Békési Élet, 1977 (12. évfolyam)

1977 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Irodalmi nevelés, dialektikus gondolkodás, iskolareform

ahogyan az volt az a múltban gyakran kísértő elv is, amely azzal a kényelmes megoldással mondott le a nehezebben gondolkodó gyermekek logikai készségének fejlesztéséről, hogy az észt természeti adományként kezelve, egyszerűen eleve ncvelhetetlennek, születésüktől fogva tehetségteleneknek deklarálta őket. Az irodalomnak és az irodalmi foglalkozásoknak a tekintélyét hatékony nevelőmunkával, tudatos pedagógiai tevékenységgel meg kell teremtenünk. Ez roppant fontos kérdés. Nemcsak az emberi kiteljesedést segítő eszmei-tartalmi vonások tudatosítása, hanem a logikus gondolkodás és gondolkodtatás gazdag lehetőségeinek és formáinak a gyakoroltatása szempontjából is. Ez utóbbi tény azt követeli tőlünk, hogy világosan vessünk számot azzal, hogy az egyes tudományágak, tantárgyak hogyan és mennyiben segítik elő a gondolkodó társadalom kialakítását, és e vizsgálódás eredményeitől is függően szabjuk meg iskolai helyüket és tanítási módjukat. • Gazdasági-társadalmi életünknek hatalmas fejlődést tükröző nagyszerű eredményei alapvetően megváltoztatták a kultúrával és a kulturált ember eszményével kapcsolatos régi elképzeléseket. A tudomány termelőerővé válása ugyanis erősen felfokozta a technikai fejlődés ütemét, s az embert közvetlenebbül szolgáló természettudományos műveltség preferenciáját teremtette meg a humán kultúrának évszázados uralmával szemben. Az iskola hamar reagált a kornak ilyen irányú jogos igényére, és tantervi módosításokkal, a heti óraszámok növelésével, a tanítási anyag állandó gazdagításával, a szemléltető oktatás minőségi javításával, a politechnikai képzés bevezetésével s a szakközépiskolai oktatásnak fokozottan természettudományos jellegűvé tételével igyekezett a reáliáknak domináns helyet biztosítani. Nem állítjuk - nem is állíthatjuk-, hogy ezeknek az intézkedéseknek az eredményeként lett gyenge az irodalomoktatás színvonala, mint ahogyan azt sem mondtuk, hogy egyedül az irodalomtanítás rendelkezik olyan lehetőséggel, hogy dialektikus gondolkodásra neveljen. Mindössze azt húztuk alá, hogy az igazán értékes írói és népköltészeti alkotások mind erkölcsi kicsengésükben, mind képi megfogalmazásukban, mind nyelvi-formai megoldásukban, mind eszmei-filozófiai irányultságukban olyannyira elütnek egymástól, annyira egyediek, hogy igazi megértésükhöz alig-alig használhatók algoritmikus sémák és mechanikus feladatmegoldó logikai sablonok. Ami az irodalomoktatás - sajnos, nem irodalmi nevelésminőségi színvonalát illeti, mondjuk meg nyíltan, sohasem volt a kívánatos szinten. Nem nevelt túl sok érzelmileg-logikailag fejlett, magas erkölcsi-ideológiai alappal rendelkező műélvezőt, sőt még a permanens olvasás és önművelés igényét sem keltette fel olyan mértékben, amennyire azt az óraszámoktól s még inkább a tantárgy jellegétől várni és remélni lehetett. Hogy az általános és a középiskolai irodalomtanítással komoly bajok vannak, arra sűrűn kaptunk és kapnak még bizonyára ma is elgondolkodtató jelzéseket a túlnyomórészt közepes érettségi bizonyítványokkal rendelkező, átlagos képességű hallgatókat tömörítő óvónőképző intézetekben. Mindenekelőtt az olvasási kultúrának elszomorító sivársága tükrözi ezt. Ez a jelenség nemcsak a mondanivaló intellektuális tartalmának, hanem a gondolatok (szóbeli és írásbeli) nyelvi-szerkezeti megfogalmazásának az igénytelenségéből, sőt az olvasási technika nemegyszer primitív fokából (előfordult, hogy már féloldalnyi szöveg elolvasása után botladozva olvasott a hallgató) is kitetszik. Hol van a hiba ? Miért nem válik a könyv az élet fokozásának hatékony eszközévé, olyan „őrző értelemmé", amely mint hű bizonyság281