Békési Élet, 1977 (12. évfolyam)

1977 / 3. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Vass Előd: Az öcsödi bírák és polgárok vallomása a Békés megyei hódoltságról

Az öcsödi jobbágylcvclck és tamivallatási jegyzőkönyvek a helységen túllépő jelentősége abban rejlik, hogy a tiszántúli hódoltsági területen élő jobbágylakosság életviszonyait szinte apró részletességgel megőrizték. A jobbágyság egy helységen belül állandó számú jobbágytelken élt, minden telken a telkes gazda mellett 2-3 (?) zsellércsalád dolgozott. A helységek telkes gazdái rendszerint a bíró és esküdtek szerepében igyekeztek adózási kiváltságokat elérni. A Tiszántúlon erre a kunok módjára való adózás jelentett elérhető célt s mint látjuk, Öcsöd is 1549 és 1555 között, már a török uralom idején, került a Kunsághoz. Az öcsödiek leveleiben írt panaszok általános jellegűek voltak; 1590-ben az adóemelést említik jobbágycsaládok elköltözése okául, később a magyar végvárak katonáin keresztül megnyilvánuló háborgatásokat teszik szóvá és még a Körös folyó halászatából és Tatárszállás puszta kaszálásából adódó hasznukat igyekeztek elhallgatni a török eltiltására panaszkodva, valamint az adóuk a földesúrhoz való beszállításának távolságára, rossz utakra hivatkoztak. A másik oldalon a földesúr, 1580-tól a Rhédei család több tagja, akik Öcsöd adóját egymás között osztották meg, elégedetlen. A család egyik tagja Rhédei István, szepesi alispán 1590-ben saját adórészét zálogba adta a török Vácon lakó Zádor Andrásnak, aki Öcsödön külön követelésekkel lépett fel. Ugyanez a Rhédei István az öcsödiektől állandóan szorgalmazta az élő hal beszolgáltatását és a Szepességbe való szállítását. Más egyéb terményszolgáltatásról nincs adat, kizárólag készpénzadó említése szerepel. Rhédei Pál Husztról 1663. június 12-cn írt levelében, amelyet Rhédei Ferenc Kolozs megyei főispánhoz írt, arról beszél, hogy: „...az öcsödiek állapotjajó karban vagyon most, mivel az elmúlt esztendőben... nagy bajok lévén valami sarcoltatok miatt, elsőben Lomniczán az úton, elmúlt télen itt Huszton megkerestek volt, 2 esztendeji adójokban is ötven aranyat felhoztak, melyiknek felét kegyelmeteknek megadom a többivel együtt. Ez elmúlt karácsonyi adójok restcl... bizony sok bajom volt miattok...". A földesúri levélben is említett sarcolás a jobbágyok panaszlevelében a leggyakrabban fordul elő. Az ónodi, szendrői és kallói végvárak tisztjei, akik földesurak is voltak, a levelekben leírtak szerint a legkülönbözőbb sarcolásokat követték el katonáikkal, embert és állatot egyaránt elhajtva. Céljuk leginkább az volt, hogy az öcsödiek nekik „kezet adjanak," vagyis birtokaikra telepedjenek át. Egyes utalások szerint néhány jobbágyot sikerült is elcsábítaniuk. A XVII. században a Tiszántúlon a magyar, a török és az erdélyi közigazgatás és adóztatás területi kiterjedése és egymásba fonódása szerint három övezet alakult ki. Északon Szabolcs és Szatmár megye akadály nélkül működtek, Debrecen és Bihar, valamint Békés megye a Szolnok és Nagyvárad közötti területen török és erdélyi kettős közigazgatás és hármas (magyar, török és erdélyi) adóztatás alatt, valamint a Tisza és Maros szöge török uralom alatt volt. Debrecen és tőle délre, részben a nagykunsági helységek, melyek magyar részre „Kunság módjára" adóztak, részben a nagyváradi főkapitányok által letelepített kiváltságos 20 kis „hajdú jogú" település volt. Ezek egy része a török területekbe, a szolnoki és a gyulai szandzsákokba nyúlt bele, a másik részük viszont nem volt közvetlen török uralom alatt, hanem csupán a közelségük miatt török adóztatás alatt is állott. A Tiszántúlon is a nagyobb várak elhelyezkedése szerinti adóztatási övezetek jöttek létre, amelyek egy-egy vár elestével változhattak. De a falvak lakossága is állandóan változott, hadjáratok idején tömeges menekülések, békében szórványos elvándorlás, vagyis jobbágyszökések történtek. Tömeges elmcnckiilések esetén ajobbágyok és aföldesúr a visszatelepüléskor mindig előre megegyeznek, milyen módon adóznak ezentúl, kezesítik magukat vagy szabad költözést nyernek. De ilyen megegyezésnél mindig a helység korábbi hagyományát szokták alapul venni, s így Öcsöd esetében 1623. évi és az 1714. évi visszaköltözésnél is mindig a „Kunság módjára" való adózás hagyománya szerepel. Az Öcsödre menekült felsődobszai és a mezőtúri jobbágyok visszaköltözéséről viszont keveset tudunk. Debrecen különleges helyzeténél fogva a legnagyobb vonzóerőt jelentette c tiszántúli jobbágyok számára, ezért a jobbágyszökésekből táplálkozó lassú bevándorlást, úgy a Szabolcs megyei nemesek, mint az erdélyi fejedelmek egyezményekkel szabályozták. Akár a jobb életkörülmények miatt elszökő, akár a török vérdíj fizetése elől elmenekülő jobbágyokat, mint az öcsödi Nagy Istvánt is, földesuruk visszakövetelhette. A szököttjobbágy visszakövetelésének hivatalos eljárásáról a magyar és erdélyi országgyűlések törvényei rendelkeztek, de a török hódoltság területén ezek nem voltak végrehajthatók, 365