Békési Élet, 1977 (12. évfolyam)

1977 / 1. szám - KIÁLLÍTÁS - Sass Ervin: Békés-tarhosi emlékkiállítás a békési múzeumban

1950. június 5. Kodály Zoltán és Ádám Jenő megtekintik a Tarhoson folyó zenei nevelést. 1951. augusztus. A tarhosi kórus részt vesz a berlini VIT-en. 1952. tavasz: Tanárok és diákok közös összefogással, rohammunkában hordják a téglát a pavilon építéséhez. 1953. május 1. Kodály Zoltán felavatja a zenepavilont. 1953-54. Harcok és döntések Tarhos ügyében. 1954. augusztus 24. A Népművelési Minisztérium kiadja a megszüntető rendeletet." Olyan a tabló és szövege, mint egy hatalmas-ívű szimfónia. Végakkordjai tragikusak, az egész azonban mégis az emberi alkotóerő, a tehetség diadala. A tarhosi énekiskola - ma már félreérthetetlen - az volt. Gulyás György, tanártársai és növendékei maradandót alkottak, bebizonyították, hogy eredményesen kapcsolható össze a zenei és a közismereti képzés, az énekes alapon történő zenei oktatás a makarenkói pedagógiával. Az iskolatörténet zöld tablója mellett Gulyás György „emlékiratát" olvashattuk, egy másik hivatalos levélen pedig Veres Pcter javasló sorait a tarhosi internátus támogatására. Aztán ujabb, szép sorokat őrző tabló arról, hogy mi is volt Tarhos, mi a növendékeknek, mi a magyar zenei életben: „Távol a várostól, minden nagyobb zenei vagy kulturális központtól, a voltWenckheim rezidenciában kezdte meg működését Gulyás György törhetetlen akaratából és Békés anyagi áldozatvállalásával az 1946-ban életrehívott énekiskola. Létrehozásától első és egyetlen intézmény volt abban a nevelési koncepcióban, amelyet Kodály az „énekes Magyarországról" megálmodott." Kétségtelen, és Tarhos elévülhetetlen érdeme, hogy a zeneileg tehetséges, hátrányos helyzetű munkás és parasztgyerekeknek adott otthont, tárta ki előttük a zenei és a közismereti tudásanyag kapuját. Nem indokolatlan egyetlen felsőfok sem, ha a tarhosi énekiskola jelentőségét, ma is sugárzó erejét méltatjuk e nagyszerű kiállítás ürügyén és dokumentumai által. Tanrendek, szakköri névsorok az üvegtáblák alatt, rajtuk és majd az első végzős-tabló is (melyet a növendékek maguk festettek) Szokolay Sándor Kossuth-díjas neve és arcképe a többi - Tövisháty Annamária, Farkas Piroska, Kőműves Mária, Törzsök Éva, Bencze László, Somogyi István, R. Tóth Lajos és Mező Imre - növendék között. Aztán kinagyított fotográfiák sorozata: Kodály első tarhosi látogatása, csellózó növendékek egy parasztház előtt (miféle tanyasi hangverseny lehetett?), nevető arcú lányok, fiúk a volt grófi kastély parkjában, kezükben furulya, hegedű: friss, tiszta hangulatú valamennyi. A további termek szinte zsúfolták a látni- és olvasnivalót: a korabeli magyar lapok számos újságírója járt Tarhoson, és írt lelkes, jó példát felmutató riportot innen. „Iskola a szocializmus építésének élvonalában" címezi írását egyik képeslapunk, a „Békés" versenyútra követi a tarhosiakat, a „Makói Népújság" is beszámol az iskoláról, ahová „csiszolatlan gyémántok" érkeztek a falvak, tanyák világából. Olvashattuk a Magyar Nemzet 1948. június 27-i számának cikkét a „danolós iskoláról", ahol „annyira jól csinálják, annyi lehetőség van Tarhos munkájában, hogy szükség lenne Budapest, Debrecen, Pécs, Szeged mellett elsősorban a tanya és a puszta felé tekintő nevelőképző főiskola itteni felállítására." így növekedett évről évre a tarhosi iskola híre. Muzsikusok, zenepedagógusok, írók látogatták, jártak csodájára. Földes Mihály író sorai az emlékkönyvből: „Elmesélem a magyar íróknak, mit láttam itt, megkérem őket, hogy írjanak erről is! 1952. június 1." Mellette Kuczka Péter írása a „füttyiskolásokról", Keresztury Dezső verse szintén az emlékkönyvből: „Bármilyen keserű baj van / legyetek együtt a dalban / műveltségben, szeretetben / így lesz a dúvadból ember." Közben újra képek: az ebédlő, a gyakorlótermek, felvonulások, táncosok, színjátszók. Nemcsak azok számára kedves emlék, akik fiatal önmagukat látják vissza azokról. •62