Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Vajda Péter romantikus stílusához (Egy prózavers elemzése)

tetni. Konkrét megfogalmazású komoly megállapítások és szubjektív egyéni érzése váltogatják egymást. Epikum és líra, általános és egyedi ötvöződik össze, és ad irányt és szab törvényt a gondolatok sorrendjének és képiségének. A cselekvésre késztető egyéni érzelmeket (ezzel indul a prózavers) a milliő és a moment, a hely és az idő azonossága követi, amelynek sokatmondó gondolati ízeiből messzire sugárzik a magányosságot kedvelő ifjú gazdag természetismerete, intim kapcsolatokra alapozott őszinte természetszeretete. Egy eleven megfigyelésre valló, vázlatossága ellenére is kifejező kép tudat erről. A kevés mozgás képzetét keltő igei állít— mányokat (nógata, nem tudék ellenállni, megindultam, magam mögött hagytam, siettem, a szellő köszöntgete) statikus névszói állítmányok paralclizmusa váltja fel (icsöndes volt az idő, apró a hold), majd egy játszi ellentét jön (alig tűnt föl, már lenyugodni készült a még sárguló felhők között), amely az alkonyati szürkület átmeneti jellegére, az idő múlékonyságára int, figyelmünket a sötétedő erdők felé távolítva. Tudatos ez a távolodás: a fölkelő vihar morajló zaja közelít majd innen. Előbb azonban összekapcsolódik az egyedi és az általános, az ember és a természet. Teljessé lesz a szubjektum vidám öröme, a csendes természettel való azonosulás tökéletes boldogsága. Majd a meghitt találkozás áhítatos élményét, amelynek testct-lelkct betöltő erejét újabb ellentét támogatja (Vajda ugyanis különbséget tesz a lélek és a szellem között), egy szicsztéziához közelítő költői hasonlat fokozza fel: „Az erdő csöndé tetszett lelkemnek, kebelemben úgy mozgott a szellem, mintha szónoklatot tartana neki a csönd". De ezzel sem elégszik meg a költő. A szép, kifejező erejű hasonlat ugyanis nem zárja le a természetnek és a szubjektív lírai énnek nyugalmat és békét árasztó szoros összhangját. Új motívumok társulnak a már ismertekhez; színt és hangot kap a hely és az időpont, s lírájuk összeolvad az ifjú szellemének szónoklatot tartó csönddel. Fölemelő pillanat ez. Szinte megáll az idő. Alig-alig rezdül valami. Mindössze a Fertő váratlanul előbukkanó csodás látványa idéz elő némi, nehezen érzékelhető, leheletfinom hangulati változást a szőlős vidéket átszelő ifjúban. Észreveszi a vizek fölött lebegő homály pasztellszíneit, felfigyel a habok feléje áramló lassú duruzsolására, most még halk morajára. Aztán egy ügyes gondolatpárhuzamjön. Általános érvényű mondanivalója új irányt ad a képzeletnek: összefogjuk az eget és a földet. „Sötét vala az ég, de rajta millió csillagok, sötétek a vizek, de bennök az ég ragyogott" - állapítja meg Vajda. Ez a szokatlan ellentmondás készít elő a természet nem mindennapi harcára. Mert a homály színeit felváltó, eget-földet betöltő sötét nemcsak a múló pillanat, a lassan elszivárgó idő, a pilleszárnyon leszállt este képzeletét kelti fel - a váratlan, a rendkívüli előfutára is. Erre azonban még várnunk kell. Át kell élnünk az este varázslatos szépségét. Lenyűgöző a látvány művészi megjelenítésének zárt gondolatsorú képe. Méltó arra, hogy a költő kettős kötöttségét tudatosítsa. Azonos felépítésű mondatokban fejlik ki, zártságát az első tagmondat alanyának az utolsóban történt megismétlése, továbbá a gondolatpárok azonos ritmikája és egy fő logikai ízeket egymáshoz láncoló réveteg-tétova asszonáncrum adja, amelyet tovább fokoz az egész mondaton (gondolaton) átsugárzó „ragyogott" ige csillogó élénksége, fekete-arany kontrasztját idéző 388