Békési Élet, 1977 (12. évfolyam)

1977 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Rácz Lajos: A póhalmi honfoglalás

A póhalmi honfoglalás RÁCZ LAJOS Póhalom nevét Féja Géza negyven esztendeje megjelent „Viharsarok" című kiváló szociográfiája vitte be először az irodalomba. A Gyoma határába tartozó pusztán - mint Féja is írja - 1935-ben 15 endrődi és gyomai kis- és középparaszt sok tekintetben előremutató vállalkozásba fogott: amikor bérbeadóvá vált az eladósodott báró Huszár László 1200 holdas uradalma, az endrődi és gyomai parasztok szerezték meg a tőkés nagybérlők elől, s az árendás földön szövetkezeti formájú gazdálkodásba, korszerűbb termelésbe kezdtek. Törekvésük, az öszszefogásban elért eredményeik - az egyéni érvényesülést szolgáló, s nem tagadható mozzanatok mellett is - a haladást kívánó erők számára országosan számontartott és egy időben példának tekintett tények voltak. Rácz Lajos a résztvevők egyike, a kisparaszti élet jobbrafordításáért küzdők - köztük Bajcsy-Zsilinszky Endre, majd Dobi István - barátja, harcostársa volt. Lejegyzett emlékei szemléletes képet adnak az uradalmi földért indított akcióról, a nevezetes póhalmi telep kialakulásáról. A most közölt részlet után a telepesek további sorsát bemutató szemelvényeket is közreadunk majd. (Szerk.) Úgy döntöttünk, hogy már jövő vasárnap délelőtt kimegyünk Póhalomra terepszemlét tartani, valamint a gazdaság vezetőjével felvenni a kapcsolatot a szándékunk miatt. Az idő kedvezett, szép volt a határ a május végi fényben, fehérre meszelt tanyák között, a gyenge minőségű földeken. Uhrin Péter, Vaszkó Mihály és Vaszkó Pál együtt jöttek kocsival Endrődről, mi meg már ott gyülekeztünk a Pali bácsi tanyájának udvarán. Úgy indultunk együtt Póhalomra, s mivel jó idő volt, ingre és gatyára vetkőzve. A fogatokkal azonban mégsem mertünk az uradalmak évezredes birodalmába beseregleni, hanem lovainkat kifogva, a Czmarkó István tanyájában hagytuk, mely határos volt az uradalommal. Úgy indultunk el a honfoglalás vágyával a számunkra eddig ismeretlen világ felé. Gondozatlan, széles és cserjés bokrokkal telített úton haladt csoportunk befelé az uradalom központjába, vállravetett ujjasokkal. A béresudvar gyerekei, amikor meglátták bevonulásunkat az uradalomba, vágtában szaladtak a konyhák felé, megvinni a hírt a szülőknek, hogy egy nagy csapat idegen gatyás ember érkezett az uradalomba. A jószágőrző és a konyhát leső ebek is figyelmesek lettek a bevonulásra és körülcsaholtak bennünket. Egy sárgagombos mellényű, béresnél nagyobb úr csinált rendet közöttük görbe botjával. Köszönésük után kérdést intézett hozzánk, hogy mit keresünk itt az uradalomban ilyen sokan és vasárnap délelőtt. Köztünk Vaszkó Pali bácsi volt a legnagyobb, de hangja is a legélesebb, vagyoni súlyával és selmeci pipájával alátámasztva. Ő vette át a szót: „Béresgazda úr! Mi azért jöttünk ide, mert azt hallottuk, hogy ez a gazdaság bérbeadó, ennek •98