tekintsék, e tilalmak azonban lényegesen nem befolyásolták a helyi jogszokást. A földesúri adminisztráció rendszerint szentesítette - utólag! - a végrendelkező döntését. Még abban az esetben is, ha a vejét, fogadott fiát, unokáját jelölte meg a telki állomány örököséül. A hagyatéki perekben kihallgatott tanúk vallomásai az alapelv visszamenőleges érvényét is kellően bizonyítják. (A vallomásokban egyébként csak a Mária Terézia féle úrbérrendezést követő »első kiosztásig« - a telekrendszer megszilárdulásáig - kellett visszamenni.) 387